1966. 01.12.-e nem pusztán TV és popkultúra történelmi pillanat, de a Denevérember és bájos segítője, a csoda fiú karrierjének is egyik legfontosabb napja. Ekkor – egészen pontosan este 07:30-kor, az ABC csatornán – debütált ugyanis az Adam West (Batman) és Burt Ward (Robin) nevével fémjelzett Batman sorozat, amelynek mind pénzügyileg, mind művészetileg maradandó hatása volt, nem pusztán a köpenyes igazságosztókra, de a teljes amerikai képregényiparra is.
Gondolom most sok Batman rajongó szem forgatva szisszen fel. Főleg azok, akik az olyanok, mint Frank Miller, Tim Burton vagy éppen Christopher Nolan munkái alapján ismerték, és szerették meg a Denevérembert. Hiszen az 1966-os Batman TV sorozat mindennel szembe megy, ami miatt címszereplője manapság a legnépszerűbb DC ikon. Hol a komolyság? A komor, realisztikus atmoszféra? Az erőszakos, pszichopata bűnözők? A rendőri/büntetés végrehajtási rendszerrel szembeni bizalmatlanság? Ugyan már! – gondolhatja sok Batman/DC rajongó, ha szóba kerül a ’66-os sorozat. Ha pedig mégsem utasítják el csípőből, akkor sokan tévesen „trash” vagy az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriákba sorolják. Pedig valójában egyik sem. És nem pusztán a képregényekre/szuperhős filmekre gyakorolt hatása miatt érdemes megemlékezni róla, hanem mert a maga kategóriájában épp olyan veszettül szórakoztató, mint A sötét lovag a sajátjában. És még mielőtt: semmi baj nincsen azzal, hogy ha valakinek nem tetszik a ’66-os Batman.
Teljesen rendben van, ha valakinek a szíve a komolyabb, realisztikusabb feldolgozások felé húz. (Jómagam leginkább azokat a változatokat szerettem, ahol sikerül a komolyabb tartalmat egy kreatív, képregényes világba illeszteni, mint amilyen a ’92-es Batman: A rajzfilmsorozat). Ám ettől még a színesebb, komikusabb feldolgozások sem kevésbé fontos részei a Gotham védelmezőjének mítoszának és hagyatékának. Hiszen amikor Bob Kane és Bill Finger 1939-ben megalkotta a denevérruhás igazságosztót, akkor elsődlegesen gyerekek számára tette azt (még úgy is, hogy az aranykor Batman történetei kissé sötétebbek voltak, mint más akkori szuperhős képregények). Ezzel pedig az ég világon semmi baj sincs. Épp annyira nem kell ezt tagadni, emiatt szégyenkezni, mint hogy nem szabad az idősebb rajongóknak sem kisajátítani a karaktert, és elvenni azt az őket követő fiatal generációtól. (Már csak azért sem, mert azóta számos felnőtteknek szóló – akár Batman – szuperhős képregény bizonyította, hogy sokkal több van ebben a műfajban, mint könnyed, matiné szórakozás.) Mert a képregényekben – köztük a Batman történetekben – az egyik legjobb, hogy elképesztően rugalmasak. Gyerek, kamasz és felnőtt egyaránt megtalálhatja bennük a számítását. A legjobb klasszikus értelemben vett – mainstream – szuperhős képregények pedig éppen azok, amelyek bár alapvetően a fiatalabb olvasókat célozzák, ám az idősebbek/felnőttek számára is élvezetesek maradnak. Kissé elkanyarodtunk, de talán annyira mégsem, hiszen
Az 1966-os Batman sikerét épp az adta, hogy egyszerre tudta a felnőtt és a gyerek közönséget is szórakoztatni.Csak éppen a két célcsoport teljesesen más rétegét imádta a sorozatnak. A legfontosabb dolog, amivel érdemes tisztában lennünk, hogy megértsük, és helyén tudjuk kezelni a sorozatot – illetve a belőle készült, szintén 1966-os mozifilmet – az az, hogy ez egy komédia. Szándékoltan. Nem úgy kell nézni, mint A sötét lovag 60-as évekbeli megfelelőjét, hanem mint a Lego Batman film (és játékok) szellemi előzményét. Ellenben az 1943-as Batman mozisorozattal (serial), a Batman ’66 nem azért vicces, mert az alacsony költségvetésből és a kor technikájából ennyire futotta, hanem mert viccesnek is kell lennie. Hogy videojátékos kollégám szavajárásával éljek: ez nem bug, ez feature. Persze olyannyira távol esik a mai, vagy éppen a korai 40-es évek, relatíve komorabb Batman történeteitől, hogy mindenképpen érdemes feltenni a kérdést:
Miként lett a Gotham komor igazságosztójából harsány pop-art ikon?
Bár az 1940-es években Batman füzetek a legsikeresebb képregények között voltak, a hatvanas évek elejéére olyannyira visszaestek az eladások, hogy a kiadó (a National Periodical Publications, ma DC Comics) a sorozat megszüntetését tervezte. Hogy miért veszítették el az olvasók az érdeklődést a Denevérember iránt, abban több dolog is közre játszott.
Az aranykor szuperhősdömpingjét követően az 50-es években jelentősen visszaesett műfaj népszerűsége. Rengeteg karakter sorozata szűnt meg (Batman, Superman és Wonder Woman voltak a kivételek). Az évtized (szuperhős)képregényekhez való hozzáállást nagyban meghatározta Fredricc Wertham hírhedt Seduction of the Innocent című –azóta több ízben cáfolt – tanulmánya, amelyben a képregények gyerekekre gyakorolt káros hatását taglalja. A kötetben pedig kiemelt figyelmet szentel egy bizonyos denevérruhás igazságosztónak, aki szerinte homoszexuális kapcsolatban él fiatal segítőjével. (Az 50-es évek pedig finoman sem volt annyira toleráns a téma iránt.) Wertham könyve vezetett ahhoz, hogy a kiadók létrehozzák a Comics Code Authority, és (ön)cenzúrázzák a „kényesebb témákat”. A Batman történetek pedig több ízben is áldozatul estek ennek a cenzúrának. Az 50-es évekre Batman szinte teljesen eltávolodott a korai utcai igazságosztótól, a történetei jóval könnyedebb hangvételt kaptak és egyre inkább a sci-fi felé húztak. A 60-as években pedig Stan Lee színrelépésével, a mai értelemben vett Marvel Comics létrejöttével és az olyan hősök, mint a Fantasztikus négyes és Pókember megszületésével pedig a konkurencia is erősebb volt, mint valaha.
Mindennek köszönhetően 1964-re a Batman füzetek nagyon közel kerültek a megszüntetéshez. Ebben az évben nevezték ki Julius Schwartz-t a Batman sorozat szerkesztőjévé, aki számos változtatást eszközölt. Batman új kinézetet kapott (ekkor került a sárga pajzs a denevér logó köré), kiiktatta az 50-es évek olyan szeleburdi karaktereit, mint Bat-Mite és Ász, a denevérkutya. Schwartz igyekezett a történeteket visszavinni a detektív sztorik irányába. A változtatások ugyan sikeresnek bizonyultak, de önmagukban valószínűleg nem lettek volna elegendőek Batman megmentéséhez.
1965-ben aztán újra mozikba került a ’43-as mozi sorozatból összevágott film (An Evening with Batman and Robin), amelyet nagy sikerrel vetíttek az egyetemi városokban. Sőt Hugh Heffner a Playboy Mansionben is rendszeresen műsorra tűzte. Itt látta a keleti parti ABC csatorna igazgatója Yale Udoff is, aki a filmen felbuzdulva megkereste a nyugati parti vezetőket, hogy készítsenek egy Batman sorozatot. Utóbbiak már eleve gondolkodtak egy szuperhős sorozat vagy rádiójáték készítésében. Mivel pedig az eredetileg kiszemelt Dick Tracy-t, az NBC elhalászta előlük, így Udoff sikeresen rá tudta őket beszélni, hogy vágjanak bele a Batman sorozatba.
Batman TV-s bemutatkozását ekkor még egy kicsit ironikus, de relatíve komoly kaland sorozat képében, az akkoriban nagy sikerrel futó Az U.N.C.L.E. embere mintájára képzelték el. Az ABC összeállt a 20th Century Fox-szal, aki a TV veterán William Dozler produkciós cégét bízta meg a gyártással.
Dozler – aki egészen eddig nem olvasott Batman képregényt -, miután átrágta magát pár füzeten, a következő megállapításra jutott: kizárt dolog, hogy ezt felnőttek komolyan vennék. A siker egyetlen esélyét abban látta, ha eleve paródiát készítenek.
Így született meg a sorozat „kétfedeles” stílusa.
Hiszen míg a gyereknézők számára a Batman egy teljesen komoly kalandsorozat volt, addig a felnőttek átláttak a trükkön és felismerték az egészben rejlő iróniát. Amíg pedig a gyerekeik ténylegesen izgultak a verekedéseken, és hogy hőseink vajon túlélik-e a csapdát, addig a szülőket a szóviccek, a kétértelmű utalások és a képregény jellegzetességek abszurd mértékig történő túltolása szórakoztatta. (A sorozatot olyannyira komédiának szánták, hogy a tesztvetítésekre egy konzervnevetéssel is ellátott változat is készült. Szerencsére végül elvetették ezt a borzalmas ötletet.) Hogy mennyire szerették a felnőttek (is) a showt, azt remekül szemlélteti az az anekdota, miszerint, amikor a Gemini-8 űrhajó meghibásodott, és emiatt többször megszakították a sorozatot, rekord számú panasz érkezett emiatt az ABC-hez. A nézők pedig nem a gyerekeik nevében telefonáltak.
Az eredeti tervek szerint a sorozatot egy mozifilm előzte volna meg. Ám annak költségeit teljes egészében a 20th Century Fox-nak kellett volna állnia, ők pedig vonakodtak látatlanba befektetni a projektbe, így inkább kivártak. Manapság nehéz elképzelni, de akkoriban koránt sem volt biztos, hogy sikeres lesz-e a Batman sorozat. Pláne ez, amelynek testvetítései messze az elvárások alatt teljesítettek, és a csatorna történetének leggyengébb tetszésindexét hozták. Ráadásul az ABC a szörnyű nézettségű 1965-os őszi szezonja után megpróbált egy új televíziós szezont bevezetni, így a Batman premierjét fél évvel előre hozta, és az amúgy holtszezonnak számító januárban tűzte műsorra. A rengeteg felépítendő díszlet és egyedi kellék miatt a Batman korának legdrágább TV sorozata lett, aminek marketingjére is embertelen sokat költöttek. Ám a csatorna hazardírozása végül bejött: a sorozat nem csak kiemelkedő nézetséggel debütált, de azt az egész első évadra is magtudta tartani. A sorozat ugyanis valami olyat nyújtott, amihez hasonlót korábban nem láttak a TV nézők.
A 60-as évek közepén a legtöbb amerikai TV készülék még mindig fekete-fehér volt, így a sorozatok és TV műsorok jelentős része is. A Batman azonban nem pusztán színes volt: de nagyon színes. Vibráló színei, hatalmas díszletei és a képernyőről szinte leugró pop-art esztétikája teljesen páratlan volt az akkori sorozatok között (ne felejtsük: az első Star Trek sorozat is csak bő fél év múlva érkezik). Még mai szemmel is jól érezhető, hogy a sorozat minden egyes látvány eleme, jelmeze és vizuális döntése mögött egy baromi erős koncepció áll. A színek és a TV-ben akkoriban szokatlannak minősülő kameraszögek (békaperspektíva, dutch angle) intenzív használata, a verekedések közben felugró szövegbuborékok mind egy célt szolgáltak: legyen a sorozat képregényesebb a képregénynél. A Batman TV sorozat a camp esztétikai megugorhatatlan csúcsteljesítménye.
Mert mi is a camp?
A rosszízlés végletekig történő felnagyítása. A kispolgári, a frivol, a naiv, a mesterséges. Ami annyira harsány, és arcba mászó, hogy végül épp ezért komolyan vehetetlen és ironikus. Ahogy Susan Sontang írta a stílusról írt esszéjében: a camp és a giccs között, az előbbit közbe fogó idézőjelek tesznek különbséget. A Batman esetében pedig szinte lehetetlen nem észrevenni ezeket az idézőjeleket.
A siker másik fontos eleme a 2 epizódos szerkezet volt. A Batmant eredetileg egy órás sorozatként tervezték, ám mivel a csatorna januári tervében csak két fél órás szabad műsorsáv volt, így félbe vágták az epizódokat. Így minden szerdai rész végén Batman és Robin halálos csapdába kerültek, a nézőknek pedig egy egész napjuk maradt arra, hogy aggódjanak és találgassanak, vajon kiszabadulnak-e, és ha igen, miként. Az egyik első TV sorozat volt, amely nagy mértékben használta mozi serialok jellemző eszközét a cliffhangert.
A forrongó 60-as években (polgárjogi tüntetések, Kennedy gyilkosság, vietnámi háború) Batman a tökéletes eszképista szórakozást nyújtotta. Egy olyan világ illúziójával kecsegtetett, ahol a jó – bár bajba kerül – a végén mindig győzedelmeskedik. Ahol lehet bármilyen elvetemült és extravagáns a rossz, csütörtök este végül mindig helyre áll a rend. Ám néha az aktualitásokra is utalt a sorozat, Batman például – a konzervatív jelege ellenére is – szolidaritását fejezte ki a hippi mozgalommal (mások épp a sorozat harsány gonoszait látják a hippik allegóriájaként). Sőt, bizonyos szempontból egészen úttörő/progresszív volt: a harmadik évadban – a nézettség-csökkenés ellen – behozott Batgirl az első TV-s főszerepet kapó női szuperhősnő karakter volt, míg a harmadik Catwoman (Eartha Kitt), Uhura hadnagy mellett a 60-as évek másik jelentős, női afroamerikai TV-s karaktere volt. (Ma mit kapnának az alkotók egy ilyen rassz változtatásért?) A Batman sikere pedig jócskán túlnőtt a televízión.
A körülötte kialakult „Batmania” minden idők (egyik) legnagyobb TV-s szenzációja volt.Még ma – „a sorozatok aranykorában” – is ritka, hogy egyetlen műsor annyira dominálja a TV-s diskurzust, mint a Batman. Nem ez volt az első szuperhős sorozat, de ez bizonyította igazán, milyen komoly sikereket lehet elérni a képregények filmes/TV-s feldolgozásával. A sorozat köré hatalmas merchandise birodalom épült: a kenyértől az akciófiguráig, a vizipisztolytól a fogkeféig és lábtörlőig mindenből is létezett Batman kiadás. És persze iszonyosan megnövekedett a Batman képregények eladása is, megmentve ezzel a karakter eredeti verzióját is. De nem csak az eladásokra volt hatása: amellett, hogy a képregények átvették sorozat esztétikáját/stílusát, több, ma már a Batman mítosz legfontosabb elemei közt számon tartott karakter is a sorozatnak köszönhetően vált igazán népszerűvé.
Feltámadt a képregények lapjain pár évvel korábban elhalálozott Alfréd, visszatért a Comic Code cenzúrájának áldozatul esett Macskanő és a korábban ritkán szereplő, sokad rangú Rébusz (Frank Gorshin zseniális alakításában) is ekkor vált Batman egyik legfontosabb ellenfelévé. De Mr. Freeze is ekkor kapta meg a mai nevét (a modern eredettörténete azonban már a klasszikus Batman: A rajzfilmsorozathoz köthető). A sorozat legszórakoztatóbb része éppen az extravagáns és eredeti gonosztevői. A képregények lapjairól ismert klasszikus csirkefogokón túl olyan vérfagyasztó gazembereket adott a sorozat a Batman mitológiának, mint a Denevérember legfélelmetesebb ellenfele: Tojásfej.
Na jó, ő talán nem bizonyult olyan maradandónak, viszont nem más játszotta, mint Vincent Price, aki csak egyike volt a sorozatban feltűnő számos híres színész között. William Dozler hollywoodi beágyazottságának és a sorozat sikerének köszönhetően a Batmanben a kor olyan kiváló filmesei/színészei bukkantak fel epizodistaként, mint Eli Wallach, Otto Preminger (mind a ketten Mr. Freezként), Roddy McDowall (Bookworm) vagy Burges Meredith (Pingvin). De egy alkalommal még Liberace is borsot tört a köpenyes lovagok orra alá. És, akkor még nem is beszéltünk a Bat-Climb jelenetek (mikor Batman és Robin egy épületoldalán másznak fel) során felbukkanó cameokról, csak a teljeség igénye nélkül hőseinknek beköszönt Sammy Davis Jr, Bruce Lee (mint Kato), Lurch az Addams családból vagy éppen a Mikulás.
Ám, ami erősen lángol, az rövid ideig ég. A Batman első évadának lángja pedig a teljes USA-t (és Kanadát) felégette. Ugyan a sorozat sikerének hatására végül elkészülhetett – a szintén sikeres – mozifilm (erről majd egy külön cikkben emlékezünk meg, megérdemli), ám a második évadtól kezdve folyamatosan csökkent a nézetség. Ezt főleg az alacsonyabb költségvetés, és az egyre inkább kiszámítható/sematikus szerkezet eredményezte. Hiába tértek át a heti egy epizódos formulára, hozták be Batgirlt és utaltak többször a korszak valóéletbeli trendjeire, a harmadik évad után az ABC végül elkaszálta a sorozatot. Bár az NBC folytatta volna, de mikor kiderült, hogy a legtöbb díszletet újra fel kéne építeni, inkább letettek róla. A sorozat nézetség csökkenése pedig a képregény eladásokon is elkezdett érződni. Ekkor jön majd Dennis O’Neil, aki 70-es években a sorozatra jellemző camp esztétikát elvetve visszavezeti a denevérembert a komorabb gyökereihez, elhozva ezzel a karakter egyik – kreatív és nem eladás szempontból nézett – fénykorát.
A Batman sorozatot sokan kárhoztatták, amiért viccet csinált a képregényekből. És kétségtelen: hogy bár pusztán három évadot élt meg, évtizedekig meghatározta a köztudatban élő Batman képet. Ám, ha nincs ott és akkor ez a sorozat, akkor koránt sem biztos, hogy Batman egyáltalán megéli a 70-es éveket. Kicsit tovább gondolva, ha nincs a ’66-os sorozat, akkor elképzelhető, hogy nincs a Gyilkos tréfa, A sötét lovag visszatér vagy éppen a Tim Burton mozifilmjei. (Már csak azért sem, mert ezek a sötét tónusú alkotások részben épp a 60-as évek camp esztétikájának ellenpólusaként, arra tett reakciójaként készültek.) És azt sem szabad elfeledni, hogy ha nem is közvetlenül a sorozat miatt, de éppen azzal párhuzamosan: a hatvanas években az első diskurzusok a képregényről, mint művészeti formáról. Ez pedig leginkább a camp és pop-art stílusokhoz (Roy Lichetenstein képei) kötődött. Szintén ekkor kezd el kialakulni a képregénygyűjtés, abban az értelemben, hogy az emberek elkezdték felkutatni és (újra)megvásárolni a gyermekkoruk (a 30-as /40-es évek aranykorának) füzeteit, amelyeknek így jelentősen megemelkedett az ára.
Az 1966-os sorozat egy egyedi, fontos, akkor és ott pedig valószínűleg nagyon is szükséges része volt a Batman mítosznak. És, ahogy egyre többen értelmezik újra magukban – mi sem bizonyítja ezt, mint az elmúlt években készített két rajzfilmes folytatás, a szériát megidéző Batman ’66 képregény sorozat – úgy talán a Sötét lovag mellett még ma is szükségünk van a világosabb és színesebb köpenyes igazságosztóra is. És, akkor most tűnhet fel, hogy egy valakiről még nem volt szó ebben a kisregény méretű írásban, a sorozat szívéről, Adam Westről. Mikor a modern, komor Batman létrehozásáért részben felelős Alan Moore-t kérdezték a karakterről, ő azt felelte, hogy
A legjobb Batman Adam West volt”
Nem trollkodott. West volt ugyanis a szíve és a lelke ennek a pulzáló, pop-art extravaganzának. Bár Moore egy dologban tévedett, szerinte West azért volt a legjobb, mert nem vette komolyan. Pedig éppen, hogy az egész sorozatban egyedül West volt az, aki tényleg komolyan vette a szerepét. A legörültebb, legextravagánsabb szituációkban is sztoikus komolysággal nyugtázta, hogy márpedig vannak napok, amikor nem lehet megszabadulni egy bombától. West volt ennek a sorozatnak a szíve és a lelke. Bár nekünk felnőtteknek az alakítása a faarcú komikusok királyát, Leslie Nielsent jutathatja eszünkbe, a gyermeki énük könnyedén észreveheti benne az igazi hőst. Mert, hiába hatja át az egész sorozatot az irónia, amikor West arról beszél Robinnak, hogy a nyelvtanulás elengedhetetlen a világbékéhez, azt olyan komolyan teszi, hogy elhisszük neki. Lehet, hogy az ő Batmanje nem olyan sebzett, tragikus vagy „bad-ass” mint a későbbiek, de épp az őszintén naiv és kirobbanóan pozitív lelkülete miatt, mégis sokkal hősiesebb, mint a legújabb filmek, bűnözőket öncélúan kínzó, Supermant WC csészével fejbevágó, tömeggyilkos Denevérembere. Elég sötét és kiábrándult a világ, amiben élünk, nem árt, ha legalább a fikciós hősökből tudunk néha egy kis reményt meríteni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
