„Mindig azt hisszük, a saját jelenünk a legextrémebb” – Frank Miller a Bécsi Comic-Conon

A Bécsi Comic-Con idén nemcsak Jack Dylan Grazerrel és Steven Seagallal erősített (igaz, utóbbi jelenlétére semmilyen logikus magyarázat nincs), a szervezők elhozták Frank Millert, a noir képregények keresztapját is, aki saját bevallása szerint utoljára vagy harminc éve volt az osztrák fővárosban. A szoba, ahol a sajtótájékoztatót tartják, kicsi és tele van újságírókkal Magyarországtól, Ausztrián át, jellemzően közép-európai országok tudósítói töltik meg. Nem csoda, ha egy ekkora legenda ilyen elérhető közelségbe kerül, érdemes idáig eljönni.

Öt éve épül Bécsben a popkultúra Mekkája

A sajtótájékoztatót irányító kérdező németül szól a közönség németül beszélő részéhez, aztán angolra vált és köszönti Millert. “Jól utazott? Hogy tetszik a város? Sok minden változott!” – mondja Miller és továbbra is mosolyog. A kötelező udvariassági körökön hamar túlesnek és a kérdező meglepő hirtelenséggel át is dobja a labdát az újságíróknak.

Az első néhány kérdés az éppen készülő Sin City-sorozat és a jövőre debütálő, Cursed című képregény adaptációjával kapcsolatos, amire Miller ellövi a legközhelyesebb válaszokat: „Nagyon jó lesz, jó a csapat, örülök, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok, többet nem mondhatok!” Kis hallgatás és tanácstalanság után a tudósítók gyorsan elhadarják egymás után, hogy mennyire szeretik a munkáit, ő kedvesen megköszöni, majd végre az egyik osztrák riporter felteszi a millió dolláros kérdést: melyik a kedvenc képregény-adaptációja? Miller mindenféle szerénység nélkül ismeri el, hogy természetesen a saját képregényeiből adaptált filmek azok. Igaz annak idején, nagyon szerette az eredeti Superman-filmeket. A riporter tovább próbálkozik és megpróbálja kiszedni Millerből, hogy mégis mit szeret ezeken kívül, ő pedig rejtélyesen csak annyit válaszol:

Nem beszélek olyan dolgokról, amiket nem szeretek.

Mikor a Martin Scorsese és a Marvel Studios közötti konfliktusról kérdezem, először gúnyosan felnevet, majd egy találó angol kifejezéssel válaszol: “I don’t have a dog in that fight!”. Vagyis: nem érzi magát érintettnek az ügyben, hozzáteszi nem is nagyon érti pontosan a vita mibenlétét. Szemmel láthatóan nem igazán akar kollégáit, híres rendezőket vagy franchise-okat érintő kérdésekre reagálni, ezért az újságírók taktikát váltanak. Milyen szuperhősre van szüksége a ma emberének? – kérdezi valaki az oroszok közül. Miller hosszan elgondolkodik, látszik, hogy nem akar összecsapott választ adni:

Az emberek legtöbbször olyan képességeket szeretnének, mint a repülés, vagy, hogy fel tudjanak emelni egy autót. Pedig a szuperhősök legnagyobb erénye a bátorság kell, hogy legyen. Ezt adják meg a fantasztikus történetek, a képregények. Gyerekkoromban nagy hatással volt rám egy Pókember-történet, ahol Petert betemeti a törmelék. Oldalakon keresztül reménytelenül és legyőzötten feküdt. Azon gondolkodott, amin keresztülment, hogy fel fogja adni, aztán a szeretteire gondolt. A belső vívódásai ellenére, amin mindannyian keresztül megyünk az életben, képes volt erőt venni magán és felállni.

A kezdeti meghittséghez képest – hogy ott vagyunk mi, ez a kicsi szoba, ez az idős, bölcs ember – az egész sajtótájékoztató mintha kezdené elveszíteni a varázsát. Miller fárad és tőmondatokban kezdd el válaszolgatni. Szóba kerül pl., hogy inkább az egyszerűbb, fekete/fehér karaktereket szereti, vagy a “szürke ötven árnyalatában” gondolkodik, mire csak annyit mond, hogy nem szeret sztereotípiákban gondolkodni, ezért igyekszik beleírni a karaktereibe a jót és a rosszat is, hogy ezáltal egy belső vívódás jöjjön létre a hősökben és az antihősökben is. „A világ egyre jobban hasonlít a képregényekre.” – közli az egyik újságíró. „Jó és rossz fiúk vannak mindenhol, de mit jelent ez a képregényekre nézve?” Miller krahácsol, pár percig hallgatjuk, ahogy próbálja magát összeszedni, egyszersmind suspense-ként is hat a szünet. Tényleg, mit gondolhat az antihősöket legjobban megragadó képregényíró a világ rosszfiújairól? Azzal kezdi, hogy ezt a kérdést ötévente megkapja, majd cinikus hangnemre vált és hosszú fejtegetésbe kezd:

Mindig mindenki azt mondja, hogy a világ megváltozott és sokkal szélsőségesebb, mint valaha volt. Pedig nem így van. A szereplők  és a konfliktusok is ugyanazok. Van, hogy fent vagyunk, van, hogy lent, de volt olyan időszak, amikor az ismert univerzumban a legnagyobb borzalom Richard Nixon volt, pedig előtte alig harminc évvel Hitler elfoglalta Európát. Mondjuk akkor tényleg rosszul álltak a dolgok. Mindig azt hisszük a saját jelenünk a legextrémebb, pedig most nem olyan, mint a nagy gazdasági világválság idején, vagy, mint a világháborúban.

Ha már történelem, szóba kerül a 300 című, kikerülhetetlen képregénye. Azt mondja azért szereti használni a történelmi alapanyagot, mert gazdag.  „Mikor elkezdtem a képregényt, még nem is tudta, mennyi minden van benne!” – állítja. Egy újságíró gyorsan közbevág, hogy elmondja: szerinte Európában a szélsőjobboldali mozgalmak történelmi tényekként közölnek marhaságokat. Fontosnak tartja, hogy a popkultúrában is pontos narratívák jelenjenek meg. Miller bólogat és csak annyit tesz hozzá:

Egyetértek teljesen. A hamis narratíváknak romboló hatásuk van.

A sajtótájékoztató végén megtudjuk, hogy leginkább azért szeret képregényíró lenni, mert “érzelmeket lehet kifejezni a rajzokkal”. Továbbá az is kiderült, hogy hogy mivel nem tartja magát szakértőnek, így nincs is határozott véleménye a klímaváltozásról. Ám mindenképpen fontosnak tartja, hogy foglalkozzunk vele.

Lassan le is telik a kérdésekre szánt húsz perc. Frank Miller végig kedvesen fogadta a kérdéseket, de többször érezhette úgy az ember, hogy igazából vagy nincs kedve válaszolni, vagy már maga is unja a kérdéseket és a válaszadást is. Ilyen ez a sajtótájékoztató műfaj, nehéz igazán mélyre menni. Konfliktuskerülő, de tudatos embernek tűnt, akire akkor is fogunk emlékezni művei miatt, ha most nem erőltette meg magát.

Frank Miller amúgy is inkább az az alkotó, aki inkább csendben csinál valami zseniálisat, minthogy okoskodjon.