A Netflix legújabb Die Hard utánlövése, a műfaj utolsó mohikánja, Jaume Collet-Serra által rendezett Kézipoggyász kellemes kísérője lehet az ünnepi vacsora megmikrózott maradékának.
A műfajok jönnek, aztán mennek. Legyen szó a westernről, a musicalról vagy éppen a szuperhősfilmekről. Minden évtizednek megvannak a maga meghatározó filmes trendjei. Olyan műfajok, amik. Aztán idővel egy másik trend veszi át helyüket, és a korábbi meghatározó műfajok látványosan a kispadra kerülnek. Sőt, sokan rögtön ki is jelentik a halál beálltát. Pedig igazán véglegesen csak kevés műfaj tűnik el. Jól lehet, hogy a 60-as évek westerndömpingje már sosem tér vissza, ám azóta is annyi kiváló film készült a zsánerben, hogy mégsem mondhatjuk azt, hogy a western halott lenne. Sőt! A mennyiség csökkenése akár a minőség növekedésével is járhat. Hasonló a helyzet a musicallel: az 50-es évek aranykorának ugyan régen vége, ám például a Wicked képében a műfaj még most is kifejezetten hangos sikert könyvelhet el. De 2024-ben nemcsak a western és a musical próbált meg visszatérni, hanem a 90-es évek legjobb filmes műfaja, a Die Hard-klón is. Noha a műfaj utolsó mohikánja által rendezett, a Netflixen debütált Kézipoggyász (Carry-on) nem fogja sem megreformálni, sem újra éleszteni ezt a kiváló szub-zsánert, ám arra éppen tökéletes, hogy a Die Hard-maratonhoz elmajszolt bejgli maradéka mellé elfogyasszuk.
Kevés dolog öli meg jobban az ünnepi hangulatot, mint az, ha még szenteste is csomagokkal kell bajlódni. Különösen, ha a csomagban ízléstelen karácsonyi zokni helyett egy maximális kapacítással üzemelő reptér teljes utazóközönségének kiirtásához elegendő novicsok idegmérget találunk. Épp ez történik az életében kissé megrekedt, nem túl ambiciózus TSA tiszttel, Ethan Kopek-kel. Rosszkor van, rossz helyen, melynek következményeként egy titokzatos férfi arra kéri, hogy juttassa át az idegmérget tartalmazó táskát az ellenőrzési ponton, különben megöli a (szintén a reptéren dolgozó) terhes barátnőjét.
A Kézipoggyász tankönyvi példája egy jó Die Hard-klónnak. Az 1989-es Drágán add az életed! nem pusztán Bruce Willisből csinált szinte azonnal akció-világsztárt, de a hollywoodi akciófilmek képét is mondhatni egy csapásra átformálta. A 150% tesztoszteronból felépülő, félisten fizikumú akcióhéroszoknak szinte azonnal leáldozott, a helyüket pedig átvették az emberibb, azonosulhatóbb hősök. Az átlagos zsaruk, tűzoltók vagy éppen hegymászók. Olyan hősök, akik – olykor akár érzelmileg is – sebezhetőek voltak. A 90-es években szakajtó számra készültek a különböző Drágán add az életed! variációk: akciófilmek, ahol a magányos hősnek egy zárt térben (és időkeretben), kevés eszközzel kell legyőznie a túlerőben lévő gonosztevőket (akik általában szintén jóval emberibb motivációval bírtak, és nem feltétlenül terroristák vagy szovjet ügynökök, hanem kapzsi bankrablók.) Többek között elkészült a Die Hard a stadionban, Die Hard a repülőn vagy éppen Die Hard a hegyen.
De a műfajok és a trendek folyamatosan változnak. Így, ahogy az ezredforduló után szuperhősfilmek kilopták a szelet a hagyományos, emberi léptékű akciófilmek vitorlájából, úgy a Die Hard-utánlövések is egyre ritkábban jelentkeztek. Napjainkban pedig egy utolsó mohikánja maradt a zsánernek. Jaume Collet-Serra, aki Liam Neeson házi rendezőjeként hozott már nekünk Die Hard a repülőn és Die Hard a HÉV-en filmet is. Így kevésbé sikeres Dwayne Johnsonos kitérői után most visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért.
A kézipoggyász tulajdonképpen Die Hard a reptéren. Serra (és az első filmes forgatókönyvírója, T.J. Fixman) egy szorgalmas, de nem túl kreatív stréber lelkesedésével mondják fel a kötelezőt. Karrierjében megrekedt, de többre hivatott, magánéleti kihívások előtt álló főszereplő? Pipa. Zárt környezet, ahol kevés dolog van a hős hasznára? Pipa. Barátnő, aki szintén belekerül a veszélybe? Pipa. Karizmatikus, intelligens gonosztevő? Pipa. Két óra könnyed izgalom? Pipa.
Jaume Collet-Serra korunk egyik legjobb zsánerfilmes, “tisztes-iparos” rendezője. Ez pedig a Kézipoggyászon is érződik. Magabiztosan, rutinosan és hatásosan építi és fokozza a feszültséget. Alapvetően szépen kihasználja a koncepcióban rejlő lehetőségeket. Miközben a film – Netflixes mezőnyben főleg – meglepően jól, klasszikus értelemben filmesen néz ki. És persze az egész film egy klasszikus karácsonyi slágerrel nyit, hogy tudjuk: ez bizony karácsonyi film (És mint ilyen évente újrázható! Külön fokozhatja az ünnepi hangulatot, ha a filmet közvetlenül az Igazából szerelem repteres nyitása/zárása után indítjuk el, elképzelve, hogy az ottani nagy ölelkezések közben a reptér színfalai mögött épp megy a hajsza a terroristákkal).
A Kézipoggyász meglehetősen kiszámítható menetben szállítja az elvárt feszültséget. Nagyjából, mintha a Még drágább az életed (reptéri környezet) és az idei A csapda (a főszereplő egy emberektől hemzsegő helyen, az idővel versenyezve, helyzeti hátrányból indul) keverékét néznék. Igaz utóbbinál azért jóval földhözragadtabb. Noha nyilván ezt is bőven meg lehet kanapészakérteni, hogy “miért nem reális”, de messze nem megy el olyan túltolt blődségbe, mint M. Night Shyamalan említett filmje. Emiatt jóval kiszámíthatóbb is. Érezhető, hogy az eddig szinte kizárólag Ratchet & Clank–videojátékokon dolgozó forgatókönyvíró nagyon szigorúan tartotta magát a sorvezetőhöz.
Emiatt a film egyetlen valóban meglepő fordulata az az, hogy kompetens szervként ábrázolja a TSA-t. A 9/11 hatásaként létrejött, az amerikai repülőterek biztonságáért felelő rendészeti szervet, amit megalapítása óta folyamatosan éri a kritika a hatékonytalansága miatt, a popkultúrában pedig folyamatosan vicc tárgya volt. Talán ezért is érződik a film kissé porosnak, mintha ezt a sztorit még 20 évvel ezelőtt írták volna meg, csak akkor – a nemzeti tragédia közeli emléke miatt – nem merték volna leforgatni. De minden állami szerv megérdemli a maga Die Hard-filmjét! A postások mikor kapnak?
Ám a film – mind politikai, mind dramaturgiai értelemben – retro-konzervativizmusa kifejezetten kellemes.
Főleg, mert Serra értő rendezése és a két főszereplőjének kompetens játéka simán elviszi a figyelmünket arról, hogy igazából láttuk már ezt a filmet. Többször is.
Persze Taron Egerton nem olyan karizmatikus, mint Serra korábbi múzsája (Neeson papa.) Ám ez nem is gond: jól működik ez a “szürke-egér”-ből John McLane karakter ív. Aki azonban most is jóval emlékezetesebb az a főgonosz. A sokáig vígjátékszínészként ismert Jason Bateman nem először bizonyítja, hogy remek pszichopata. Rideg, kimért és hűvös játéka nagyszerű Temuról rendelt Hans Gruberré teszi. Csak az a pumukli-paróka fura mókás egy kicsit.
A Kézipoggyász nem vállal sokat, azt azonban többnyire jól teljesíti. A Die Hard-klón pedig olyan, mint a pizza: még akkor is jó, ha rossz. Serra rendezése viszont mint mindig, most is abszolút korrekt. Jól lehet, hogy erre a filmjére már húsvétkor sem emlékezünk majd, és legközelebb csak öt év múlva vesszük elő karácsonykor, amikor már nagyon unjuk a Die Hard ismétléseket, ám sokkal rosszabbul is el lehet tölteni egy bejglimámoros két órát (főleg, ha a Netflix ünnepi kínálatában keresgélünk.) Így, hogy a film eredeti címével (Carry-on) névrokon franchise szavajárását idézzem: Folytassa, Mr. Serra (a Die Hard koppintását)!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
