Letaglózó, nyomasztó és olyat tud, amit a hasonló témájú hollywoodi filmek rég elfelejtettek. A Koreai Filmfesztiválon vetített Exhuma az év horrorfilmje.
Sok halálosan elcsépelt toposza van a modern hollywoodi horrornak. Mind közül talán a legfájdalmasabb a démonos/megszállós/paranormális témákra épülő filmek totális fantáziátlansága. Ez az amúgy rengeteg potenciállal és tartalommal feltölthető alműfaj mintha szinte teljesen megrekedt volna Az ördögűzőnél. Sőt, a megrekedt nem is a legjobb szó, hiszen többségében legfeljebb haloványan másolják Friedkin klasszikusának egy-egy elemét, de minőségében/tartalmában megközelíteni se tudják azt. Félreértés ne essék: vannak üdítő kivételek. Filmek, amelyek egyedi, újszerű tartalommal nyúlnak a szellemjárásokhoz és a démoni megszállásokhoz. Olyanok, amelyek stílusokban (Late Night with the Devil), cselekményükben (Örökség) vagy feldolgozandó témájukban (Valami követ) képesek frissek lenni és eltérni a megszokottól. Csak sajnos ebből van a kevesebb, és (azért nem meglepő módon) a független filmes térből kerülnek ki. A mainstream ördögűzős/démon-megszállós/kísértetjárás filmek túlnyomó többsége pedig megelégszik a különösebb értelem/célnélküli hangos ajtócsapokodásokkal és mocskos szájú gyerekdémonokkal. A tartalmatlan jumpscare hullámvasút pedig legfeljebb gyors, azonnali („jaj megijedtem”), nem pedig maradandó hatással jár. Így ezek a filmek elég hamar unalmassá tudnak válni. Na, ekkor – amikor úgy érezzük, hogy megcsömörlöttünk attól a sablonszerűségtől, ahogy Hollywood nyúl egy-egy műfajhoz – érdemes rettegő tekintetünket Dél-Korea irányába venni.
Már csak azért is, mert a dél-koreai természetfeletti horroroknak (lásd még Kokszongi sirató) van egy olyan kulturális aspektusa, ami fájóan hiányzik a hasonló nyugati filmekből. Mégpedig az, hogy Koreában (és az ázsiai országokban általában) az emberek sokkal „élőbb” kapcsolatot ápolnak az elhunytakkal. A spiritualizmus ott nem csupán kókler Tik-Tok jósok és nagymamák Facebook-horoszkópcsoportjaiban terjed, hanem olyan komoly hagyományai vannak, amiket a mai napig ápolnak. Noha a „felvilágosult, nyugati elme” lesajnálóan inthet a feng-shui hallatán, ám valójában miben más ez, mint a kereszténység különféle, rítus szerű szokásai? Koreában a mai napig vannak sámánok. Miért lenne kevesebb létjogosultságuk, mint egy katolikus papnak? A különbség csupán az, hogy míg a nyugati vallások esetében általában a halál után az elhunyt spirituális értelemben is eltávozik, a keleti hagyományok esetében nem mindig. Mindezek hatása pedig a filmeken is érződik. Hiszen, míg a nyugati filmesek a szellemeket/démonokat sokszor – nem mindig – egyszerű szörnyként képzelik el, amelyek öncélúan ijesztgetnek és kínoznak embereket, addig az ázsiai filmekben egy sokkal szorosabb, tartalmasabb kapcsolat lehet a túlvilági rém és áldozatai között. Ilyen film Jang Jae-hyun rendezése, az Exhuma (Kihantolt sír) is.
Miután a legjobb orvosok sem tudják megmagyarázni, hogy miért sír szüntelen újszülött kisfia, egy gazdag üzletember a végső megoldáshoz nyúl. Egy sámán segítségét kéri, hátha ő rájöhet arra, hogy mi kínozza gyermekét. Miután az vajákosasszony és tanítványa rájönnek, hogy a férfi nagyapjának szelleme kísérti a csecsemőt, egy földjós segítségét kérik, hogy kihantolják és elhamvasszák a nyugtalan lélek földi maradványait. Így hozva békét mindenkinek. Ám a szertartás nem a vártak szerint alakul, ezzel pedig pokoli események sorra szabadul mindenkire…
Az Exhuma (Kihantolt sír) már csupán azért is roppant izgalmas és egzotikus a nyugati nézőnek, mert az egész cselekményt mélyen áthatják a koreai spirituális hagyományok
– mint például a feng shui alapú temetkezési hagyományok, illetve a különféle sámánrítusok és szertartások (amelyeket a film a lehető leghitelesebben és hűebben ábrázol). De nem pusztán ezek, hanem a koreai félsziget viharos történelme és azok, mai napig érezhető következménye. Az Exhuma (Kihantolt sír) sokoldalú és azért innen nézve kissé sűrű film. Jang Jae-hyun igyekszik a legjobban – fárasztó szájbarágás nélkül – organikusan átadni minden olyan információt, ami a japán szellem mitológia és a koreai misztikumok megértéséhez szükséges, ám az avatatlan nyugati nézőnek a végeredmény helyenként így is kissé sűrű lehet.
Főleg, hogy a kibontakozó kozmikus rettenetek mögött kifejezetten komoly, sokoldalú témákról mesél. Sokkal mélyebbre ás, mint a kortárs hollywoodi „presztízs horror” filmek nagyja. Hiszen míg azoknál most a közvetlen trauma/gyász feldolgozása a slágertéma, addig az Exhuma (Kihantolt sír) ennél jóval ambiciózusabb. Hiszen arra vállalkozik, hogy összekösse az apáról gyermekekre átszálló generációs bűnöket, és a legsötétebb nemzettragédiákat. Legyen szó egy család sötét múltjáról vagy az ország tragikus sorsáról: egyiket sem lehet azzal megoldani, hogy szimplán eltemetjük a problémákat és elfelejtjük azok emlékét. Nem. Hogy legyőzhessük a múlt szellemeit, ahhoz kénytelennek vagyunk exhumálni őket és szembenézni velük. Még, akkor is, ha ez a gyógyulási folyamat olykor egészen fájdalmas. (A spoilereket elkerülve: az Exhuma történetében fontos szerepet kap Korea Japán általi megszállása és az ország ezt követő kettészakadása.)
Jang Jae-hyun rendezése egy nacionalista alkotás. Abban az értelemben, hogy reflektál az országa legsúlyosabb nemzettragédiájára, miközben annak felelősének egy külföldi imperialista erőt tesz meg. De szigorúan a történelmi tényeknél maradva, nem tagadva, hogy voltak olyan honfitársai, akik összejátszottak és kiszolgálták ezt a gonosz erőt. Így az Exhuma (Kihantolt sír) kísértete úgy válik szörnyűséges, a józan eszet meghaladó, borzalmas fenyegetés, hogy – ellenben sok más szellemfilm rémeivel – hogy megjelenésnek, tetteinek közben oka és célja van.
Hogy mennyire „problematikus”, hogy egy megszálló, elnyomó hatalmat egy ősi, gonosz szellemmel azonosít ez esetben a film, azt mindenki eldöntheti magának. Innen nézve azonban – a Godzilla Minus One után idén már másodszor – egészen letaglózó nézni, hogy arrafelé ilyen nagyszabású, remek „emlékezetpolitikai” filmek készülhetnek. Amelyek árnyaltan, elegánsan beszélnek a nemzeti tragédiáról, miközben nem mellesleg remekbe szabott műfaji filmélmények is. Lehetne így is. (Trianon horror mikor?)
Mert nem mellesleg az Exhuma egy félelmetes, nyomasztó és kellemesen kiszámíthatatlan kozmikus horror,
ami sosem teljesen arra megy, mint várnánk. Jang Jae-hyun ugyan kimért tempóban, de gyönyörűen és átgondoltan építi és fokozza a feszültséget. Idétlen jumpscare ijesztgetések helyett hidegrázósan fordulatokkal, és egyre sűrűbb, kilátástalan haláltánc felé operál. Pedig egész egyszerűen olyan letaglózó, hogy nemcsak a szereplőkön, de a nézőn is úrrá lesz a kozmikus rettegés. Mind a szenzációs képivilágában, mind pedig a sűrű, nyomasztó hangulatában első osztályú rémfilm.
Noha talán nem mindig tud hibátlanul zsonglőrködni a vaskos témáival, a hosszú játékidő ellenére nagyszerű tempóban, az baljós hátborzongató hangulatot az elejétől fenttartva, a hideglelős feszültséget folyamatosan exponálva bontakozik ki előttünk ez a nagyszabású, és sokoldalú film. Amit nem mellesleg egy hibátlan színészgárda – élükön a számunkra főleg az Oldboyból ismert Choi Min-sik-kel – add elő.
Az Exhuma nem pusztán egy remekbe szabott, szinte hibátlan paranormális horror. Bár az általa képviselt egzotikum mindenképpen frissítően hat a sablonszerű nyugati szellemfilmek tengerében, jóval több rejlik benne. Ékes példája annak, hogy miként lehet okosan és elegáns műfaji filmes keretek között nemzeti tragédiákkal foglalkozni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
