Zenit kritika – Tánccal a zárcsökkentésért

Szürke, félárnyékos folyosón, üvegfalakkal elválasztott cellák. Ahogy a kamera végigsvenkel a – vélhetően a nem meghatározott jövőben lévő – földalatti börtönben azonnal eszünkbe juthatnak a 60-as/70-es évek olyan “minimál sci-fi” filmjei, mint a THX 1138 vagy a Fahrenheit 451.  Ám ezek a filmek inkább külsőségekben – falanszter szerű világ, ahol mindenki egyen zubbonyban senyved – tekinthetőek a Zenit előképének. 

Olyannyira, hogy a film cselekménye során a szereplők egyetlen egy árva szót sem szólnak. Minden kommunikáció csak és kizárólag táncmozdulatok révén történik. Az expozíció, a konfliktusok és az “akciójelenetek” is mind-mind performatív jelleggel, hangok nélkül csupán testbeszéddel és mozdulatokkal kerül megjelenítésre. 

Noha a tánc nagyon alkalmas érzelmek kommunikálásra, világ építésre már kevésbé. Ezért ne is várja senki, hogy a filmből kiderül majd, hogy a földalatti börtön, ahonnan a szereplők megpróbálnak kijutni pontosan hol és mikor van. De ez még a kisebb baj. Ugyanis a Zenit története olyannyira általános érvényű, hogy bárhol/bármilyen közegben játszódhat. 

A hangsúly ugyanis azon van, hogy miként termel ki és emel fel a zárt közösség önkényes és despota vezetőket. Hogy miként száll valaki fejébe a hatalom, és hogy mi okozza a hatalmasságok bukását. Ezt a történetvázlatot – káosz, felemelkedés, bukás folyamata – pedig nagyjából sikerül is elmesélni. 

A hangsúly ugyanis sajnos a vázlaton van. Ez a téma, és annak leágazásai, árnyalatai túlságosan sokrétűek ahhoz, hogy pusztán szavak nélkül kellően mélyen lehessen vele foglalkozni. Így a Zenit is csak a téma legegyszerűbb, legtöbbször látott tanulságainak az ismétléséig jut: a hatalom kiforgatja az embert önmagából. A despota visszatartja a csoport fejlődését, csak azért, hogy megtartsa a saját hatalmát. De közös erővel megdönthető az elnyomó rendszer. (Arra már nem tér ki a film, hogy ezután mi következik. Mi lép az autoriter rezsim helyébe.) 

Sajnos azonban a választott forma agyonnyomja a tartalmat. Pontosabban nem ad teret ahhoz, hogy utóbbival is érdemben tudjon foglalkozni. A filmben ábrázolt – a néző számára ismeretlen – táncnyelv ugyanis csak a legalapvetőbb, legharsányabb érzelmek és gondolatok közvetítésére elegendő. Az árnyalatokra nem. Ez utóbbi sajnos a színészekre is igaz. A szereplők többsége ugyanis komolyabb filmes színészi tapasztalat nélküli táncos/előadóművész. Így a játékuknak sokszor van egyfajta amatőr színházas, túlontúl harsány és teátrális beütése. A legfeltűnőbb a vezetőt alakító Linus Janser arcjátéka. Az Ed Sheeran gonosz ikertestvérére hajazó figura konstans önelégült szemráncolása már-már komikus. 

A forma miatt pedig a cselekményben is kénytelen rövidítésekkel élni. Vannak pontok, ahol fontosnak tűnő eseményeket nem mutat meg. (A film vége felé van egy “lázadás jelenet”, majd hiába sikeres az akciójuk, a következő jelenetben már azt látjuk, hogy elkapták őket.)

Ez valójában nem véletlen. A rendező ugyanis épp arról beszélt a Cinefesten tartott vetítés után, hogy az elsődleges célja az volt, hogy tánccal meséljen el egy történetet. Majd miután meglett a forma, csak aztán kerestek hozzá olyan sztorit, ami így elmesélhető. Tehát “a szokásos folyamattal” ellentétben nem a tartalom indukálta a formát. Emiatt lehet az is, hogy a film szimbólumrendszere (miért épp egy kakas jelképezi a hatalmat Mert ő a király a szemétdombon?) is sokszor csak lóg a levegőben.

A Zenit egészen remekül néz ki (operatőr: Pálos Gergely). A minimál dizájn és a kellemes, olykor feszült ambient háttérzene meglepően erős atmoszférát teremt. A táncok pedig szépen koreografáltak, és néha egészen látványosak – bár a kameramunka sajnos sokszor túlságosan statikus, és nem igazán követi a tánc dinamikáját. Ám a vékony tartalom miatt összességében még sem tud több lenni, mint egy egyedi, de közepesen érdekes formai kísérlet.