Noha a Rebel Ridge papíron nem kapcsolódik egyetlen ismert filmsorozathoz sem, valójában egy a Rambo – Első vér rejtett, kvázi-remake-je. Ezzel azonban semmi gond nincs, hiszen Jeremy Saulnier ismét megmutatja, hogy miként érdemes a régi témákhoz nyúlni. A legújabb, Netflixen megjelent rendezése ugyanis egy kemény, feszült és sodró akció-thriller. Mely bár a 70-es évek szikár bűn- és bosszúfilmjeit idézi, azok cselekményét sikerrel helyezi modern kontextusba.
Jeremy Saulnier korunk egyik (ha nem A) legtökösebb műfaji filmes fenegyereke – igazából csak Craig S. Zahler van vele versenyben a titulusért. Míg első filmje a Murder Party még viszonylag radar alatt maradt, 2013-as második rendezése már rögtön „az erre a feltörekvő rendezőre nagyon érdemes figyelni” listák élére katapultálta. A Múlt hamvai (Blue Ruin) ugyanis az elmúlt évtized legokosabb, legizgalmasabb és leginkább formabontó bosszú filmje. A műfaj tökéletes és megrázó dekonstrukciója. A szélesebb ismertséget aztán az ezt követő Zöld szoba (Green Room) hozta meg. Azóta is kevés annyira zsigeri és húsba markolóan brutális akciófilmet láttunk. Sajnos legutóbbi rendezése, a Tartsd bent a sötétséget már a korábbiaknál megosztóbbnak bizonyult. Ám a napokban a Netflixen debütáló Rebel Ridge könnyedén bizonyítja, hogy Saulnier még mindig csúcsformában van. Sőt! Legfrissebb rendezése nem pusztán egy újabb kiváló, szikár akció-thriller, de a korábbiaknál jóval aktuálisabb és komolyabb társadalomkritikai éle is van!
A Rambo – Első vér–t erősen idéző alaptörténet, illetve az előzetes is a lehető legszimplább bosszúfilmet ígéri. Amikor a veterán Terry Richmond (Aaron Pierre) az isten háta mögötti Shelby Springsbe érkezik, néhány korrupt zsaru leszorítja az útról és a polgári vagyonelkobzás eszközével élve minden pénzét lefoglalja. Ez pedig probléma, ugyanis Terrynek szüksége van a pénzre, hogy még az előtt letegye az óvadékot a városi rendőrségen fogvatartott unokatestvéréért, mielőtt áthelyezik az állami börtönbe – ahol azok a gengszterek is vannak, akiket besúgott.
Innen meg gondolnánk jön a szokásos. Terry elindul, és kegyetlenül leszámol a kisváros összes korrupt rendőrével, visszaszerezve a pénzét és még időben kiszabadítja az unokatestvért.
Csak, hogy Saulnier mint általában, úgy most sem a szokásosban utazik.
Erről árulkodhat a film hossza is. Hiszen a 130 perces játékidő valóban túlzás lenne, hogy ha csupán egy egyszerű bosszúfilmről lenne szó.
Ugyan a cselekmény emiatt kimért, átgondolt tempóban halad, ám ez tökéletesen szolgálja a tartalmat. Az első ok, ami miatt Saulnier filmje okosabb, különlegesebb, mint a hasonló alkotások zöme, hogy ez a deeszkaláció filmje. Pontosabban a deeszkaláció kudarcáé. A fegyveres összecsapás és a bosszú ugyanis csupán a legvégső megoldás Terry számára. A Rebel Ridge – ellenben szinte bármelyik más bosszú filmmel – végig veszi azokat a lépéséket, hogy miként lehetne erőszak nélkül megoldani a konfliktust. Hogy a szereplők akár kompromisszumra is juthatnának. Ha képesek lennének erre. De vagy az egójuk, vagy az egymás iránti bizalmatlanságuk (és talán rasszizmus is, bár ez nincs kimondva), vagy pedig végül a harag miatt nem történhet meg. Ami nem csoda, hiszen ez mégis csak egy Saulnier-film. Neki pedig már a Múlt hamvai óta a legfőbb visszatérő témája az, hogy milyen nehéz megtörni az erőszak spirálját. Hogy a szimpla szemet szemért elven elkövetett bosszú nem hozhat megváltást, csupán egy olyan örvényt teremt, ami utána mindenünket elemésztheti.
Noha a Rebel Ridge messze nem olyan expliciten erőszakos és pergő-tempójú, mint a rendező korábbi akciófilmjei,ám, amikor végül elszakad a cérna most sem okoz csalódást. Az összecsapások kemények, szikárak és valóságosan fájdalmasok. Terry nem egy sebezhetetlen John Wick, vagy Charles Bronson, akit elkerül minden golyó. Saulnier egyszerűen mestere a lassú, idegőrlő, baljós feszültség építésnek. Terry és a rendőrfőnök (az öregkorára első osztályú rosszemberé érő, most is kiváló Don Johnson) rendőrőrs előtti konfrontációja az év egyik legszebben, leghatásosabban felépített jelenetsora. Persze a feszültséghez nagyban hozzájárul maga Aaron Pierre.
Arról nem is beszélve, hogy a Rebel Ridge sokkal jobban is néz ki (fényképezte: David Gallego), mint a legtöbb mostani Netflix-film. Az éjszakai, napkelte és -nyugat idején játszódó jelenetekben olyan kontrasztok vannak, amik egyre ritkábban jellemzőek a digitálisan felvett filmekre/sorozatokra. (Értsd: a legtöbb streaming-tartalommal ellentétben, itt az éjszakai jelenetekben is tökéletesen kivehető, hogy mi történik.)
De a Rebel Ridge különlegességét nemcsak az adja, hogy bosszúfilm létére minden áron megpróbálja elkerülni a bosszút, hanem a rendőri szervek ábrázolásában is.
Míg Saulnier korábbi kultfilmjeinek konfliktusai alapvetően személyes, addig a Rebel Ridge-ben már komoly társadalomkritikát igyekezz megfogalmazni az USA erőszakszervei felé.
Hiszen míg a legtöbb korrupt zsarus film azt mondja, hogy van néhány rossz zsaru, akit, ha a jó zsaru eltávolít, akkor minden rendben lesz. Addig Saulnier megfordítja a képletet, és egy sokkal valóságosabb képet fest: az USA igazságszolgáltatási és büntetésvégrehajtási rendszerében intézményesült szinten vannak nagyon komoly gondok. Vannak jó zsaruk, de a rendszerrel szemben ők sem nagyon tudnak érvényesülni. Ahogy az egyszeri jogmunkás is inkább szemet huny az igazságtalanságok felett, mert túlságosan félti az egzisztenciáját. (Ahogyan azt is sejteti, hogy a főszereplőnek is lehetnek nem teljesen törvényes üzletekben is mozgó kapcsolatai.)
Innen nézve akármekkora túlzásnak is hangzik a polgári vagyonelkobzás egy létező – az alkotmány által szentesített – gyakorlat az Egyesült Államokban. Ennek során a rend éber őrei bármiféle vagyontárgyat elkobozhatnak valakitől, ha azt sejtik, hogy annak bűncselekményhez lehet köze. Ezt megtehetik anélkül, hogy hivatalos vádat emelnének a „gyanúsított” ellen. Hogy utóbbi visszakapja az elkobzott értékeit, neki kell a bíróságon bizonyítani, hogy azoknak nincs közük illegális tevékenységnek – tehát a rendőrök konkrét bizonyíték nélkül, minimális gyanú alapján is elkobozhatnak. Naiv dolog lenne azt gondolni, hogy – főleg az elmúlt évek USA rendőrségi botrányait ismerve – nem történnek visszaélések (különösen kisebbségi „gyanúsítottakra” nézve.)
Saulnier filmje se nem (az értelmét vesztett, pejoratív módon használt) “woke”, se nem extrém-baloldali propaganda.
Igyekszik a lehető legárnyaltabban megközelíteni a témát. A rossz zsarukat sem habzó szájú, tirpák déli rasszistaként ábrázolja,sőt, a cselekedeteiknek teljesen logikus és érthető motivációt ad. Amivel azt a kérdést is felveti, hogy az sem biztos, hogy a liberális/demokrata oldalról a rendőrség forrásmegvonása a legjobb megoldás a problémák kezelésére. A Rebel Ridge nem azt állítja, hogy minden zsaru eredendően gonosz. Ennek ellenkezőjét igyekszik is aláhúzni a formabontó végső leszámolásban.
A Rebel Ridge egy Első vér remake-be ágyazott Reacher-sztori. Ahol az USA egyfajta lelkiismeretét képviselő magányos hős száll szembe az USA korrupt valóságát képviselő szervekkel. Saulnier mindezt elegáns képi világgal, formabontó megközelítéssel, releváns társadalomkritikával, csúcsra járatott feszültséggel és két végtelenül karizmatikus színésszel előadva rendezi. Röviden: a Rebel Ridge nem csupán műfajának legjobbja az elmúlt évekből, de összességében is régen volt már ilyen remek saját filmje a Netflixnek. Kár, hogy nem láthatjuk moziban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
