Amerikába jöttünk, láttuk, vissza nem mennénk

Filmklasszikusoknak folytatást készíteni sosem egyszerű dolog, mégis van néhány olyan példa, ami megmutatta: nem lehetetlen úgy megidézni egy korosodó film hangulatát, hogy emellett narratív szempontból valami újat tudjunk felmutatni. Tökéletes példa erre a Ragyogás második része, az Álom doktor. Stanley Kubrick klasszikusának hangulatát ugyan nem sikerült megközelítenie az Ewan McGregor főszereplésével készült folytatásnak, azonban azzal, hogy karakterek tekintetében fókuszt váltottak, új helyeket fedeztek fel meg tudták idézni az 1980-as elődjének stílusát, sikerült narratív szempontból is értékelhetően kiegészíteni az eredeti filmet. Nem mellékes kitétel, hogy egy folytatásnak leginkább akkor van csak értelme, ha az eredeti mű arra rászolgált, és emellett maradt még valami a történetben, vagy annak utóhatásában, ami kiaknázatlan maradt.

Éppen ezért az Amerikába jöttem 2. már az alapoknál elhasal. Az 1988-as film ugyanis kerek lezárást kapott, és semmi, de semmi nem indokolta, hogy egy, az első epizódhoz hozzá pacsmagolt folytatást kapjon. 

Az Amerikába jöttem alap koncepciójában azért tudott működni, mert a ’80-as évek végefele még mindig nem kaptak jelentős mértékű reprezentációt az afroamerikai színészek, az afrikai kultúra pedig talán még annyit sem. Emellett mindig üdítő azt nézni, hogy egy teljesen más kultúrából, háttérből érkező, mondhatni kívülálló hogyan próbál beilleszkedni egy általunk – ha csak a filmeknek köszönhetően is, de –  jól ismert környezetbe. Ez viszont fordítva már kevésbé működik, és talán ez az elsődleges indok, ami miatt nem működik a folytatás cselekménye.

A történet szerint Akeem herceg látszólag gondtalanul éli hétköznapjait Zamundában, ám apja halálának közeledtével felmerül, hogy a herceget követően nem lesz trónörököse az országnak, mivel Akeem sosem nemzett fiút, „csak” három lányt – ők pedig a jelenlegi törvények szerint nem lehetnek uralkodók. Hazájára továbbá veszélyt jelent a szomszédos Nextdoria és annak vezetője, Izzi tábornok (Wesley Snipes) is, ezért Akeem úgy dönt, Amerikába indul, hogy megkeresse harminc évvel ezelőtt született zabigyerekét.

Mindez körülbelül 20 percet vesz el a játékidőből, és nagyjából ennyi ideig tud érdekes maradni a film. Az amerikai srác, Lavelle Afrikába hurcolása és herceggé nevelése alatt ugyanis körülbelül nulla értékelhető humoreszk hangzik el, leginkább dad joke-okkal pakolták tele az egész szövegkönyvet – ez pedig 2021-ben már tényleg nem működik. Az is megfigyelhető, hogy a színészek között semmiféle kémia nem volt, egyszerűen nem hatott hitelesnek a párbeszédek túlnyomó többsége.

Még a csodás Eddie Muprhy-n is az látszik, hogy nem találja magát a szerepben, pedig a 2018-as A nevem Dolemite után biztosra vettem, hogy a színészlegendától valódi visszatérésre lehet számítani az elkövetkező években.

Azért is furcsa, hogy ekkora mellélövés lett a film, mert a rendező, Craig Brewer elég rutinos szakembernek számít, és Eddie Murphy-vel is dolgozott együtt, épp a fent említett netflixes filmen.

Az első képkockától kezdve egyértelmű volt az is, hogy a film nem akar önálló személyiséget kialakítani, megelégszik azzal, hogy a több mint harminc éves előzményből minden egyes karaktert megmutat, és egyfolytában visszakacsintgat a korábbi eseményekre. Néha azért igyekeztek valamit napjaink trendjeiből is belecsempészni a filmbe, leginkább a női egyenjogúsággal kapcsolatban, de csak felületesen karcolgatták a témát, és mint kiderül, erre is csupán azért volt szükség, hogy egy mézes-mázos lezárást kreáljanak, ami – ha esetleg eljut hozzájuk – a fiatal lányok lelkét meg tudja nyugtatni.

Karakterek tekintetében általánosságban nem lehet egetrengető megfejtéseket várni egy vígjátéktól, és ebben az Amerikába jöttem 2. sem különbözik. James Earl Jones feltűnése mindig szívmelengető, valamint Morgan Freeman cameója is jól eltalált pillanat volt a filmben, azonban a főbb szereplők rendkívül alulírtak, míg a „főgonosznak” kikiáltott Izzi tábornok szerepét annyira túljátszotta Wesley Snipes, hogy az egyszerre volt nevetséges és siralmas.

Ha már a film Afrikában játszódik, a nézők minden bizonnyal azt várták volna, hogy legalább a látvány káprázatos lesz, azonban még ezt sem tudták elérni a készítők. A közel kétórás játékidő alatt ugyanis szinte egy percre sem lépünk ki Amerikából, a Zamundában játszódó jeleneteket ugyanis Rick Ross zenei producer, rapper atlantai birtokán vették fel, így természetesen a filmben feltűnő állatok sem valódiak, kivétel nélkül a CGI-technológiának köszönhetően kelnek életre. Vagyis inkább kelnének, mert maga a megvalósítás bőven hagy kívánnivalót maga után. Ha mindenképp ki kéne emelni valamit a végtermékből, talán a ruhakészítőknek és a tánckoreográfusoknak járna leginkább a taps, ezek azonban már olyan területek a modern filmkészítésben, amelyek szinte minden filmben kivétel nélkül működnek.

Az Amerikába jöttem 2. tehát meg sem tudja közelíteni a több mint harminc éves, eredeti film minőségét, közel két órás játékideje alatt pedig semmi újat nem akar mondani, leginkább csak egy retró utazásra invitálja a nézőket. Ha már valaki mindenképp arra vágyik, hogy egy afrikai trónörökös életébe képzelje magát, inkább azt javaslom, nézze újra az első részt, ami szintén nem fogja megváltani a világot, de legalább ténylegesen képes a szórakoztatásra.