A kétszer elsütött viccen is lehet röhögni

Mike Flanagan nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy a ’80-as évek egyik legkultikusabb filmjének, a Ragyogásnak készítene egy folytatást a Stephen King által készített Álom doktor című könyv alapján. Az eredeti film ugyanis nagyon magasra helyezte az elvárásokat: a káprázatos színészi játék mellett Kubrick atmoszférateremtése, a film zenei betétei, valamint a popkultúrára gyakorolt hatása mind a mai napig meghatározó referenciapontok a műfaj berkein belül.

Így kvázi öngyilkosság volt belevágni a munkálatokba, ugyanis a pénzbeli siker egyértelműségétől eltekintve a nézők akarva akaratlanul is az eredeti klasszikushoz fogják hasonlítani a kész művet. A filmen az is érződik, hogy a rendező nagy beccsel nyúlt Stephen King könyvének alapötletéhez, ugyanis nyílt titok, hogy King utálja a Kubrick által készített Ragyogást, ugyanis az túl sokban tér el a könyvben foglaltaktól.

Ennyi kompromisszum mellett is az év egyik meghatározó horrorfilmje lett az Álom doktor, erről pedig elsősorban a színészi játék tehet.

Ewan McGregor ugyanis újra előveszi a Trainspottingból ismerős alkohol- és drogfüggő szerepet, és mindezt a Ragyogásban látott megrázkódtatások következményeiként mutatják be. A film első fele az ő karakterére fókuszál leginkább, ezáltal teljesen átélhetővé válik a főszereplő agóniája, majd a későbbi megváltása. Ebből egyedül az első félóra ütemtelen történetmesélési koncepciója tud kizökkenteni, ugyanis az alkoholistává cseperedő Dan története mellett az ellenségképeket már túl korán elkezdik bemutatni. A Rebecca Ferguson által játszott Kalapos Rose karaktere egy nagyon friss, ambivalens érzelmeket kiváltó antagonista, akire hatalmas szüksége van ennek a filmnek. Új mélységet és mitológiát mutatnak be a karakterén keresztül, ám az őt támogató csapat ilyen szintű bemutatása teljesen felesleges volt, ugyanis semmi újat nem tudnak hozzátenni a történésekhez, feleslegesen veszik el a fő cselekményszáltól a játékidőt.

A történetbe belekapcsolódik az új generáció is, ugyanis egy új, Danny-hez hasonló ’ragyogással’ bíró karakter, Abra is megjelenik a történetben. Kalapos Rose és Abra rivalizálását, valamint a Dan és az utóbbi közt kialakuló mentorviszonyt hosszú perceken át tudtam volna még nézni, annyira szórakoztató volt, épp úgy, mint a gondolati-síkon játszódó jelenetek, amik vizualitás, és narratíva szempontból is kiválóan vannak megoldva.

Az Álom doktor nagyon kilóg a napjaink átlagos horrorfilmjei közül, ugyanis az olcsó jumpscare-ek, és a csapnivaló, klisés történetek helyett egy karakterközpontú, átélhető történetet kapunk, amit sokkal inkább neveznék thrillernek, mint horrornak.

Kellően agresszív, és kellően kegyetlen a képi világ, mégsem mutat semmit sem feleslegesen. Egy karakterközpontú horror, ami feltárja és részletezi a Ragyogásban láthatott mitikusságot, az egyetlen problémája, hogy olyan sok visszagondolással és nosztalgiázással teszi mindezt, hogy elfelejt igazán önálló film lenni. Ugyanúgy érzem magam, mint a Solo: Egy Star Wars-történet kapcsán: míg alapjában véve mindkét filmet kedvelem, azt már kevéssé tudom belátni, hogy mi is az elkészültük oka, és hogy az eredeti filmek által bemutatott mitikusság kifejtésére van-e szükség.

Az Álom doktor esetében az elsődleges problémám az volt, hogy míg a cselekmény és a karakterek is teljesen el tudták vinni a filmet a hátukon, addig az utolsó félóra egy komplett nosztalgiázás volt, bármiféle újítás nélkül. Az első film helyszínéül szolgáló hotel ugyanis nem maradt ki most sem a számításból, ahogy Jack Torrance néhány pillanatos visszatérése sem, ezek mégsem adtak hozzá szinte semmit a történethez. Az Álom doktor ezen része olyan, mint a kétszer elsütött vicc, amit ráadásul még magyarázni is kell. Persze amennyiben reális elvárásokkal ülsz be megnézni az Álom doktort, úgy minden bizonnyal tetszeni fog, ugyanis a sok retro-hatás mellett még több eredeti ötlet található benne. Ha viszont idegesít a túlzott nosztalgia-faktor, akkor azt javaslom, inkább nézd meg újra a Ragyogást.