Szó nélkül elsiklottál volna az év legkülönlegesebb sorozata felett

A Homecoming egy a kiküldetésből visszatérő, leszerelt katonák civil életbe való visszailleszkedését segítő intézet neve. A főszereplő Heidi Bergman (Julia Roberts) az intézet terapeutája, aki a páciensekkel folytatott beszélgetések során igyekszik felszínre hozni a fiatal veteránokat ért megrázkódtatásokat, próbálja felkészíteni őket a hétköznapokba való visszatérésre, miközben azonnali eredményeket követelő főnöke (Bobby Cannavale) elégedetlenségét is csillapítania kell. Ám mielőtt jobban megismerhetnénk az intézet mindennapjait, hirtelen ugrunk a jövőbe, ahol Heidi már egy lepukkant étteremben dolgozik. Miért hagyta ott a Homecomingot, és állt egyszerű pincérnőnek? Erre kíváncsi a Védelmi Minisztérium embere is (Shea Whigham), aki egy a Heidi felmondásával egy időben beadott panasz kapcsán kezd el nyomozni az intézet után. Lassacskán egyre több furcsa és titokzatos dolog kerül elő a Homecomingról, Heidiről és egy bizonyos pácienséről.

Igen, egy összeesküvés-sztoriról van szó, erre a sorozat igen erősen rá is játszik. Zenéjével, vizuális megoldásaival és történetvezetésével is folyamatosan igyekszik a lehető leginkább megidézni a 70-es évek paranoia thrillereinek atmoszféráját, feszült, titokzatos hangulatot kölcsönözve az eseményeknek.

Sajnos pont ebből adódik a Homecoming legnagyobb problémája is. Nem is kifejezetten problémáról van szó, csak egy kevésbé jó készítői döntésről. A rejtély és titokzatosság kiemelt szerepet játszik a történetben, de ahhoz képest, hogy kezdetben mennyire ráerősítenek erre az aspektusra, a megoldások sokkal földhözragadtabbak, mint amire várnánk. Mert a misztikus események mögött valójában abszolút a valóságra reflektáló, veteránokkal kapcsolatos kérdésekre hívja fel a figyelmet a sorozat. Így az egész kap egy finom társadalomkritikai élet, ami sokáig csak csendesen kíséri a konfliktusok kibontakozását, de végső soron mégiscsak döntő szerephez jut.

Folyamatosan terelgetnek minket a válaszok felé , hogy mire a központi szereplők számára is lehull mindenről a lepel, mi is összerakhassuk magunkban a teljes képet. A valóság közeli titkok talán még megrázóbbá is teszik az élményt, mintha valami nagyon elszállt dologgal rukkoltak volna elő a szerzők, ezekből viszont az következik, hogy elmaradnak a nagy „ahha” pillanatok, és ha a grandiózus leleplezésektől várjuk a katartikus csúcspontokat, akkor joggal érezhetjük magunkat kissé becsapva az évad végén.

De ha ezen túl tudunk lépni, és nem várjuk, hogy földhöz vágjanak az elképesztő csavarok, egy minden ízében csodálatosan összerakott művet nézhetünk végig.

A sorozat alapjául egy azonos című podcast (vagyis kvázi rádiójáték) szolgál, ebből adódóan a cselekmény is jórészt a szereplők közötti párbeszédekben bonyolódik. A dialógusok kifejezetten jól meg is vannak írva, gördülékenyek és életszerűek, cserébe viszont nem számolhatunk pörgős akciókkal, leszámolásokkal. Ehelyett olyan különleges látványorgiát kapunk, amihez ritkán van szerencsénk. Az első évad mind a tíz részét az a Sam Esmail rendezte, akinek az elmúlt évek egyik legnagyobb közönségsikerét, a Mr. Robotot is köszönhetjük. Esmail magával hozta Tod Campbell operatőrt is, hogy ismételten valami teljesen egyedülállót hozzanak össze. A rendező már előző sorozatával is bebizonyította, hogy képes nagyon kreatív vizuális megoldásokat alkalmazva a képernyő elé szegezni a nézőket. Én viszont pont azért engedtem el a második évad után, mert a Mr. Robot védjegyévé vált beállítások (mint pl. a negatív tér használata) folyamatos arcomba tolása már inkább unalmassá, modorossá és egyre kevésbé élvezhetővé tette az egész koncepciót.

A Homecomingon szerencsére ennek nyoma se látszik. Esmail és Campbell már nem csak meg akarják mutatni nekünk, nézőknek, hogy mennyire jól megy nekik az egyedi vizuális élmény összedobása, hanem maguk elé is kihívást állítva kísérleteznek a sokszínű, különleges megoldásokkal. Így a rendezés és fényképezés végig nagyon izgalmas, változatos és mindig egy kis kiszámíthatatlanságot kölcsönöz a következőknek. Nem arról van szó, hogy a Légióhoz hasonlóan számolatlanul tolják bele a vizuális különlegességek egész sorát. Pont, hogy aprólékos gonddal válogatják ki az egyes jelenetek kompozícióit, hogy a lehető legérdekesebben, mégis érthetően adják vissza a lényegi tartalmukat. Rengeteg apró ötlettel, képi trükkel van tele a sorozatot, még sincs benne egy elveszett snitt, vagy rövid vágókép, ami ne a legnagyobb precizitással lenne megtervezve. Minden percben érezhető az az alaposság, amivel összerakták az egészet. Minden beállításnak megvan a maga jelentése, a visszatérő motívumok gyönyörűen, biztos kézzel kísérnek végig a cselekményen és teszik még izgalmasabbá azt. Így például a sorozat végig játszik a képarányokkal, ezzel segítve a idősíkok megkülönböztetését, hogy aztán a dramaturgiai csúcson csavarjon egyet a koncepción, mi meg csak nézzünk bambán hogy hogy átvertek minket. Esmailék tehát abszolút csúcsra járatják a vizuális sokszínűséget, ezzel pedig iszonyat látványossá tesz egy olyan cselekményt, ami gyakorlatilag csak a szereplők szóbeli konfliktusaira épül.

A Homecoming legnagyobb bravúrja, hogy abban a világban, ahol a filmes minőséget a sorozatok általában grandiózus nagyjelenetekben értelmezik, a Homecoming visszafogott, de nagy gonddal összerakott látványvilágával képes ugyan azt a hatást elérni.

Szívesen jelenteném ki, hogy a Homecoming az év legjobb sorozata, de erős a gyanúm, hogy a fentiek tükrében inkább egy kisebb közeget képes lenyűgözni, minthogy a nagyközönség rajongását is elnyerje, így nem szeretném ha valakit ebből kiindulva érne csalódás. Maradjunk inkább annyiban, hogy az év egyik legkülönlegesebb darabja ez a sorozat, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Egy izgalmas és érdekfeszítő konspirációs thriller, ami olyan lenyűgöző látványvilággal párosul, amit jó darabig nem felejt el, aki érzékeny az ilyen élményekre. Sam Esmail pedig végképp bebizonyította, hogy a jövőben neve hivatkozási pont lehet a sorozatok világában.