A valóságot figyeljék, mert csalok!

Sorozatok terén a tavalyi év egyik legizgalmasabb koncepciója volt a Légió, mivel egy olyan képregény-feldolgozást ígért, amely merőben szembemegy mindennel, amit eddig a zsáner keretein belül láttunk. Ígéretét sikerült is bőségesen betartania, olyannyira, hogy a Roboraptor 2017-es toplistájára is bekerült, számomra pedig egyértelműen az év legjobbja lett. Az, hogy képes volt teljesen sajátos élményt nyújtani és ezzel magasan kiemelkedni az évi több száz újonc sorozat közül, főként Noah Hawley (Fargo) showrunnernek köszönhető. Hawley egy olyan showt álmodott meg, amiben a csavaros történet, pörgős akciók és menő szuper-erők helyett a hangsúlyt szinte teljes mértékben az audiovizuális élményre helyezi. Ehhez pedig pont kapóra jött neki a tudathasadással küzdő, telepatikus képességekkel bíró X-man, Légió karaktere.

A sorozat túlnyomórészt a főszereplő fejében, vagy legalábbis tudati síkon játszódik, és az teszi újszerűvé és kivételessé, hogy a készítők a vizualitást nagyon tudatosan használják a történetmesélés elsőszámú eszközeként, mégpedig eszméletlen kreativitással és játékossággal. Gyakorlatilag igyekeznek maximalizálni azt, amivel a mozgókép többet tud nyújtani az írott vagy rajzolt formánál. Ez így persze evidensnek hangzik, de amikor a speciális effektek használata általában kimerül abban, hogy minél lehetetlenebb és grandiózusabb akciójeleneteket vigyenek nagyvászonra, egy ilyen elképzelés mégis friss kísérletnek számít. A kísérlet sikeresnek is bizonyult, hiszen egy igazán nyúlfarknyi, utólag visszagondolva már-már pofátlanul minimális cselekménnyel töltöttek meg nyolc epizódot úgy, hogy az végig feszült és tartalmas tudott maradni, mi pedig az utolsó percig lenyűgözve bámultuk a képernyőt.

Tartva magát a bevált recepthez a Légió második évadának  valós cselekménye is összefoglalható egy mondatban: Amahl Farouk, az árnyékkirály megszökött és elindult megkeresni a testét, melyet megszerezve újra hatalma teljében tündökölhet, ezt pedig David és kis csapata igyekszik megakadályozni.

Míg az első szezon főképp a tudat és a személyes identitás kérdéskörét vesézte ki, idén már a valóság természetét boncolgatja a sorozat.Ha valamiben képes volt látványosan fejlődni a Légió, az ez, a központi témakör feldolgozása és ennek előadása. Az évad részletekbe menőleg mesél nekünk a valóság értelmezéseiről, téveszmékről és más mentális betegségekről, mindezt a saját, visszafogott humorával átitatott monológokban. Ezek jórészt teljesen elkülönülnek a fő cselekménytől, hogy legtöbbször ne is nagyon értsük, mi közük van David és Fahrouk mentáli sakkjátszmájához, csak jobban összezavarjanak, mi is valós abból amit látunk. Ezek az epizódonként előadott, különálló bekezdések folyamatosan állnak össze egy összefüggő gondolatfolyammá. Az egész évadon átívelő motívum nagyon precízen kimérve építkezik, hogy csak az utolsó pillanatban értsük meg, az egész igazából a végső konfliktus felvezetésére szolgált.

Így amellett, hogy viszonylag váratlan fordulatot is kapunk, egy sokkal komplexebb gondolatvilág bontakozik ki, mint azt addig láttuk. Az egyszerű jó-rossz konfliktus helyét a mertoni önbeteljesítő jóslat problémája veszi át, azaz a végső kérdés már az, hogy meddig érdemes ragaszkodnunk valóságképünkhöz, ha az környezetünk szerint csupán téveszme? Mindezt egy egyszerű személyes dilemmára fűzik fel, mégis olyan szépen kidolgozva, hogy logikusan következzen belőle egy egész világot fenyegető veszély. A végkifejlet pedig pont azért hagy zavarbaejtő és kényelmetlen érzést maga után, mert nagyon is átérezhető szituációt szül, amivel nyilvánvalóan sokkal köznapibb formában, de mi is szembetalálhajuk magunkat.

De sajnos teljesen hiábavaló a jól megírt történet, ha a megvalósításban már képtelenek arra összpontosítani.A második évad teljesen feleslegesen lett tizenegy epizódra elnyújtva. Tele van hosszan kitartott, egyébként mellékes jelenetekkel, melyek csak azért léteznek, mert muszáj volt mindent nagyon látványosan kidolgozni.  Ezek persze még mindig gyönyörűen megkomponáltak, de az audiovizuális orgazmus rengetegszer válik öncélúvá. Egymást érik a különböző kompozíciók, már igazából azt se értjük, mit szeretnének közölni velünk. A sorozat egyszerűen túlságosan szerelmes lett önmagába. Ettől viszont az egész cselekmény szétesik , a történet íve pedig szanaszét törik. Hiába lenyűgöző még mindig ahogy Hawley-ék a képi megvalósítással bűvészkednek, a kreativitás és játékosság egyre jobban elmarad, végül már unalmassá válik.

A bajszos nők  serege, a kosárfejű admirális és hasonló furcsa alakok szórakoztatóak és voltaképp egyéniséget kölcsönöznek a sorozatnak, de velük a szürrealizmus a szereplők fejéből átszivárog a valóságba, és nehéz komolyan venni őket, létezésüket pedig már meg sem próbálják megmagyarázni. Ezekről a karakterekről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg, funkciójuk kimerül a szórakoztató szemfényvesztésben. Az előzőekben megismert mellékszereplőkkel sem igazán tudnak mit kezdeni. Ez alól csak Sidney és Melanie a kivétel, a legfájdalmasabb pedig Aubrey Plaza, aki az előző évadban simán ellopta a showt mindenki elől, idén viszont csak kalapáccsal tudták beleerőltetni jelenlétét a történet folyásába. Mindennek köszönhetően hiába tudtak olyan történettel előállni, ami képes úgy emelni a tétet, hogy kifejezetten érdekes is legyen, ahelyett, hogy élveznénk a cselekmény  kibontakozását, csak azt várjuk, hogy végre eljussunk a végkifejlethez. A készítők valahol útközben kicsit megfeledkeztek arról, mitől is működött annyira jól az előző széria.

A Légió még mindig kiemelkedő sorozat és ajánlom mindenkinek, aki valami különlegességre szomjazik, de a második évad sajnos csalódás. Ennek ellenére bizakodó vagyok a folytatással kapcsolatban, mert a végére csak sikerült megcsillantani valamit abból, amiért beleszerettem. Remélem, hogy a készítők a harmadik szezonra visszavesznek a csapongásból és jobban koncentrálnak arra, hogy már ne csak a gyönyörű képsorokkal próbálják lenyűgözni a nézőket.