A 10 legjobb Superman-sztori

Ez Supermannek való feladat! – szólt a bennem nyugvó szuperhős, mikor a DC animációs részlegének végignézésére vállalkoztam. Az acélembernél 7 (A Krypton utolsó fiával és a Batman & Superman: A filmmel együtt 9) egész estés animáció, és a különböző rajzfilmsorozatok vonatkozó epizódjai közül lehetett válogatni. A vörös köpenyes esetében is próbáltuk magunkat a tartani „duplaepizódos” kritériumhoz, miszerint a rövid, szórakoztató, de nem különösebben fontos szösszeneteket mellőzzük. Superman esetében azonban sokszor egyaránt azok a legjobb, és/vagy a karakterről a legtöbbet mesélő részek is, amik csak egyrészesek, így ezúttal belefért egy kis trükközés is. Íme a TOP 10!

10. Superman/Batman: Public Enemies (2009) & Apocalypse (2010)

Lex Luthor rácáfolva a média óriási ellenszenvére és a közvélemény bizalmatlanságára, elnökké választása után rögtön talpra állítja az amerikai gazdaságot, visszaszorítja a bűnözést, majd – egy óriási kriptonit aszteroida közeledtét kihasználva –  közellenséggé teszi Supermant. Innentől kezdve Superman és Batman a legváltozatosabb módon keverednek egyik bunyóból a másikba. A Public Enemies nem egy elmés történet, egyértelműen az öncélú, butácska harcjelenetekre van felfűzve, ám gyerekes túlzásai és rajzfilmes fordulatai ellenére még akkor is szórakoztató tud lenni, ha egyébként vállaltan a kisebbeknek szól. Nyilvánvaló analógia például, hogy a világot egy 12 éves gyerek menti meg, egy Batmanről és Supermanről mintázott óriásrobottal…

A történet egyenes folytatása az új Supergirlt középpontba állító Apocalypse, ami már egy fokkal idősebb korosztálynak készülhetett, hiszen a főszereplő maga is egy útkereső, lázadó tinédzser. Felnőtt fejjel az erre vonatkozó bárgyú jelenetek elég idegesítőek lehetnek, és a példabeszédek is elég üresnek hatnak, de a Darkseid elleni finálé érzelmi töltete sok mindenért kárpótol. A témaválasztás mellett a rajzstílus  is árulkodó lehet, ami sokkal jobban kidomborítja a gömbölyű idomokat – ez annak is köszönhető, hogy míg a Public Enemies Ed McGuiness karikaturisztikus stílusát, addig az Apocalypse a szexi nőalakjairól ismert Michael Turner rajzait idézi, akik a Jeph Loeb által írt eredeti képregényeket illusztrálták (mindkettő megjelent magyarul).

9. Superman TAS: Apokolips… Now! Part I-II. (1998)

Az Intergang visszatér a földre, és Steppenwolf vezetésével több támadást is végrehajtanak – ám ezek csak előzményei Darkseid nagy földi inváziójának. Metropolis rendőrfőnöke, Dan Turpin sajtótájékoztatót tart az üggyel kapcsolatban, de amikor kijelenti, hogy nem számíthatunk mindig Superman segítségére, váratlan vendég érkezik. A harcos Orion részletesen beszámol a Darkseid jelentette fenyegetésről, és az Új Istenek támogatásáról biztosítja Supermant, amikor valóban elkezdődik az invázió, és paradémonok lepik el a bolygót…

Az Apokolips… Now! (utalás Francis Ford Coppola háborús klasszikusára) óriási esemény volt a sorozat történetében, mivel Orionnal, az Új Istenekkel, és Darkseiddal szintet lépett sorozat, a Superman TAS világa kitágult. Korábban is próbálták már leigázni a földet (Brainiac, Jax-Ur, stb.) de a DCAU első inváziójában sokkal nagyobbak, galaxis szintűek a tétek. Az Apokolips… Now! azonban mégsem ezekért kap helyet a listán, hanem a szívszorító befejezése miatt, aminek láttán könnyű elmorzsolni pár könycseppet.

8. Superman TAS: Little Girl Lost Part I-II. (1998) 

Superman szülőbolygója maradványai, illetve élet után kutat a távoli űrben, amikor segélykérő jeleket észlel a naprendszer pereméről. Az adás az Argora vezet, ami a Krypton megsemmisülése okozta lökéshullámok miatt letért a röppályájáról, és csakhamar lakhatatlanná vált. Superman itt talál rá a fiatal Karára, aki a Földre érkezve elég gyorsan hozzászokik új képességeihez, Clark azonban türelemre inti. A tettrekész, izgága tinédzsert azonban természetesen nem tudja megfogadni a jószándékú figyelmeztetéseket, és Metropolisban csakhamar világméretű galibába keveredik.

A Little Girl Lost csak azért hozta be Kara karakterét, mert később szükség volt rá a sorozat fináléjában, a közben eltelt egy évben lényegében fel sem tűnt, és utána az Igazság Ligájából is kimaradt. Kár érte, mert a DCAU egyik legkedvesebb, legszerethetőbb karakteréről van szó, mint ahogy azt az eredetét taglaló sztoriból is kiderül, ami nem annyira a történet, mint inkább Kara megkapó személyisége miatt működik igazán. A JLU-ban aztán már többször feltűnt főszereplőként, végül a Far From Home című epizódban zárult le a története, amikor – Superman vélhető nagy örömére – összejött Brainiac 5-tel.

7. Superman vs. The Elite (2012)

Superman és az „Elit” szembenállása lényegében azt a kérdést feszegeti, hogy a tipikus szuperhősképregényeknek miféle létjogosultságuk van a sokkal zűrzvarosabb valóság tükrében. A film egy bárgyú rajzfilmmel indít, amit az ódivatú Clarkon kívül mindenki lefitymál, mondván, hogy a mese tanulsága menthetetlenül túlzó és idealista. Csakhamar színre is lép az Elit, akik nem rendelkeznek a hősökre jellemző erkölcsi iránytűvel, vagy morális feddhetetlenséggel. Sokkal karcosabbak, cinikusabbak, viszont látszólag hatékonyabbak is, a bűnözők és a korrupt politikusok egy-egy jól irányzott fejlövés után már nem szökdösnek meg a börtönből. A közvélemény pedig önfeledten asszisztál a hatalmi ágak összemosásához és önmaga elnyomásához, mert a totális hatalom a rend, a biztonság, és az igazságosság illúzióját kelti.

Supermannek ebből a szorult helyzetből kell rámutatnia, hogy mindenki hülye, és hogy igenis szükség van az olyan old school-héroszokra, mint ő, hiszen amikor az Acélember is beáll az új generációs igazságosztók sorába, azok rökönyödnek meg a legjobban, akik ezt korábban annyira szorgalmazták. A rajzfilm Joe Kelly What’s So Funny About Truth, Justice & the American Way? című egyrészes meta-történetének az adaptációja egyébként, ami az akkoriban nagyon népszerű antihős sorozatra, a The Authority-ra reflektált okosan, de e nélkül is a legjobb Superman képregények között tartjuk számon. A rajzfilm épp csak annyiban marad el tőle, hogy elég otromba az animáció (bár meg lehet szokni), máskülönben sokkal előrébb is kerülhetett volna a listán.

6. Superman TAS: The Last Son of Krypton Part I-III. (1996)

Superman eredettörténetét, ha nagy vonalakban is, de mindenki ismeri, és a rajzfilmsorozat is ezekre épít: Kripton felrobbant, az egyetlen túlélőre pedig egy kedves házaspár talált rá, akik nagy szeretetben nevelik fel, mígnem a fiú kiröppent a családi fészekből, és Clark Kent alteregója mögé bújva felveszi a harcot a különböző fenyegetésekkel szemben. Metropolisban azonban nemcsak egyik legnagyobb ellenségét, Lex Luthort ismeri meg, hanem leendő feleségét is, a Daily Planet tűzről pattant oknyomozó újságíróját, Lois Lane-t is. Ezt a sémát követi a The Last Son of Krypton is, ám itt az első harmad teljes egészében a Kryptonon játszódik. A bolygó pusztulásába olyan ügyesen sikerült beleszőni Brainiacot, hogy ezt az ötletet később még a képregények is átvették valamennyire (lásd a Superman Beyond című animációs filmet, ami sajnos sikerrel herélte ki az alapjául szolgáló képregényt).

Az ember ellen forduló gép motívuma persze nem túl eredeti, itt mégis tökéletesen működik, és a bár a sorozatban Brainiac még számos alkalommal visszatér (Stolen Memories, Ghost in the Machine, stb.), egyszer sem sikerül olyan emlékezetesre, mint itt.  Smalville-ben sajnos nagyon keveset időzünk, pedig ez az az időszak, ahol alkalom adódna jobban elmélyedni a főhős motivációjában, de ahogy megérkezünk Metropolisba, a sztori ismét magára talál, és elkezd megágyazni a különböző cselekményszálaknak (a Lee Marvinra hajazó Metalló egészen vicces) és a visszatérő karaktereknek (Lois egyszerre akaratos és elragadó figurája telitalálat). A The Last Son of Krypton az egyik legjobb eredettörténete a karakternek.

5. Superman TAS: World’s Finest Part I-III. (1997)

Joker és Lex Luthor közösen készülnek leszámolni az Acélemberrel, ám ehhez a Metropolisba látogató Batmannek is van egy-két szava. A World’s Finest (a cím utalás a képregények aranykorában való közös kalandozásaikra, itthon a DVD-kiadás a semmitmondó Batman & Superman: The Movie címen fut) egyáltalán nem kéne, hogy működjön, egyrészt mert két teljesen eltérő erő- és tudásszintű figurát ugraszt egymásnak, másrészt mert az őrült, bolondos Joker sehogysem boronálható össze Lex Luthor kimért, hűvös figurájával. A DC két legnépszerűbb szuperhősének egyébként sem nagyon akad olyan közös kalandja, amit komolyan lehetne venni – lásd például a lista 10. helyezettjeit, – így aztán kész csoda, hogy a World’s Finest ilyen elegánsan cáfol rá az előzetes félelmekre.

Először is az alkotók is belátták, hogy  a Superman kontra Batman elég bugyuta koncepció egy egész történethez, ezért egy kis lökdösődés után máris a közös munkára terelődik a hangsúly. Bruce maxra pörgeti a detektív énjét, épp hogy leszáll a repülőről, rögtön meghívja Loist egy vacsorára, ami a nyilvánvaló playboy-álarc sulykolása mellett legalább annyira szól a Superman utáni kutakodásról. Ennek ellenére Clarkot sem kell félteni, óriási, ahogy ez a két karakter folyamatosan ugratja egymást, leskelődik és csipkelődik. De ami igazán meglepő, hogy a Joker-Lex Luthor duó működik, méghozzá pont azért, mert a két dudás nem fér meg egy csárdában, és csakhamar egymás ellen fordul. Az ilyen finom apróságok miatt ez a sztori valahogy sokkal realisztikusabb is, mint például az alapjaiban elhibázott Batman Superman ellen. A DCAU-ban még egy közös kalandjuk van, mielőtt megalapítanák a ligát, annak a végén (The Demon Reborn) már cinkosan kacsintanak ki ránk, miszerint jó lenne gyakrabban összedolgozni.

4. Superman: Doomsday (2007)

Superman halála a képregénytörténelem valaha létezett egyik legsikerültebb marketinghúzása, mert annak ellenére vált a karakter történetének meghatározó sarokkövévé, hogy egy síkegyszerű történetről beszélünk, aminek már az alapkoncepciója is nevetséges, hiszen olyan egyszerűen nincs, hogy egy ilyen popkulturális ikon huzamosabb ideig halott maradjon. A felvetésnek mégis megvan a maga szimbolikája, amiért ezt a hősi halált bármelyik másik szuperhős túlvilágra távozásánál gyakrabban dolgozzák fel – lásd még a szépemlékű Batman Superman ellent (sicc! csak viccelek), vagy a már a legjobb Igazság Ligás listán is szereplő Hereaftert) -, és amiért a Superman halála téma egyszerű mivolta ellenére is a legismertebb Superman-történet.

A Superman: Doomsday pedig remek feldolgozása a témának, amit nagyon egyszerű eszközökkel ér el: látványos akciókkal, megfogható karakterekkel, és remek dialógusokkal, amik egyszerre teszik szórakoztatóvá (pl. Luthor belépője, ami mindent elmond a karakterről) és igazán drámaivá is (pl. Lois gyásza, amikor elsírja magát Kent mama vállán) ezt az egyébként tényleg halálegyszerű sztorit. Az élvezeti értékéhez rengeteget tesz hozzá a patetikus filmzene (érdekesség, hogy később újra felhasználták a Superman vs. The Elite-nél) , és a DCAU-t idéző animáció, aminek viszont márcsak azért sem lehet a része, mert annál sokkal agresszzívabb képeket, és érettebb nyelvezetet használ. A Superman: Doomsday sehogy se kéne működjen, de mégis működik, egyszerűen nagyszerű.

3. All-Star Superman (2011)

Az előbb azt mondtam volna, hogy Superman nem halhat meg? Hát, tévedni emberi dolog. Az itthon Superman és a Nap-expedíció címen futó egészestés rajzfilm Grant Morrison azonos című maxisorozatát adaptálta, és ez a valaha írt egyik legjobb, legesszenciálisabb Superman történet, amihez többé-kevésbé az adaptációnak is sikerül felnőnie. Azért csak többé-kevésbé, mert a 70 perces játékidő elég szűkös, és érződik rajta a képregény epizodikus, darabos cselekményszövése is (és hát Frank Quitely rajzai), amit az az okos kérdésfelvetés foglal csak keretbe, hogy mi történne, ha Superman haldokolna?

Lex Luthor újabb ravaszkodásának köszönhetően ugyanis az Acélember meg fog halni. Nincs mindent romba döntő végső ütközet, nincsenek heroikus búcsúmonológok, Superman az egyszerű halandó tehetetlenségével néz szembe a halállal. Mielőtt azonban ütne az utolsó órája, még rendbetesz pár dolgot a Földön, és ezúttal nem a világ újabb megmentése, vagy a Clark-Lois-Superman szerelmi háromszög beteljesedése, hanem az a vallásos nyugalom teszi igazán felemelővé az All-Star Supermant, amivel Superman kezeli a rossz hírt. Az egész történetet átlengi a halál témája, mégis egymást követik az elborultabbnál elborultabb ötletek, amik együttesen húzzák alá a főhős humánumát, hazudtolják meg a mitológia idejétmúltságát, és hírdetik nagy örömmel, hogy élni bizony jó dolog!

2. For the Man Who Has Everything (2004) / The Late Mr. Kent (1997) / Knight Time (1998)

Pöttömnyi játékideje ellenére is nagyon drámai hangvételű az Alan Moore azonos című klasszikusát feldolgozó (és itthon is megjelent) For the Man Who Has Everything a JLU-ból, ahol Superman lelke legmélyebb vágyainak fogságába esik. Ez a rész úgy nyomatékosítja Clark alázatos, jóságos természetét, hogy az unalmas példabeszéd helyett tapinthatóvá, megfoghatóvá teszi azt, csak hogy még fájdalmasabb legyen az elkerülhetetlen eszmélés.

A Knight Night sokkal könnyedebb hangvételű sztori, ahol Supermannek Batmant kell helyettesítenie, és ez rengeteg vicces pillanatot eredményez  (Superman felveszi Bruce stílusát: oson, betör, felrúgja az asztalt, stb.) Ami kiemeli a többi humoros rész közül, az a szokatlan szemszög, amin keresztül igazán szerethetővé válik ez a folyton napfényben pózoló márványkarakter.

A The Late Mr. Kent  a főhős alteregójának, tehát Clark Kentnek a temetésével kezdődik, ami ugye lehetetlen. Amellett, hogy a noir-os hangvétel nem csak megkapó, hanem indokolt is, és a féltékeny Lois is igazán mulatságos, egyik másik rész sem foglalkozik annyit Clarkkal, a csetlő-botló riporterrel, mint ez. Pedig Clark nem csak egy fura karikatúrája a kisembernek, hanem elidegeníthetetlen, szerves része is a holnap emberének – és ez itt domborodik ki a leginkább.

1. Superman TAS: Legacy Part I-II. (2000)

Darkseid belépője impozánsra sikerült, de valójában eltörpül a folytatás mellett. A Legacy – in medias rex – azzal indít, hogy Superman fekete-piros páncélban igázza le a Földet, aminek korábban legnagyobb védelmezője volt. Éles és érthetetlen pálfordulás ez, még ha nézőként nyilvánvaló is, hogy nem önszántából cselekszik. Az első rész meglepő felütése végig fent tartja a feszültséget, a második részben azonban sikerül úgy elmélyíteni a konfliktust, hogy az valós drámákat eredményezzen. Ez a sztori alapvetően arról szól, hogy Superman óriási erejéhez mindig óriási felelősség társul, de amikor elveszti az irányítást, az emberek ellene fordulnak, a bizalom megromlik, és csak a legszorosabb kötelékek bírják ki ez a megpróbáltatást.

Darkseid pedig igazi nagymestere a lélektiprásnak. A karakter lényege, hogy nem lehet legyőzni, még akkor sem, amikor megverik – annyira gonosz! Így volt ez az Apokolips… Now! esetében, és így van a Legacynál is, ahol Superman péppé veri a sötét hódítót, felszabadítja Apokolips népét, ám a végén mégis Darkseid nevet utóljára. Így lesz ez később is, amikor Superman már tényleg a gyilkosság gondolatával kacérkodik (a Twilight a JL sztorikat rangsoroló listánkon is az élen szerepelt), vagy az gonosz hódító legutolsó feltűnésekor (a JLU kissé súlytalan záróepizódja, a Destroyer), amikor hősök teljesen tehetetlenek ellene, és ezért ironikus módon pont Lex Luthor tetszeleg a szuperhős szerepben.

Egyéb történetek:

Identity Crisis: Superman szokás szerint égő épületeket olt el, és macskákat hoz le a fáról, amikor Clark Kent majdnem tragikus kimenetelű autóbalesetet szenved – ám szerencséjére az Acélember még idejében közbelép. A meglepő felütés egyszerű, de kedves történetet takar a fegyverről, aki hős akar lenni, Bizarro megmosolyogtató botladozásaival. Brave New Metropolis: Lois véletlenül átesik egy alternatív dimenzióba, ami Superman és Lex Luthor közös kormányozásának köszönhetően sokkal biztonságosabb, de egyben elnyomó is. Mindig ez van ott, ahol Superman megpróbálja kézbe venni a világ sorsát (lásd még: Gods and Monsters, A Better World, Red Son, stb.).

Speed Demons: A Superman rajzfilmsorozatban már rendszeresek voltak a mellékszereplések (Kyle Ryner: In Brightest Day, Aquaman: A Fish Story, Lobo: The Main Man, Szuperhősök légiója: New Kids in Town, Dr. Végzet: The Hand of Fate), de egyik sem olyan szórakoztató, mint a villámlábú és villámszájú Flash első feltűnése a DCAU univerzumban, köszönhetően Wally csípős megjegyzéseinek. Livewire & Mxyzpixilated: Livewire egy csinos, imádnivalóan provokatív rádiós, akinek szó szerint  az agyára megy az áram. Olyan szinten nyomja fullban a nárcizmus („Én vagyok a média!”) és a velős médiakritikát, hogy azt öröm hallgatni. Hasonlóan szórakoztató lett a mókás kobold, Mxyzpixilated feltűnése is.

+ 1. Superman (1941-1943)

Mert klasszikus. Nem hogy nem gagyi, hanem egyenesen cool! A Fleischer stúdió nem sajnálta a pénzt a rotoszkópra, az animáció színvonalát mai szemmel sem érheti kritika, nem is csoda, hogy a 90-es évek DC rajzfilmjei aztán leginkább ehhez a korszakhoz nyúltak vissza vizuális ihletért. Az egyszerű történetek, azok már más lapra tartoznak, nyilvánvalóan egy másik kor szülöttei, viszont éppen ezért, jellegzetes korlenyomatuk miatt ma is élvezhetőek.