Spider-Man: Marvel Knights Spider-Man – Kezdő Pókember rajongóknak

Sosem értettem, hogy miért a For Tomorrowot emlegetik a Hush párjaként, mivel a két történet a rajzolón és a terjedelmen kívül nem sok hasonlóságot mutat. Nem úgy, mint a Mark Millar által írt Marvel Knights Spider-Man (itthon Marvel Könyvek: Pókember címmel jelent meg 3 kötetben), ami a Hush-hoz hasonlóan, bár korántsem olyan célirányosan, de szépen sorra veszi a Pókember kánon legrelevánsabb elemeit. Nincs olyan sok a múltat felidéző flashbackekből, de rengeteg utalás történik a múltra, Oki Doki és May néni házasságától kezdve a klón sztorikig, miközben füzetről füzetre újabb és újabb ellenségek tűnnek fel a hálószövő életében, akik természetesen – a Hushoz hasonlóan – mind-mind egy furmányos összeesküvés apró elemei, amit egy rejtélyes figura irányít a háttérből, aki fejjel lefelé lóg, de nem tudni, hogy régi avagy új ellenség-e. A koncepció tehát nagyjából megegyezik, csupán a megvalósítást kellett Pókemberhez igazítani.

Valaki elrabolja May nénit, és hősünk kétségbeesett hajtóvadászatba kezd, ami során minden segítségnyújtást megragad, amit csak tud, a Bosszú Angyalaitól kezdve Dr. Strange-n keresztül egészen az X-Men-ig, de Peter csak nem jut az emberrabló nyomára. A nyomozást tömérdek poén, és epikus harc kíséri, mire a fináléhoz érve a szálak összefutnak, és gond nélkül elvarródnak.

Mark Millar azért persze Mark Millar maradt, ő pedig köztudottan idegenkedik a finom megoldásoktól, ezért a Marvel Knights első 12 száma a megszokottnál kicsit brutálisabb (ahogy az egyébként a MK címkével ellátott füzetekre egyébként is jellemző), szemrebbenés nélkül törik ki benne a fölösleges mellékszereplők nyakát, vagy verik péppé egymást a hadakozó felek (Elektró brutálisabb, Keselyű vérszomjasabb, Osborn őrültebb), de első olvasásra ez talán még nem is annyira feltűnő, mivel a humor is nagyon a helyén van, másfelől pedig a megközelítés is komolyabb hangvételt üt meg: szuperhősképregényekben ritkán jutnak arra a következtetésre a hősök szerettei, hogy fegyverhez nyúljanak.

A szuper gonoszokkal való csatározások közepette jut hely a magánéleti problémákra is, történetesen hogy Peterék kicsit túlköltekeztek, úgyhogy nem elég May néniért aggódni, most még a padló is kicsúszik a talpuk alól. Millar ügyesen kezeli a karaktereket, Peterről rengeteget elmond, hogy a pénzügyi gondok közepette is mit kezd a hirtelen jött félmillió dollárral, és az állandó önostorozás is hozzá tartozik, amit azért szerencsére nem visz túlzásba, de mindig a legalkalmasabb helyzetekben jut eszébe. Vérmérsékletükhöz hűen MJ és a Fekete Macska is összekap, egyszerűen izzik közöttük a levegő, és Millar még a gonoszok oldalára is tartogat jó ötleteket, például beleviszi Pókembert egy olyan morális kérdésbe, hogy mi van akkor, amikor valaki valami nagyobb jóért követ el bűncselekményt – még ha életében ez is az egyetlen egy alkalom.

Minden pozitívum ellenére azért érződik, hogy Millarnek rendesen vissza kellett fognia magát, így néha azért kibújik a szög  a zsákból, például amikor Pókember látogatást tesz a Bosszú Angyalainál, és a tagok fele azon siránkozik, hogy milyen díjakat tett tönkre. Millart mindig foglalkoztatja a politika, a média és a szuperhősök viszonya, amiből legtöbbször inkább nem sül ki semmi maradandó, mert sok képregényében a szuperhőst egyszerűen átkereszteli celebre, de itt pont a visszafogottság miatt működik ez a törekvése. A Marvel Knights-ban visszatérő motívum a hírnév, amire az utca átlagembere és a B kategóriás gonosztevők egyaránt áhítoznak (egy kis pénzjutalom máris a feje tetejére állítja az egész várost), miközben a Millar Wanted című minijében taglalt összeesküvés elmélet is hitelesen működik, miszerint a szuper gonoszok sokkal szervezettebben működnek, semmint mi azt gondolnánk. Nincs túlmagyarázva, egyszerűen csak elhintik a lehetőségét, és ettől máris minden sokkal izgalmasabb.

Az egyetlen szépséghiba, hogy Terry Dodson mellett Frank Cho is belerajzolt két füzetbe, ami önmagában még nem lenne baj, mert Cho telt női idomait is szeretjük, de így kevésbé egységes a történet világa. Szerencsénkre viszont tényleg ez a legnagyobb szépséghibája Millar remek tizenkét részesének.