Mit mondjak, Supermanes ismereteim többnyire csak a filmekre, és az itthon is kiadott füzetekre, Batmannel közös kötetekre korlátozódnak. Ettől függetlenül bennem is él egy kép arról, hogy milyennek kellene lennie Supermannek. Hát nem ilyennek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A For Tomorrow-t gyakran hasonlítgatják a Hushoz, és nem kérdés, hogy a kiadó is hasonló funkciót szánt neki, mint Loeb 12 részes történetének. A füzetek számát és a káprázatos Jim Leet leszámítva azonban a For Tomorrownak semmi köze sincs a Hushoz. Hangvételében és tematikájában egyaránt eltér tőle, hogy a minőségéről ne is beszéljünk. A For Tommorrowra ugyanis mostanra jószerivel senki sem emlékezne, ha nem egy sztárgárdát állítottak volna rá a megírására.
Pedig eleinte még jól megy minden, Superman felkeres egy halálosan beteg papot, hogy a nap erejével járó tapasztalatait végre megossza valakivel. Már ekkor is sántít a filozofikus felütés, de legalább hangulatos. A történetben előre haladva azonban egyre homályosabbá válik, hogy a For Tomorrow mi a fenét is akar mondani. Legtöbbször azzal sem lehetünk tisztában, hogy a szereplők miről beszélnek éppen, mert egy valamirevaló dialógus nincs az egészben. Mivel ez az első Brian Azarello képregényem, nem tudom hogy mindig így ír-e, de gyakran nem is értem mi miért történik. Merem remélni azonban, hogy nem én vagyok a hülye.
HIRDETÉS
A For Tomorrow kocsmafilozófiája leginkább az áltudományos meghatározásokhoz hasonlítható. Az aktuális verőlegény Equus debütálása azzal kezdődik, hogy Superman X számú gondolatpanelben sorolja fel, hogy milyen bisz-baszokból van összerakva. Fárasztó. És ez később is előjön, amikor már a papból (!) csinálnak valami szörnyet.
Mindennek a legalja persze az, amikor Superman és Batman a belső béke megtalálásáról diskurálnak. Szeretném azt hinni, hogy a szuperhősös képregények nem azoknak a kigyúrt jógaoktatóknak szólnak, akiket rögtön lebuzizol, miután lágy hanglejtéssel terelnek téged a jobb élet felé (semmi bajom egyébként a jógával, a nagybátyám is ezzel foglalkozik, de a sztereotípia mindenkiben élénken él). Ezen kívül vannak itt elemi óriások (kik? de miért? honnan?) és összetűzések a barátokkal, de a For Tomorrow ettől függetlenül nem azért zökkenti ki az olvasót, mert hülyeségek lennének benne, hanem mert ezeket a hülyeségeket nem is érted. Ki lehetne adni a történethez egy értelmező kézikönyvet. Végül az alternatív, mesterségesen kreált világ és az örök ellenség Zod képbe kerülése sokat javít a dolgokon, bár kissé közhelyes egy „szép új világot” teremteni, ahol minden tökéletes minden hibával együtt. Superman annyit értett meg a paradoxonok hosszú sorából, hogy szabadidejében alternatív valóságokat barkácsol?
A For Tomorrow egyetlen pozitív hozadéka – amellett, hogy a pátoszban pózoló Superman-rajzoknak minimum egy évtizedre elegendőek kell lenniük a különféle Supermanes póló-kollekciókhoz –, hogy egy valóban sötétebb, magába burkolózó hőst mutat be nekünk, és ez a vérfrissítés igencsak jól áll a mindig mosolygó, kedvesen integető Acélember megkopott imázsának. Azzarello azonban sajnos rossz oldalról közelíti meg ezt a sötét oldalt, pedig a szemét is kiszúrhatta volna, hogy a hős egyetlen szerelme eltűnt. Az, hogy milyen folyamatok játszódnak le ilyenkor egy emberben, arról sajnos szinte szó sem esik, helyette Azzarello egy kissé félreértelmezett kérdéssel foglalja le a Kripton fiát, méghozzá a hovatartozás problémájával. Superman identitása azonban korántsem ilyen összetett téma, mert neki pontosan értenie kellene, hogy mitől ember az ember. Senkit sem érdekel, hogy egy idegen bolygóról jött, mert a gyökerei már a földhöz kötik. Itt nőtt fel, itt szocializálódott, itt vannak a barátai, a nevelőszülei, nem a szószékből figyelte az emberi természet ellentmondásait.
Ugyanakkor Superman emberfeletti ereje olyan méreteket ölt, hogy egyáltalán nem rossz ötlet megkérdőjelezni emberi mivoltát, és az elidegenedés felé sodorni a karaktert – gyakorlatilag Alan Moore Mr. Manhattanje is ezt a felvetést igyekezte kimeríteni –, de ilyenről itt szó sincs. A piros alsógatyás hősnek tényleg lenne oka szívózni a Földdel, főleg amikor tehetetlenül áll mindenféle forradalmak meg népirtások előtt, a tetejébe pedig még a felesége is nyomtalanul szívódik fel. Ha valamikor, hát most lehetett volna egy igazi pokoljárása az Acélembernek, és ha már a hit körül bonyolódik a történet, talán tanácsosabb lett volna elvesztenie, semmint megtalálnia. Nem tudom, ezek után ki fogja őt megmenteni, és mitől?
