A Hétköznapi Vámpírok kitűnően figurázta ki a vérszívós filmekben megjelenő általános, szinte már unalomig ismert karaktereket. A vámpírok filmes szerepelése szinte egy idős a mozgóképpel, a következőkben igyekszünk titeket végigkalauzolni azon az úton, hogyan lett egy fekete-fehér némafilmes rémből társadalmunk egyik legközkedveltebb kulturális terméke.
A leghíresebb vámpírkarakter, ha úgy tetszik mindennek őseredője Bram Stoker, Drakula című regényének címadó hőse. A történet számos filmes adaptációt megélt már, melyek közül az első a Friedrich M. Murnau 1922-es Nosferatuja. A sötétben rejtőző, de mégis nagyhatalmú és félelmetes rém története kiváló alapanyagként szolgált a német expresszionista alkotónak, hogy a stílus szinte összes emblematikus elemét felvonultassa. A kor német filmesei megszállottan kutatták azokat a történeteket, melyekben az emberi lét legsötétebb oldalát képesek extravagáns módon kifordítani és a mozgókép adta lehetőségek segítségével a vásznon is láthatóvá tenni. Drakula, illetve ebben az esetben Nosferatu figurája fel van ruházva minden olyan tulajdonsággal, amelyekkel csak legkeményebb rémálmainkban találkozhatunk, a sötétben él, hatalmát pedig csak és kizárólag az emberek megfélemlítésére, megbabonázására és elpusztítására használja. Nosferatu ilyen módon maga a zsigeri félelem eleven manifesztuma.
A vámpírlét mindemellett valamiért abszolút kimagaslik az emberi fantázia által megteremtett egyéb démonok és rémképek közül. Murnau Nosferatu figurája még ránézésre is démoni volt, de a szüzek elragadása és a nyomott, fojtott erotika már a kezdetektől állandó kísérője volt a vámpír történeteknek. Tod Browning 1931-es Drakula adaptációja teremtette meg a klasszikus hollywoodi rémfilmet és emelte sztársorba Lugosi Bélát, aki később számtalanszor játszotta el a figurát a végére már egészen borzalmas cross overek és b-filmek kiöregedett biodíszleteként. A dicstelen vég ellenére a klasszikus vámpírfigura imázsát agyban valahogy mindmáig hozzá köthetjük leginkább. A Hayes-kódex árnyékában Browning olyan karaktert teremtett, mely esetében a szexualitás nem a tudatalatti perverziójaként jelenik meg, hanem egy már-már James Bondos sármban és dekadens nagyvilágiságban tükröződik vissza. Rettegünk tőle, de mégis zsigerileg vonzódunk hozzá, a sötétség ezúttal nem csak félelmetes és kilátástalan, hanem kalandvágyra is sarkall egyszerre.
A melankólia, a vér és a kegyetlenség azonban nem csak egyélű fegyver. Francis Ford Coppola 1992-ben nyúlt vissza Bram Stoker eredeti horrorklasszikusához, melyben Gary Oldman formálta meg Drakula gróf alakját. Ebben a filmben nem csak egy okkultista rémmesét kapunk, hanem a negatív hős eredettörténetét megismerve már-már pszichológiai mélységeket és történelmi távlatú kegyetlenséget és fájdalmat tapasztalhatunk meg. A korábbi adaptációktól eltérően a történet izgalmát nem csak Drakula karakterének kettőssége, hanem filmes formai játékok is erősítik. Coppola sok esetben nagyon merész vágásokat alkalmaz, a grófot egyik pillanatban még sármos, de morózus férfiként szemlélhetjük, míg egy vágással később sátáni és gusztustalan démonként jelenik meg. Ez a fajta montázstechnika elsőre inkább a sokadosztályú horrorfilmek világát idézné, de ebben az esetben az ábrázolni kívánt karakter kétlényegűségét segíti kihangsúlyozni. A csúcsjelenetben már egyszerre drukkolhatunk a pozitív hősök diadaláért, illetve Drakula gróf lelki üdvéért is. A rettentően furcsa és gótikus hangulatú film elemelt megfogalmazásmódjával eltávolodik a horrorfilmek bárgyú kisrealizmusától, inkább költői filmes metaforává válik.
A vámpírfilmek csakhamar új alműfajt kezdtek el kialakítani a horroron belül az amerikai filmkészítésben. Karaktereik sok esetben továbbra is egyenes ági leszármazottai Stoker alapfigurájának, hol egyik, hol másik irányba csavarva el a legjellemzőbb vámpírtulajdonságokat. A zsáner egy sajátos és igen népszerű értelmezései elsősorban az exploitation filmek szinte zombikkal egyenértékű állatias, vérszívó karakterei. Nosferatu figuráját megfosztották minden rejtélyességétől és misztikumától, hogy torzságát az agyatlan vérengzés szolgálatába állítsák. Ezeknek a filmnek a műfajparódiája az Alkonyattól, pirkadatig című Robert Rodriguez-mozi, melyben Salma Hayek lábfejétől egy jól irányzott svenk segítségével találjuk magunkat a filmtörténet egyik leghosszabb hentelős jelenetében. Itt a vámpírok emberi mivoltuktól totálisan elszakadnak fizikailag is, egyetlen céljuk pedig bárba betévedt szerencsétlen sorsú kamionsofőrök kegyetlen lemészárlása és elfogyasztása.
A színtisztán gonosz vámpírok egy másik alapkaraktere szintén Drakula történetéből ered, ezekben a verziókban a vámpírok külsőleg már emberszerűbbek, gondolkodásuk is szinte humán mintákat követ. Még szintén az exploitation korszak szülte meg Drakula gróf egy igen különleges megfelelőjét, Blaculát (igen tényleg ez a neve), melyben a vámpír szexuális vonzerejét nem a fehértöbbségű társadalom ízlése formálja, hanem az afroamerkai kultúra. Ennek a filmnek fantáziátlan újraértelmezése a Vámpír Brooklynban című Eddie Murphy-mozi, de ebből az eklektikából táplálkozik Penge badass figurája is.
Az őrlődő vámpír karakterének egy rendkívüli – és mostanában divatos – vadhajtása a pozitív vérszívó karaktere. Ha már Wesley Snipes által már többszörösen életre keltett Pengéről beszélünk, nála is valami hasonló a helyzet. A címszereplő édesanyját egy vámpír harapta meg még terhessége ideje alatt. Félig ember, félig vámpír léte folyamatosan a két világ határán való egyensúlyozásra kényszeríti hősünket. Ez kielégíthetetlen bosszúvágyat indukál benne, saját fajtája kipusztítása lesz élete fő célja, ismeretlenségbe burkolózva védve meg a halandó társadalmat. Karaktere nem mentes az agresszivitástól és kiszámíthatatlanságtól, de a vámpíroktól örökölt földöntúli képességei erkölcsi tisztasága miatt a klasszikus szuperhősök státuszába emelik őt.
Rengeteg filmben választják azt az utat az alkotók, hogy a vámpírság mibenlétét pszichológiai árnyalatgazdagságban vizsgálják egy-egy történet elejéig. Ezen történetek nem elhanyagolható része elsősorban a folyamatos pusztításhoz, mint szükségszerűséghez való hozzáállást vizsgálják. Az Éhség című Tony Scott film főhős vámpírjának életben maradása függ attól, hogy időről időre képes-e lelkiismeretével megbirkózva levadásznia egy-egy áldozatot. Kénytelen azonban szembesülnie azzal, hogy a gyilkossággal saját maga kiüresedéséhez és fizikai pusztulásához kerül közelebb egy lépéssel.
A vámpírtörténetek egy másik karakteres ágát képezik Neil Jordan filmjei (Interjú a vámpírral, Byzantium). A gyilkosság kényszerén túl a másik akár elég kellemetlen velejárója a vámpírlétnek az örök élettel való megbirkózás. Az Interjú a vámpírral főhősének sorsát több száz éves távlatokban követhetjük végig. Louis (Brad Pitt) egy rendkívül hosszú és giccses egzisztencialista dráma során kénytelen szembesülni azzal, hogy sosem lesz képes azonosulni azzal vámpír szereppel, amit ráosztottak. Tragédiája a végesség elvesztésében csúcsosodik ki, az öröklétben sosem lesz képes többé valódi mély emberi kapcsolatok, örökérvényű szerelem kialakítására.
Thomas Alfredson 2007-es Engedj be! című svéd horror-drámája egészen újszerű szempontokból közelít a népszerű vámpír toposzokhoz. A film két kiskamasz, egy fiú és különleges kislány tapogatózó kapcsolatát csavarja misztikus, és nem kicsit félelmetes irányba. A lány, Eli ugyanis vámpír, a cselekmény későbbi részeiből szinte nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúval, Oskarral való kapcsolata történelmi távlatokban korántsem egyedi, de szükségszerűen következik be újból és újból. A történet számomra legizgalmasabb olvasata, hogy a folyamatos éhséggel és agresszióval terhelt vámpírlét problémái még így is sokkal természetesebbek és élhetőbbek, mint a halandók sokszor kisszerű és bárki számára átélhető szociotragédiái, amelyekkel minden egyes élő embernek meg kell küzdenie saját élete folyamán.
Természetesen a vámpírfilmek döntő többsége igyekszik megmaradni a nagyközönség számára könnyedén átélhető történeteknél. Az elmúlt alig pár év során a műfaj valóságos dömpingje szakadt ránk a különböző filmstúdiók és kábelcsatornák jóvoltából. Az alapvetően a horrorból, vagyis a félelemkeltés műfajából kiinduló alkotások nem egyszer csillogtatnak meg fantáziadús elemeket. A True Blood című sorozatban az ipari mennyiségben gyártott – fogyasztható – művér miatt számos vámpír próbálkozik meg a többségi társadalom által is elfogadott keretek között élni. A szociológiai reflexióktól elszakadni kívánkozó vonulatból is számos egészen emészthető filmes vállalkozás nőtte ki magát, kezdve a különböző gótikus horroroktól a sokszor agyament műfajparódiákig.
Ha a vámpírfilmek mára saját szuverén műfajjá kinövő alkotásai között a mélypontot keressük, talán sajnos pont a korunk egyik legnépszerűbb sorozatával találjuk szemben magunkat. Egy belevaló vámpírfilmet ugyanis sosem a már-már dogmatikus formulái tesznek igazán naggyá. Nem igazán szabadna elfelejteni, hogy egy emberi vérrel táplálkozó halhatatlan hősfigura csak akkor válhat valóban izgalmassá, ha a nézőben folyamatos viszolyogtató irtózást és egyszerre ellenállhatatlan vonzalmat is ébreszt egyszerre. Az Alkonyat sorozat főszereplői bár elsőre rendelkeznek számos szükséges tulajdonsággal, mintha pont a lényeg maradt volna ki belőlük. A rémműfajokra emlékeztető külsőséges jegyek ugyan adnak némi gótikus felütést a történetnek, de a romantikus és tiszta lelkületű vámpírfőhős szerepeltetése mégis kiüresedett és konzumer végeredményt produkál. Az új, XXI. századi vámpír ebben az értelmezésben a célközönségül szolgáló tinilányok lelkében és testében a rettegéstől merőben eltérő folyamatok elindítását szolgálja csak.
Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy egy meglehetősen erőteljes keretek közé szorított karaktertípustól pszichológiai mélységek bemutatását várom el a szórakoztatás oltárán. A filmtörténet eddigi produktumait alapul véve azonban a vámpírokkal kapcsolatos történetetek leginkább akkor válhattak a legerőteljesebbé, ha a kiindulási alapot pont a valós emberi lét legsötétebb bugyrai voltak képesek szolgáltatni. Dacára a meglehetősen eltérő színvonalú alkotásoktól, a vámpírok szerencsére élnek és virulnak, és még remélhetőleg jó néhány évre elegendő tartalék van bennük ahhoz, hogy ne csak a mozikasszák ostromolják, hanem mindannyiunk számára tartalmas és velőtrázó szórakozást nyújthassanak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
