Manapság ritka, hogy egy alapvetően végletekig ismert zsánert valaki igazán mélyen képes megújítani. Már pedig ez történik a Tizenegyes állomás esetében, amelyben Emily St. John Mandel a posztapokaliptikus sci-fi minden sallangját leveti azért, hogy valami igazán fontossal foglalkozzon: az emberekkel.
Egy vírus kipusztítja az emberiség nagy részét. Na bumm! Ezerszer olvastuk, láttuk, hallottuk, ezeregyedszer már nem meglepő. Mindenki tudja, mi követi az ilyesmit. Felvonuló tankok, kezeslábasokba öltözött orvosok. Aztán ha ennek vége, fosztogató bandák, esetleg mutálódott emberek. Ha pedig ezen is túl vagyunk, jöhetnek a mikroközösségekként újraszerveződő aprócska társadalmi egységek és szép lassan, ha csak kommunális gazdaságok szintjén is, de újra kezdetét veszi a termelés. De mi jön ez után? Emily St. John Mandel rendkívüli érzékenységgel megírt regénye, a Tizenegyes állomás mind átugorja a fent leírtakat és csak az utolsó kérdéssel foglalkozik, mindezt egy Star Trekből átemelt mondattal megtámogatva: „Mert életben maradni nem elég.”
Arthur Leander színész a Lear király torontói előadásának címszerepében holtan esik össze a színpadon és egészen véletlenül aznap veszi kezdetét az a járvány, ami aztán a komplett világvégét okozza. Húsz évvel később Kirsten, aki még gyerekszínészként játszott az ominózus előadásban, az Utazó Szimfónia nevű színtársulat tagjaként keresi a kenyerét egy olyan világban, ahol elsősorban a túlélés számít, a kultúra maximum kikapcsolódásként jelenik meg. A regény emberi sorsokat és kapcsolatokat kísér végig, vissza-visszaugrálva a múltba, ahol az egyetlen látszólagos kapocs csupán egy pre-apokaliptikus művészeti tárgy, egy sci-fi képregény.
Ezt már sokan, sok helyen leírták, de megismétlem. A Tizenegyes állomásról nehéz objektívan írni. Ennek pedig nagyon egyszerű oka van: olyan mennyiségű személyes élményt szerez belőle az ember, hogy mindenképpen kötődni kezd hozzá. Olvasás közben jó megtorpanni, jó egy kicsit szabadjára engedni a saját szomorúságunkat, mert másként nem is nagyon lehet bírni. A gyönyörű, szépirodalmi igényességű szöveg az egyik, ami a hatást kiváltja, a másik viszont még ennél is jobb. Többnyire lazán összefűződő életutakról olvashatunk, amik mégis olyan kötelékeket alkotnak az egyes emberek között, hogy tulajdonképpen mikroszinten láthatjuk, mi is az, hogy emberiség.
Bármennyire szomorú is a könyv, azért mégsem fetrengünk a saját nyomorúságunkban. A koncepció ugyanis az, hogy fennmarad-e a civilizációból valami igazán fontos, még ha csak részben is (nevezetesen a művészet), annyira reményteli és szép gondolat, ameddig egyetlen posztapokaliptikus mű sem jutott el soha ezelőtt. Hihetetlenül könnyű azonosulni az egyes szereplőkkel, mindazokkal a feleslegesnek tűnő, mégis igazán fontos gondolatokkal. érzelmekkel. Teljesen mindegy, hogy ezeket a járvány kitörése előtt vagy után gondolják vagy érzik.
Mert életben maradni valóban nem elég. Az apokalipszis kérdése mindig is foglalkoztatta és foglalkoztatja majd az emberiséget, hiszen ez az a pont, ahol mindannyian megméretünk. Csakhogy attól, hogy a társadalomnak vége, még nem kell, hogy a világnak is vége legyen. Minden újraépíthető és aki a túléléshez elég erős volt, az elég erős lehet ahhoz is, hogy képes legyen az életet folytatni. Nem kell ehhez művésznek lenni, még csak a művészetet sem kell szeretni, az is bőven elegendő, ha egy kicsit foglalkozunk mindazokkal az értékekkel, ami a múltból ránk maradt, mert az táplálja a reményt. Valahol mélyen pedig ettől ember az ember.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
