Kukoricasziget – Sehol sincs örök megnyugvás

A történet egy nagypapa és lányunokájának életébe enged betekintést nyerni egy olyan területen, ami Abházia és Grúzia határvonalának is mondható. Az Inguri folyón található hordaléksziget, ami a Kaukázusból jövő termékeny föld folyómederbe történő célérése – szó szerint a Senki szigete, és így egy lehetőség is arra, hogy a csonka család elmenekülhessen az ellentétben álló, két ország árnyékából. Bár a kezdeti remény, hogy el lehet bújni a külvilág történéseitől, a film cselekményének lefolyása során egyre inkább lehetetlennek tűnik, mégis az a fajta küzdelem a világgal (legyen az maga a társadalom vagy csupán a természet), amit a két főszereplő vív meg, egyértelműen elismerést és nagyrabecsülést követel. A film amilyen szegényes a párbeszédekben, olyannyira gazdag a mondanivalójában – és a történet végén azzal is szembesülünk, hogy nem minden a kimondott szó, hogy a cselekedetnek nagyobb súlya van. Ehhez kapcsolódik annak a grúz katonának szigetre kerülése, aki bár ellenségnek számítana az abház család számára, mégis a kiejtett mondatok hiányában fokozatosan eloszlik a különbség, ami a két nemzetiség másságát képezné. Mindegy, honnan jöttél, hiszen ember vagy te is és én is, és egyért küzdünk – azért, hogy túléljük és átéljük az életet. Az előbbi mondat nem csak a film mondanivalóját foglalja össze, hanem a filmstáb egészen vegyes, sok nemzetiségű alkotócsoportjára is utal, avagy utalhat.

Ragályi Elemér, a filmmű operatőre nem egy interjúban kitért arra, hogy egy merően sokszínű és izgalmas alkotógárda hozta létre a Karlovy Vary-i filmfesztivál tavalyi, egyetlen 35 mm-re forgott versenyfilmjét. A forgatások során egy igazi bábeli zűrzavar mutatkozott meg, mivel minimum három nyelven történt az instruálások kiadása, ami nem kevés pluszmunkát és időt foglalt magába. Azonban mindenki egy célért küzdött, azért hogy saját országát képviselve a legjobbat hozza ki magából. Az eredmény pedig egyértelműen önmagáért beszél, és itt tekintsünk rá például Ragályi Elemér által megteremtett varázslatos képi világra. A sziget már ősidők óta egy utópikus helyként jelenik meg az emberek gondolatában. Egy olyan élettér, ami magába foglalja az elmenekülést, a reményt, az elszigetelődést, az otthont és az újrakezdést. A természet ajándéka, ami azonban nem különül el teljes egészében a világtól, így az örök körforgás és más viszontagságok egyaránt érinthetik – és érintik a Kukoricaszigetet is. Az életünk folyamatosan változik és a környezetünk állandó változásának van kitéve. A földbe szórt kukoricamagvakból idővel egy hatalmas kukoricaföld magasodik ki, a babáját szorongató kislány pedig lassan nővé cseperedik – a nappalok és az éjszakák egyazon váltakozása monotonnak és statikusnak tűnhet, de mégsem az. Minden egyes új nap más, egyik éjszaka sem azonos az azt megelőzővel, és az egyhangúnak vélt körforgás visszatekintve jelentős változásokra ébreszt rá.

A filmalkotást bár kezdetben rengeteg támadás érte (mind politikai visszhangja, mind a meztelen kislány megjelenítése miatt), mégis sikerült elnyernie a szakma és a közvélemény elfogadását. A 2015-ös Academy Awardson bekerült a legjobb idegennyelvű film 9-es mezőjébe, így hazája kulturális kitüntetéssel jutalmazta George Ovashvilit. Habár legújabb filmtervére nem kapott engedélyt, a gondolatgazdag és sokrétű Kukoricasziget valószínűleg sok időre beleírta magát a köztudatba. A film nézése során ott érezhetjük magunkat azon a szigeten, ahol a nagypapa és unokája küzd a természet ajándékával és átkával, és egy kis időre mi is kiszakadhatunk a hétköznapokból. Rávilágít arra, hogy a természettel esélytelen felvenni a harcot, de ezzel szemben embertársainknak adhatunk egy esélyt – ahogyan ezt a két, abház főszereplő is tette a szigetre menekült, sebesült grúz katonával. Így a felvetett utópia egyik része akár meg is valósítható.