A Wicked ugyan el van nyújtva, de így is egy szórakoztató, és ami még fontosabb, aktuális és elgondolkodtató musical a gonosz eredetéről – már ha van ilyen.
L. Frank Baum 1900-as regénye, az Oz, a nagy varázsló, vagy Óz, a csodák csodája a mai napig meghatározó része az irodalomnak, kultúrának és köztudatnak. Ebben nem kis szerepe volt az 1939-es filmadaptációnak, amit megannyiszor láthattunk a tévében gyerekkorunkban, gyakorlatilag függetlenül attól, hogy most épp hány évesek vagyunk – csak talán a négy magyar szinkron közül találkozhattunk mással. Nem meglepő tehát, hogy sokakat megihlettek üzenetei és témái, köztük a jó és a gonosz koncepciói, mint az emberrel született tulajdonságok, a kialakuló, ápolt és gondozott jellegzetességek. Ezen gondolatok mentén írta meg Gregory Maguire Óz-utózmányát 1995-ben, a Wicked: The Life and Times of the Wicked Witch of the West (magyarul: A boszorkány), ami Dorothyék fő ellensége, a gonosz nyugati Boszorkány eredettörténetét mesélte el, valamint kapcsolatát Glindával, az északi jó Boszorkánnyal (Érdekesség, hogy a könyvben Glinda a Déli boszorkány. A későbbi filmben összevonták az északival, így ő lett az Északi). A regény egyfajta revizionista irodalom, ami az eredeti mű előtt egyszerre hódol, de értelmezi kritikusan újra. Ebből a műből született 2003-ban Wicked címmel egy Broadway-musical, ami gigantikus sikerré vált, és amit máshol is színpadra vittek – köztük a londoni WestEnden, ahova bármikor is utaztam, játszották és reklámozták. Ez a zenés produkció most kétrészes filmként folytatja útját a Kőgazdag ázsiaiak rendezője, Jon M. Chu által, aminek első része nemrég került a mozikba, míg a másodikra pedig egy évet kell várni. Az eredmény eddig egy izgalmas, még ha túl is nyújtott politikai allegória a fasizmus és populizmus veszélyeiről, a radikalizációról, és arról, hogy gyakran a környezet és társadalom termeli ki azokat, akiket szörnyekként definiál.
Elphaba Thropp (Cynthia Erivo) – miután anyja egy alkoholmámoros kamatyolás közben esett teherbe –, zölden születik, varázsképességekkel. Apja, a helyi kormányzó, hogy elkerülje testvérénél ezt a sorsot, a második terhesség alatt gyógyszerezteti a feleségét, aki nem éli túl az újabb szülést. Elphaba testvére, Nessarose (Marissa Bode) pedig mozgássérült lesz, és kerekesszékben él. Apjuk mindezért Elphabát hibáztatja, miközben a társadalom folyamatosan gúnyolja és megveti külseje és képességei miatt. Nessarose, apja szeme fénye, felvételt nyer később a Shiz Egyetemre, ahova Elphaba elkíséri. Ott felkelti Madame Morrible (Michelle Yeoh) érdeklődését, aki szárnya alá veszi, hogy együtt dolgozzanak varázserején – Elphaba pedig abban bízik, hogy így eljuthat Ózhoz (Jeff Goldblum), aki „zöldtelenítheti”. Közben pedig lakótársak lesznek Galindával (Ariana Grande-Butera), egy népszerű, elkényeztetett fiatal nővel:
kezdetben ellenségesek egymással, de fokozatosan válnak barátokká.
A Wicked egy fantasy musical, ami kemény témái ellenére egy színes világot prezentál rengeteg humorral. A Shiz egyfajta tündérmese Oxford vagy Cambridge, vagy épp a Roxfort energikusabb, életvidámabb verziója. A díszletek elképesztően festenek, és csak úgy árad a varázslat az épületből amellett, hogy egyértelművé válik: ez egy elit felsőoktatási intézmény mély múlttal és komplex tudással a falai között. A film során lehetőségünk van több helyszínt is megtekinteni: bekukkantani tantermekbe, részt venni egy buliban, bejárni a csarnokokat vagy az udvart, vagy a bámulatos, forgó könyvtárat megnézni. Minden egyszerűen varázslatos, és jópofa módon lettek interpretálva a dolgok – öröm nézni az egészet.
Az említett könyvtárban van talán a film legjobb dala, a „Dancing Through Life”, Fiyeróval (Jonathan Bailey), a sármos elit diákkal, aki egyszerre kelti fel Elphaba és Glinda érdeklődését. A szám egy életigenlő óda az élet élvezetéhez, ahol a koreográfia kifejezetten kreatívan használja ki a teret, amiben játszódik. Egyébként az egész film tele van jó dalokkal, és az eredeti musical rajongói bizonyára
minden pillanatát élvezhették kedvenceik nagyfilmes verziójával is.
A Wicked igazi sztárjai azonban Erivo és Grande, akik elképesztően passzolnak karaktereikhez, és olyan életet lehelnek beléjük és egymásba, amitől megbocsátható a túlnyújtott játékidő is. Elphaba világéletében megvetés tárgya volt, így szinte képtelen elhinni, ha valaki őszintén nyitott felé. Erivo remekül megtestesíti ezt a határozott, tehetséges, eltökélt, de mélyen sebzett nőt, akinek egyetlen bűne, hogy olyannak született, amilyen. A másik oldalon pedig Galinda egy látszólag felületes, tipikus népszerű lány, aki saját sikerei érdekében hajlandó másokat, köztük Elphabát is lealázni – amíg meg nem ismerik egymást. Grande szuperül játszik, humorral és energiával töltve meg karakterét. A varázslat pedig akkor kezdődik, amikor ez a két figura egymással interaktál, amikor egymás színészi készségeit erősítik fel, hogy fenomenális alakításoknak legyünk szemtanúi.
Ugyan a musical rengeteg humort tartalmaz, elég mély és komplex témák kaptak benne helyet – bár a dal, a csillogás és a nevetgélés talán tompítja ezeket valamennyire. Elphaba számkivetettsége önmagában a xenofóbia és a rasszimus társadalmi szintű megjelenítését demonstrálja. Egyik tételmondata nagyjából úgy összegezhető, hogy ha gonosznak és rossznak tartanak, és minden cselekedeted ezt igazolja a szemükben, akkor kezded el ezt olyan szinten internalizálni, hogy te magad is elhidd. Tudjuk jól, hogy mi lesz Elphabából amikor Dorothyék odalátogatnak, és
ezt a radikalizációs folyamatot nézhetjük végig.
Szintén fontos témája a Wickednek a fasizmus és a populizmus, és hogy a társadalom felülről irányított békítése gyakran kreált ellenségképekkel történik. Bőven láthattuk ezt a történelem során, ahogy sajnos napjainkban is a neo-fasiszta pártok és hatalmi rendszerek előretörésével: Orbán sorosozása, Trump bevándorlóhibáztatása vagy Putyin ambiciói mind tökéletes példák. Érdekes módon a UnitedHealthcare magánegészségügyi biztosító vezérigazgatójának meggyilkolása is jól tükrözi a film témáit: amikor az elit képtelen mit kezdeni azzal, ha a népharag eléri őket. Az erőszak persze sosem megoldás, de mi van akkor, ha ők folyton erőszakosak, brutálisak és degradálóak? Ha csak azért szemelnek ki valakit, hogy legyen egy bűnbak? És ha valaki ezért radikalizálódik, akkor ki a hibás? A Wicked remekül tárgyalja annak a kérdését, hogy sajnálhatjuk a bántalmazott gyereket, és megvethetjük azt a bántalmazó felnőttet, aki lesz belőle. A nagy „gonoszok” és zsarnokok eredettörténetének megismerése kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük: mi magunk alkotjuk ezeket a szörnyetegeket hibás társadalmi berendezkedéseinkkel, amelyek a kizsákmányoláson alapszanak. Amikor rést ütnek a pajzson pedig könnyebb demonizálni és másvilági gonoszként kezelni őket, mint szembenézni azzal, hogy mi vezethetett idáig, és miként változtathatnánk ezen.
Mindezen mély, aktuális és fontos témák kifejtése valamennyire eltűnik a sok dalban, giccsben, csillámban és humorban, de így talán fogyasztóbbá is válik. Radikálisabb politikai és társadalmi koncepciók egy csinos pakkban jobban értelmezhetőbbek, mintha véleménycikkeket vagy szakkönyveket olvasgatnánk, kiégve a körülöttünk fortyogó cinizmusban. Az „ügyet” szintén nem segíti a gigantikus játékidő, ami az eredeti színpadi előadás első felvonását duzzasztotta a teljes eredeti darab hosszára. Itt három óra alatt jutunk el a történet feléig és a kritikus fordulópontig Elphaba és Galinda sorsaiban,
míg a színházban már vége lenne a sztorinak.
Itt elsősorban a kapitalista kapzsiságot jelölném meg oknak – mennyivel több bőrt le lehet húzni egy kétrészes filmről, mintha csak egy epizódban csinálták volna meg. Úgy érzem, hogy minden más „magyarázat” ebből fakad. A kibővített jelenetek, jobban kidolgozott mellékszereplők vagy átgondolt, látványosabb szekvenciák. A film utolsó 40 perce az, ahol igazán érezni lehet a hosszt, és kissé alábbhagy az a dinamikus lendület, ami egyébként végig jellemzi a filmet.
Ezt leszámítva azonban egy csodálatos adaptáció tele remek dalokkal, elképesztő vizualitással, fantasztikus alakítással és mély, összetett, aktuális mondanivalóval. Utóbbi súlya kissé elveszik a sok csillogás és poénkodás között, de még így is egy pazar moziélmény, ami egyszerre kellemes kikapcsolódás és remek vitaalap magáról az eredeti Ózról és saját világunkról. Ha legalább ennyire jó lesz a folytatás,
egy igazán pazar duológiával lesz dolgunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
