A Mások színeiben (The Colors Within) három érzékeny kamaszt kötnek össze a színek és a zene, és teszik a barátságukat elszakíthatatlan kötelékké egy egyházi iskola falai között.
Yamada Naoko rendező sokak elismerését kivívta korábbi egész estés slice of life animefilmjével, a Koe no Katachival (nyers fordításban „A hang formája”, angolul A Silent Voice, vagyis „Egy néma hang” címen jelent meg). Ez érzékeny történet volt a barátságról, az iskolai zaklatásról, a szorongásról, egy fogyatékkal élő fiatal nehézségeiről. A rendező és az írók már ott is bebizonyították, hogy értik a fiatalokat, és olyan érzékenységgel tudnak valódi problémákat prezentálni, amit sokan megirigyelhetnek.
A Mások színei (angolul The Colors Within, vagyis „A belső színek”, japán eredetiben pedig Kimi no Iro, vagyis „A te színed” – mindkettő kicsit jobban leírja a film lényegét, mint a hivatalos magyar) pedig méltó utódja a Koe no Katachinak.
A történet szerint Higurashi Totsuko azzal a képességgel született, hogy színeknek látja az embereket – csak a saját színét nem látja soha. Nem tudja, miért kapta ezt a képességet, de igyekszik elrejteni mások előtt, hogy ne nézzék furcsának… ami persze nem mindig sikerül, mikor elvarázsolódik egy-egy gyönyörű árnyalattól. Egy szigorú, egyházi lányiskolába jár, ahol az egyik osztálytársnője, Kimi gyönyörű kékje teljesen lenyűgözi. Mikor a lány otthagyja az iskolát, Totsuko nem tud belenyugodni, és elhatározza, hogy megkeresi – egy kis antikváriumban talál rá, ahol rövidesen összesodorja őket a sors egy zárkózott, érzékeny fiúval, Ruivel, aki olyan barátokat keres, akik zenélnének vele. A három fiatal titokban bandát alapít, és a zenében (és persze egymásban) próbálnak vigaszt találni a mindennapi a nehézségekre.
A Mások színeinek természetesen megvan az a klasszikus, japános melankóliája. Humoros pillanatok ide vagy oda, a néha bevágott, elmosódó vízfestékre emlékeztető színek, a lágy zene, a szomorkás pillanatok elérik, hogy ne lehessen igazán vidám filmnek érezni.
Nem olyan történet, ami feldob, vagy aminek a sorain még sokáig nevetgél a néző – sokkal inkább olyan érzés, mint pocsék időben, mikor az ember fáradt, és nem akar elmenni otthonról, csak begubózni egy forró itallal, egy puha takaróval, és élvezni a nyugalmat.
A látványvilágtól a hangulatig minden átérezhető, hiteles, végtelenül emberi. Még a karakterdizájnok sem animés sztereotípiák, Totsuko hihetetlen aranyos a hosszú copfjaival és kantáros nadrágjával, Kimi túlméretezett pulcsijai is nagyon passzolnak hozzá, Rui esetén pedig az egyik kedvencem volt a lila fellépő öltönye. Változatosak az arcok, a testalkatok, az öltözködési stílusok, tényleg az az érzésünk, hogy élő, lélegző emberek a szereplők.
A keresztény lányiskola világa nekem rögtön az Abigélt idézte. Ugyan modern, és japán környezetben játszódik a történet, de sokszor egészen európaiassá válik a fő helyszínek miatt. Igazából mondhatjuk azt is, hogy a Mások színei meglepően keresztény film, mert a hit végig szerepet kap benne; nemcsak keretet szolgáltat, de végignézzük, ahogy Totsuko gondolkodik a saját vallása szabályain, és hogy azok mennyire harmonizálnak, a „tiltott” barátságaival, és a döntésekkel, amiket hoz értük. Felteszi azt a kérdést, hogy egyáltalán tudhatja-e bárki, hogy mit akar Isten, elítélhető-e valaki, mert hátrahagyta az iskolát és annak szabályait, vagy valójában pont az a lényeg, hogy az ember keresse a saját útját, és próbáljon valami „szépet és igazat” vinni a világba a maga módján. Miközben a szigorú iskolai környezetet azért finoman kritizálja, a filmnek nagyon szép az üzenete.
És persze az egész filmnek szíve-lelke a főszereplőgárda.
Totsuko teljesen bolondos, sokszor túl hangos, és nagyon szétesett, de tündéri lány, akiben kifogyhatatlan a jóakarat. A tipikus klisékkel ellentétben azonban nem ő, az ő naivitása és kedvessége, ami összefogja a csapatot – nem, ő hozza a vidámságot, a lelkesedést, azt, hogy mer önmaga lenni akkor is, ha ez néha kínos helyzetekbe sodorja, de a barátságot mindhárman együtt tartják fenn. Kimi a legklasszikusabb anime archetípus, a vagány, csendes, introvertált lány, aki láthatóan sok démonnal küzd, és rengeteg a bánat az életében, de ő is képes és hajlandó kapcsolatot teremteni. Rui pedig amennyire zavart és visszahúzódó a történet elején, annyira bolondos és lelkes amikor elkezdi magát kényelmesen érezni a lányokkal. Nem egészen egy évet ölel fel a történet, de látjuk, hogyan erősödik a szeretet a hármason belül, hogyan lesznek egy biztonságos hely egymásnak, ahová el lehet menekülni a világ elől. Még a művészetükben is, mindig felemelik és támogatják, sosem lehúzzák egymást. Az egyik legbájosabb jelenet, mikor a zongorával még nagyon kezdő Totsuko megírja az első daluk alapját (Amen, I am going somewhere), ami azon a ponton végtelenül egyszerű, kicsit gyerekes. Rui és Kimi pedig nem nevetik ki, nem teszik félre a dalt, hanem dolgoznak rajta, meglátják az értékét, és végül írnak belőle egy zenét, ami az egyik legnagyobb sikerük lesz.
Kellemes apróság, hogy bár romantikus érzelmek megjelennek a Mások színeiben (Totsuko rajongása Kimi felé is sokszor tűnik egy kamaszos vonzalomnak, Kimi is zavarba jön néha Ruitől), de ez nem válik központi problémává. Itt tényleg a három ember alkot szerves egészet, az a barátság, ami épült köztük, nagyobb értéket képvisel, mint egy-egy romantikus érdeklődés.
A Mások színeivel Yamada Naoko ismét olyan történetet alkotott, amire egyszer mindenkinek érdemes rászánni az időt. Nem kifejezetten nehezen emészthető, nem megrázó, de eltölt egy olyan melegséggel, aminek a létezésére jó, ha néha emlékezünk. És ha nekünk nincs is két olyan barátunk, akivel zenélhetünk egy elhagyott templomban, és elfelejthetjük kicsit a világot, de Totsuko, Kimi és Rui hármasa azért mutathat nekünk pár csodát.
A filmet a 22. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
