A Szívtelenítési eljárás egy klisékkel teli sci-fi a magyar múltról és jelenről, egyenetlen minőségű színészi játékkal. Túl körülményes és steril, és elfojtja azt a kreativitást, ami életet lehelhetne bele.
Baranyi Benő, a Zanox rendezőjének meg nem valósított filmötlete, a Szívtelenítési eljárás színdarabként lett újragondolva és frissen bemutatva a XV. kerületi Csokonai Művelődési és Rendezvényházban. Bár a darab sci-fi, inkább a magyar múltat helyezi előtérbe, retrofuturista módon, a jövőben gondolva újra a rendszerváltást: a kommunista rendszert és az azt váltó, vadkapitalista privatizációt. A probléma, hogy mindezt klisékkel és közhelyekkel megpakolva, saját identitás nélkül történik. Óva pedig nem int: következtetéseket nem von le azon túl, amit
a történelemkönyvekből mi magunk is visszaböföghetünk.
A történet fókuszában Máté (Rákos Olivér) áll, aki egy steril jövőben vár a címadó szívtelenítési eljárásra. Ebben a Magyarországban minden 18. születésnapját betöltő polgárnak kiműtik a szívét, hogy ne érezzen (itt a szívükkel éreznek az emberek, fogadjuk el) – az egész kissé az Equilibrium és az 1984 hibridjeként fogható fel. Máténak azonban van egy rendellenessége: folyton visszanő a szíve, és újra elkezd érezni. Egyrészt ez komoly gondokat okozhat családja számára, ugyanis a rendszer nem csak az „érzőket” bünteti, de közvetlen környezetüket is, akiknek ezt észlelnie, majd jelentenie kellene. Másrészt az eset felkelti az illegális szívbeültetéseket végző ellenállás figyelmét is, akik előszeretettel használnák „szívfarmként” Mátét, ezzel állítva egyre több polgárt a forradalom szolgálatába.
Az első etap egy kicsavart, disztópikus, tévés sitcom-paródiaként elevenedik meg előttünk, ahol a pár napja még szerelmes Máté próbálja értelmezni, hogy mi történik vele és környezetével. Apja (Szatmári Attila) eltökélt csinovnyik, aki a logika és a ráció oltárán áldozná fel minden egyes érzését, mindenek elé helyezve a közösséget és a hazát, míg anyja (Szina Kinga) titokban szintén „visszanőtt szívű”, így sokkal empatikusabb. Máté kedvese, Marika (Sipos Ilka) is szívtelenné válik, mi pedig szemtanúi lehetünk annak, hogy milyen mértékben válnak érzelemmentessé a polgárok: saját rokonaikat nyomják fel, ha kell; vakon hisznek elvileg racionális rendszerükben; és megvetik még a „szív” szó használatát is –
„Légy szíves!” „Na azt soha!”.
Míg Máté szenved, a nézők kifejezetten jópofa helyzetkomikumoknak lehetnek szemtanúi, amik főleg Szatmári Attila alakításának köszönhetők: a színész pazar orgánuma, szuper hanglejtése és vakbuzgó, de érzelemmentes eltökéltsége egy olyan tenyérbemászó figurát kreál, aki közben elképesztően szórakoztató is – kívülállóként. Remek ellenpólusa Szina Kinga, aki valódi érzelmeinek elfojtásával küzdve próbál valahogy érvényesülni ebben a valóságban, amelyben rekedt. Beszélő házidroidjuk-tévéjük-számítógépük-dajkájuk egyfajta Ungarische C3PO-ként közvetíti a híreket, az őt életre keltő színész (Tóth Balázs) pedig egyéb szerepekben is feltűnik, remekül villogtatva epizódszerepekhez ideális színészi tudását. Hasonló multifunkcionalitásban jelenik meg Máté húga is, akinek színésze (Pásztor Csilla) szintén vissza-visszatér – a rendező így ötletesen, kisebb színészgárdával töltötte meg a mellékszerepeket.
A gondok a narratíva bámulatosan frusztráló logikai bunkfenceivel kezdődnek, miután Máté és anyja valami érthetetlen okból kifolyólag elmondják a családfőnek, hogy mi történik a fiúval. Ez kellemetlen szituációk és feszült konfliktusok sokaságát szüli, amik bár szórakoztatóak, de teljesen feleslegesek. Emellett nagyjából ugyanazt az üzenetet hallgathatjuk végig – “mennyire nehéz, de jó érezni!” -, ahogy a jelenetek is nagyjából ugyanazon tematika köré csoportosulnak. Az első felvonás végére így kacaghatunk ugyan párat, de nagyobb előremozdulás sem tematikailag, sem a cselekményben nem történik.
A második felvonással pedig megkezdődhet a lejtmenet.
A Szívtelenítési eljárás második fele a forradalmi tevékenységekre fókuszál, megvalósítva a „bezzeg a másik oldal” oly fárasztó, de mégis gyakori, téves érvrendszerét. A sztori próbálja megmutatni, hogy az ellenállók is bőven követnek el hibákat, ugyanúgy kihasználják a polgárokat, miközben saját vagyonukat gyarapítják – értsd: privatizáció-kritika. Élükön Vimetál Lajossal, egykori színésszel, akinek legfőbb erénye tettrekészsége és karizmája, akinek megformalására tökéletes választás volt Szalay Bence. A színész ugyanis határozottan és hitelesen egyensúlyoz a szabadságharcos és az üzletember közti vékony mezsgyén – egyszerűen mi is hiszünk neki, és mi is követnénk a forradalomba. Ez persze lehetne szórakoztató, még ha logikailag fals is az állítás. De helyette egy nagyon gyenge szerelmi szál kerekedik Máté „szívtelenítés” előtti kedvese, Marika, valamint Lajos háromszögéből, óriási mennyiségű közhellyel és moralizálással temetve el minket. A történetbe belekeveredik még Marika anyja, Ibolya (Vasvári Emese), aki a moralizálás fő eszközévé válik. Vasvári Emese beleélésegyakran hiteles, de ugyanakkor túl sok is, főleg a többiek energiaszintjeihez és a darab hangulatához képest.
A végére már komikus akciójelenet és operettbetét is jutott, amelyek még rosszabbá tették az egész darabot – de azért rontottak rajta, mert csak a végén érkeztek. Ha a Szívtelenítési eljárás végig ilyen lett volna, ha végig meta módon közelítette volna meg kliséit, akkor egy sokkal érdekesebb alkotás születhetett volna. Így azonban a végére sűrített szegmens teljesen kilógott a sorból, ráadásul megmutatta, hogy „tudunk ilyet is – csak hát nem erre építkeztünk”. Minden túl van tolva, de pont annyira, hogy megjelenhessen az igazi karikatúra, az önreflexív humor,
a táncbetétbe oltott közönségkedvenc-kritika, az akciófilmek kabarés paródiája, és így tovább.
Ráadásul kifejezetten szomorú, hogy a darabból leginkább kilógó részletek a legizgalmasabbak. Azok a kitekintések, amik reflektálnak is a hétköznapokra, vagy filmes elemekkel, kreatívan tesznek humorossá sablonos eseményeket. Továbbá ezek nem elszórtan találhatók meg, hanem a végére besűrítve: mintha az írás és rendezés nem mert volna igazán szókimondó lenni, és nem mert volna a jelenre valósan reflektálni. Sajnos a második felvonás, hiába a kreatív vég, kifejezetten kínosra sikeredett, hiába tűnnek fel a tematikai szándékok.
A színmű koncepcionálisan nem lenne rossz. Jó ötlet két eltérő félből összerakni az előadást, amelyek remekül szemléltetik az oldalak sajátosságait, humorral fűszerezve. Szintén érdekes sci-fi köntösben végigszaladni a rendszerváltást megelőző rövid időszakaszon, magán a rendszerváltáson és az azt követő privatizáción – na meg jelenünkön. A probléma, hogy a szövegkönyv egyszerűen nem elég mély vagy érdekes ahhoz, hogy többet tudjon nyújtani pár mosolynál. A közhelyek tobzódásán túl pedig csak árt a színészek játékának egyenetlen minősége: míg vannak, akik prímán alakítanak – a szülők, a forradalmár -, mások középszerűek, szinte unottak, vagy túljátszottak. Ez lapossá teszi az egyébként sem sziporkázó részeket, összességében téve unalmassá és közhelyessé az egészet. Túlzottan körülményes és óvatos, de ez a sterilitás a Szívtelenítési eljárást közhelyhegyek alá temeti a kreativitás szikráit,
szinte megvalósítva azt, ami ellen felszólal(na).
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
