A brutalista nem véletlenül az év egyik leginkább dicsért filmje. Minden ízében bámulatos, a klasszikusokkal versengő, régivágású filmes nagyregény. Igazi moziünnep.
Ikerfilmek. Bizonyára mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor két stúdió – látszólag egymástól függetlenül – nagyjából egy időben mutat be két nagyon hasonló témájú filmet. Armageddon kontra Deep Impact. Toy Story vs. Chipkatonák. Vagy éppen a Dr. Strangelove és a Bombabiztos esete. A sort még sokáig lehetne folytatni. Idén pedig egy egészen nem várt “testvérpárral” bővült az ikerfilmek eddig is sokszínű kompániája. Oké, lehet, hogy csak a magyar forgalmazást nézve beszélhetünk ikrekről, ám mégis egészen zavarbaejtő volt, hogy A brutalista – sajnos pusztán két darab, a BIFF keretében történő – vetítése épp nem sokkal a Megalopolisz hazai premierje után zajlott. Így pedig egészen szembeötlővé vált néhány – véletlen párhuzam.
Hasonlóan Francis Coppola ambiciózus buktájához, A brutalista is egy nagyívű filmeposz, ami egy építész szemén keresztül mutatja be Amerikát. A ragyogó fények mögött meghúzódó, dekadens és romlott valóságot. Csak éppen Brady Corbet rendezése mintha szándékoltan a Megalopolisz totális inverze lenne. Utóbbi fürdik a giccsben, a kényszeres, ám felszínes nagyot mondásban és nem győzi a(z amúgy gyermekien egyszerű) szimbolikáját minél hangosabb csámcsogás közepette belerágni a nézője szájába. Ezzel szemben A brutalista, noha nem kevésbé nagyszabású, jóvalta elegánsabb. Kimért tempóban, klasszikus eleganciával mesél többnyire valóságos, hús-vér karakterekről. Az iker analógiájánál maradva így a két film inkább úgy viszonyul egymáshoz, mint amikor a Star Trek hősei átlépnek a Tüköruniverzumba, ahol találkoznak saját maguk gonosz hasonmásaival – szerencsére a gonoszokat mindig könnyű felismerni: körszakálluk van. De mondhatnánk azt is, hogy a (hozzánk ironikusan előbb elérő) Megalopolisz A brutalista Supermanjének Bizarrója.
Corbet filmjének főszereplője Tóth László (Adrian Brody) a – fikciós – magyar származású, a II. világháború vég óráiban Amerikába emigráló, a haláltáborból éppen, hogy megmenekülő építész. Aki bár traumatizáltan, de reményekkel érkezik az új világba, egy szabadabb, új élet reményébe. Csak éppen azzal nem számolt, hogy az amerikai álom nem jár mindenkinek. Még a zseniknek se feltétlenül.
A brutalista tulajdonképpen az ő szemén keresztül dekonstruálja USA két legnagyobb, alapító mítoszát.
Vagyis azt, hogy Amerika a szabadság, a remények és az újrakezdés földje lenne. A bevándorló ország, ami szélesre tárt karokkal fogadja az óvilágból érkezőket. Az Egyesült Államok persze mindig is kétszínű viszonyban állt a bevándorlással. Hiszen tényleg egy bevándorló ország, amit – mondjuk ki – gazdasági migránsok alapítottak. Hiszen az alapító atyák és az első telepesek nem háború elől menekültek az Új világba, hanem csupán a jobb – anyagi helyzettel és személyi szabadsággal járó – élet reményében. Nem voltak erre rákényszerítve. Persze azóta sok víz lefolyt a Hudsonon. Ám, míg ma az USA határvédelme és bevándorlás politikája az elnökválasztás egyik legsarkosabb kérdése – igaz itt most kissé csúsztatok, hiszen az ország mindig is máshogy állt a délről és a tengerentúlról érkező “menekültekhez” – addig a 20. században még élt a mítosz. Különösen a II. világháború után. Hogy Amerika a lehetőségek Földje, ahol bárki újra kezdheti.
Ám A brutalista jóval árnyaltabb és cinikusabb képet mutat erről. Mert bár a film hőse tényleg megkapja az újrakezdés lehetőségét, amikor egy gazdag vállalkozó (Guy Pearce) felbéreli, hogy felépítse az álom projektjét. Csak a várt szabadságot nem. Corbet olvasatában ugyanis lehetsz zseniális tervező, sosem válhatsz igazi amerikaivá. Így pedig valójában sosem lehetsz igazán szabad a szabadok földjén. Az amerikai kulturális, gazdasági és politikai elit, a WASP – fehér angolszász protestáns családok, akiknek ősei Angliából, a gyarmati időkben érkeztek az új világba – számára nem leszel több, mint egy egzotikus játékszer. Egy relikvia, akit mutogathatnak a vasárnapi vacsora-partyn. Vagy elmehetsz szenet lapátolni.
Tóth László tragédiája, hogy egy olyan játékot akar játszani, ami már a legelején megvolt bundázva. Hiszen lehetsz te korszakos zseni, akkor is csak egy koszos bevándorló maradsz. Megtanulhatod a nyelvet, de örökre egy idegen leszel. Vagy – ahogy Tóth régen Amerikában élő rokona teszi – feladhatod teljesen önmagad. Megváltoztathatod a neved, feladhatod a vallásod, és ha mindezek mellett elég fehér vagy, mentes a nagyon szembetűnő etnikai megkülönböztető jegyektől, akkor talán van esélyed amerikaivá válnod. Feltéve, ha nem akarsz túl magasra törni.
Mert bármennyire is legyen szabad egy ország, annyira sosem az, hogy mindenféle jöttmentet a húsosfazék közelébe engedje. Így talán nem csoda, hogy a legjobb, leghíresebb filmek az amerikai álomról általában a gengszterfilmek. Szabad lehetsz, megvalósíthatod magad, és bármit elérhetsz. Csak éppen nem a merev társadalmi hierarchia rendszerében. Persze A brutalista nem gengszterfilm, de felépítésében és dramaturgiájában sokban hajaz rájuk.
Mindezek fejtegetése nem példa nélküli. És talán jogosan érhetné is Corbetet az a kritika, hogy a majd négy órás játékidő ellenére nem tud igazán újat, vagy merőben eredetit mondani Amerikáról. De nem is feltétlenül kell neki. Hiszen amellett, hogy tűpontosan ábrázolja a be/kivándorló élményt illetve az USA kétszínűségét (az éles kontrasztot a nemzet hangoztatott értékei és a valós társadalmi gyakorlat között), egy letaglózó filmélmény is.
Épp olyan, mint amilyen a címben foglalt építészeti stílus. Nem rejti véka alá, hogy miről szól. Expresszív, de letisztult. Szikár, mégis tartalmas. Erőteljes és már-már zavarba ejtően magasztos. A brutalista éppen olyan mozivászonra szabott nagyregény, mint amilyen A keresztapa vagy a Ben Hur. A szó legpozitívabb értelmében vett klasszikus hollywoodi nagy-eposz. Egy blockbuster mértékekkel operáló szerzői filmdráma. Eltörpül mellette a néző.
Lol Crawley csodálatos képein át, a szenzációs látványtervezésen át Daniel Blumberg fülbemászó film zenéjéig szinte minden szegmensében egy bámulatos moziélmény.
És itt ne felejtsük el megemlíteni a film magyar származású vágóját, Jancsó – Miklós fia! – Dávidot, akinek köszönhetően a komótos, bő lére eresztett cselekménynek is kifejezetten jó a tempója – nem is beszélve a nem egy szenzációs montázsról. Mindennek szívében pedig ott van Adrien Brody, aki élete egyik csúcs alakítását nyújtja. A mélyen átélt, hiteles és ezernyi apró érzelmi állapotot megmutató játékkal még úgy is uralja a vásznat, hogy a film minden egyéb eleme jóval bombasztikusabb. Beleértve kollégái játékát és karaktereit is. Élükön a tipikus, undorítóan dekadens amerikai nagytőkés szerepében lubickoló Guy Pearce-el. Aki épp olyan visszataszítóan jó, mint amilyen visszataszító az, amit a karaktere képvisel.
Olyannyira elbűvölő felépítmény, hogy hajlamosak is vagyunk elfeledkezni a tartógerenda kisebb-nagyobb repedéseiről. Mert bár a cselekmény magával ragadó, a forgatókönyv pár fordulata, kisebb mellékszálak fel- illetve eltűnése és néhány karakter motivációi olykor kissé kidolgozatlanok, alulírtak vagy ad-hoc jellegűek. Ám ezek olyan apróságok, amiken legfeljebb a moziból felállva, hazafelé jutnak eszünkbe és kezdünk el gondolkodni. Hiszen a vetítés közben nem lesz időnk ezekre az apróságokra figyelni.
A brutalista az év egyik (hanem Az) igazán nagy filmélménye. Fontos és az apró vélt- vagy valós hibái ellenére is szenzációs alkotás.
A filmet az első Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál fesztivál keretében volt lehetőségünk megtekinteni. Ezúttal is köszönjük a szervezőknek a hiánypótló vetítést. És szurkolunk, hogy a fesztivál még sok évadot megéljen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
