Immár a Pingvin sorozat teljes első évada megtekinthető a MAXon. Pilotkritikánkban kifejezetten pozitív élményekről számoltunk be, ezért kíváncsiak voltunk, hozza-e az teljes évad az elvárt szintet. A válasz igenlő: a rendezésnek és a karakter(le)építésnek köszönhetően brutális alvilági bosszútörténetet láthatunk. Spoilermentes évadkritika.
A Pingvin első öt epizódja egy jól felépített karaktereket mozgató, izgalmas, fordulatos történet benyomását keltette, amelynek révén bepillantást nyerhettünk a címszereplő gonosztevő formálódásába, a Batman-univerzumban és a gothami alvilágban elfoglalt helyéért folytatott brutális és gátlásoktól mentes harcába. Láthattuk, ahogy Oswald „Oz” Cobb (Colin Farrell), a maximum középsúlyú gengszter első ránézésre nem túl életigenlő módon beleveti magát abba az ádáz küzdelembe, amit a Falcone és a Maroni család vív egymással Gotham utcáiért. Oz nem egyszerűen csak ringbe szállt egy olyan mérkőzésen, amit nem az ő súlycsoportjára írtak ki, de csodával határos módon minden slamasztikából kikeveredett, és olyan mértékben megkavarta a kakkantyút, hogy az konkrétan a nagy gengsztercsaládokat veszélyeztette. Ennek során azt is láthattuk, hogy a „gátlástalan” szó tulajdonképpen csak óvatoskodó, szende jellemzése azoknak a leírhatatlan mélységeknek, amelyekben Oz „erkölcsisége” tenyészik. A bűn világa nem lovagi torna, de Oz még ezzel a nem túl emelkedett mércével mérve is igazi csúszómászóként mutatkozik be előttünk. Mindeközben betekinthettünk a másik főszereplő, Sofia Falcone (Cristin Milioti) múltjába, kirajzolódott előttünk a jelleme és a sebei. Továbbá figyelemmel kísérhettük, ahogy a fiatal Victor Aguilar (Rhenzy Feliz) apafigurára lel Ozban, majd tehetségének, tanulékonyságának hála hamar a bizalmába férkőzik, és megbízható szárnysegédként segíti őt minden céljának elérésében.
A pilotkritika öt epizódra terjedt ki, a teljes évad több mint felére. Kérdésként merülhet fel, mit adhat az öt epizód által keltett benyomáshoz a maradék három. Nem hiszem, hogy a rendező egy előzetesen elképzelt struktúra alapján osztotta ketté az évadot az első öt és az utolsó három epizódra, és nem szeretnék ráerőltetni egy ilyen tagolást, de mégis elég jól tetten érhető egyfajta hangsúlyeltolódás a két blokk között. Míg az első öt részben nagyobb hangsúlyt kapott a hatalmi harc és Oz állandó helyezkedése, megúszásai, addig
az évad vége felé a főhősök tébolya és pszichológiai összeomlása is nyugtalanító közelségbe kerül.
Az alvilági belharc egyre jobban elmérgesedik, személyes jelleget ölt és átnyúlik az érintettek legszemélyesebb magánéletére. A hatalomért folytatott harc tétje megváltozik, és a gothami utcák fölötti uralom birtoklása helyett-mellett a személyes elégtétel is egyre hangsúlyosabbá válik. A viszonyok szépen tisztázódnak: a mindig helyezkedő Oswald Cobbot Sofia Falcone szeretné elszámoltatni az árulásaiért és a pusztításáért.
A Pingvin történetében elég hamar leszalámizódik jóformán mindenki, aki Sofia oldalán harcba szállhatna Oz ellen. A küzdelem a két vezéralakra korlátozódik, és az ő egymással szembeni sérelmeik szolgáltatják a fő indítékokat. A bosszúszomj kielégítésére nem elegendők a hagyományos fegyverek és leszámolási módok:
mélyebben sebző, olthatatlan fájdalmat okozó eszközökhöz kell folyamodni.
Itt kerül képbe Oz anyja. Francis Cobb (Deirdre O’Connell) az évad első felében az egyetlen olyan emberként jelent meg előttünk, aki iránt Oz bármiféle őszinte emberi érzést bírt táplálni. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy az ő jelenléte tartja meg Ozt embernek a szemünkben. Nos, a teljes évad egy jólirányzott gyomros erejével árnyalja ezt a képet.
A korábbi epizódokban már megismerkedhettünk Sofia Falcone nyomasztó múltjával. Ideje volt hát, hogy Oz előtörténetébe is bepillantást nyerjünk, és a Pingvin már-már a kényelmetlenségig menően kielégíti a kíváncsiságunkat. Látjuk Ozt gyerekként és látjuk azt a fordulópontot, aminek következtében a felszín alatt rendkívül groteszk viszony rejlik a két karakter között. Bár Francis az évad szinte teljes terjedelmében passzív, nem alakítja tevőlegesen a cselekményt, mégis bizonyos értelemben főhőssé lép elő Oz, Sofia és Victor mellé, ugyanis a hátralévő epizódok nagyrészt őkörülötte forognak. Az ő és Oz közötti dinamika nem írható le egyszerűen, és nem annyiban merül ki, hogy egyikük vagy másikuk a „jobb” vagy „rosszabb”.
Oz és Francis egy abszurd, már-már képtelen helyzetbe kerültek, amelyben nincs jó döntés, csak az a kérdés, milyen módon tehető toxikussá a kettejük kapcsolata, ami aztán végtelenül groteszk végkifejletbe torkollik.
Vidámságot egyébként se nagyon várjunk a Pingvin első évadától. A hatalom utáni sóvárgás és a bosszúvágy mindent elemészt maga körül, a főszereplőket sem kímélve. Utólag visszatekintve a sorozat visszafogottan, de azonosíthatóan előrejelzi a sorsukat. Lauren LeFranc showrunnernek nem kellett a szomszédba mennie tragikus, ám organikusan kibontakozó végzetekért. Különösen Sofia emelhető ki ebből a szempontból, aki valószínűleg az Arkham elmegyógyintézetben elszenvedett gyötrelmek miatt szeretne kilépni az alvilágból, ám nem tudja elengedni a késztetést, hogy furfangos bosszút álljon a testvérét a sorozat legelején megölő Oswaldon, e ragaszkodással pedig a saját sorsát legalább annyira pecsételi meg, mint ellenfeléét. Sofia filmes megjelenésének látványos eleme, hogy rendszeresen látni engedni a vállát, amelyet hegek tarkítanak – melyeket vélhetőleg az Arkhamben szerzett –, így a teste tükrözi a lelkiállapotát. Ez a sebzettség a cselekmény egyik fő alakítója.
Ami Ozt illeti, ő folyamatosan, megbízhatóan hozza, sőt, ha lehet ilyet, a végletekig fokozza azt a varangyerkölcsű bűnözőalakot, akinek már az évad első pillanataiban láthattuk őt. Az évad vége felé már felmerülhet a kérdés a nézőben, nincs-e túlsarkítva ez az ábrázolás. Colin Farrell játéka hibátlan – általában a sorozat színészei szépen hozzák, amit kell –, és az általa megformált karakter a Pingvin első pillanatától az utolsóig leköti a figyelmünket. Viszont egy ennyire köpönyegforgató, elvtelen, bárkit bármikor hátbadöfő alakról nehezen képzeljük el, hogy képes lenne uralni és összefogni egy nagy szervezetet – márpedig Oz álmának megvalósulása pontosan ezt foglalná magában. Ennyiben a Pingvin, ami a Jokerhez és a Batmanhez hasonlóan – ez utóbbi folytatásaként – a DC Comics világának realistább újragondolása mentén halad, beleütközik egy földhözragadt, gyakorlatias problémába. Oz valahogy mindig elveszti az irányítást, aztán visszaszerzi. De miközben csodáljuk kitartását és leleményességét, amivel újra és újra hatalomra tör (talán ez az egyetlen, valamennyire pozitív tulajdonsága), nem tudjuk nem meglátni a bukdácsolását. Ennek fényében pedig mi, a nézők ugyanúgy kétségbe vonjuk, megmaradhat-e tartósan a csúcson, mint bárki, aki ismerte őt az alvilágban.
Áldott szerencsénk, hogy Oz nem tud kilőni a képernyőből.
Verdikt
A Pingvin első évada teljes egészében végignézve nem hazudtolta meg azokat a benyomásokat, amelyek a pilotkritikában olvashatók. Oz állhatatos hatalmi törtetése fokozatosan kibontakozik, majd elfajul, és fő riválisán, Sofia Falconén is egyre jobban eluralkodik a bosszúvágy akkor, amikor már szabadnak érzi magát. Közben jobban megismerkedünk Oz múltjával, és az erkölcsi csatorna, amelybe betekintést nyerünk, riasztóbb, mint a Tim Burton-féle Pingvinnek otthont adó fizikai kanális. A sorozat organikusan halad az elkerülhetetlen végzetek felé, és a hatalmi rivalizálásról valami másra, személyesebbre fordul rá.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
