Egy olyan filmben, ami rögtön azzal indít, hogy egy nő beledob egy védtelen csecsemőt egy zúgó vízesésbe, könnyen gondolhatnánk, hogy még csak egy horrorfilm legeslegelején vagyunk, és ennél csak durvább jöhet. A The Devil’s Bath azonban ennél jobban sosem durvul nyíltan, hanem inkább a bőrünk alá kúszva támad. Ahogyan körüljárt témája, a depresszió is. Kritika.
Az osztrák alkotópáros, Veronika Franz és Severin Fiala számára nem ismeretlen terep a pszichológiai thriller/soft horror sem, bizonyították ezt elég hatásosan a 2014-es Jóéjt anyuban vagy a 2019-es Téli menedékben. Új filmjükben – amely nem mellesleg Ausztria hivatalos Oscar-nevezettje – megdöbbentő témájuk ellenére kevésbé élnek klasszikus műfaji eszközökkel. A The Devil’s Bath (németül Des Teufels Bad, ami a depressziót írja körül képies kifejezéssel az ördög fürdőjeként) a 18. századba, egy idillinek tűnő alpesi, de azért túlságosan nomád helyszínen kezdi történetét, rögtön egy erős képpel: egy helyi asszony vízesésbe dob egy csecsemőt. Bűnét szinte azonnal meggyónja a helyi papnak, majd jön a jogos ítélet és kivégzés. A nő lefejezett holtteste hiába van közszemlére téve, a közösséget mintha különösebben nem rázta volna az eset. Folytatja életét, hiszen esküvői ünnepre készülnek: Agnes (Anja Plaschg, ismertebb művésznevén Soap&Skin énekes) és Wolf (David Scheid) egybekelnek. A fiatal lány úgy érzi, ezzel élete beteljesült, amit igyekszik is jó feleségként és jó keresztény lányként megszolgálni. Ellátja a házimunkát, segít halász férjének és a munkát felügyelő anyósának (Maria Hofstätter). De valahogy ez nem tűnik elégnek, és Agnes egyre inkább azt érzi, mégsem elég jó keresztény feleség. Bűnét igazolva pedig nyomasztó képek és érzések kezdik hatalmuk alá vonni, amikből látszólag nincs menekvés.
A The Devil’s Bath történelmi háttere már hamar egy szörnyű végkifejlet felé predesztinálja Agnes útját, de ha ezt nem ismerjük, úgy tud igazán hatásos lenni a finálé
(ha valaki a film után olvasna minderről, annak ajánlom Kathy Stuart történész könyvét). Háttérismeret nélkül pedig egy borzongatóan pontos depresszióutat láthatunk, amit olyan dolog vált ki, ami pont az ember közösségi életének biztonságát hivatott szolgálni: a jól ismert minták, hagyományok, közösségi értékek követése.
A sokszor működőképesnek látszó, a hétköznapi életet segítendő minták a jó életet hivatottak biztosítani, főleg egy olyan terepen, mint amilyen a filmbeli 18. századi alpesi kisközösség. Azonban az olyan élethelyzetekre, mint amilyet Agnes él meg, ez a hitrendszer nincs felkészülve. Ezért ebben a pszichodrámában nem is szabad igazi gonoszt keresni, mert sem emberi, sem misztikus szinten nem létezik, de még metaforaként sem. Mindez csak fejben van, amit Fialáék látomásokkal (a horroreszközök itt a legerősebbek a filmben) és atmoszférikus látványvilággal teremtenek meg. Közhellyé koptatott tanács, de a filmet moziban érdemes (sőt, kell is) nézni, mert látni kell azt a hegyvidéki tájat, ami körbeöleli azt az ördögi fürdőt, amiben a főszereplő megmártózik, majd fel is sül benne. Hangulatában szinte tökéletes megtestesítője a depressziós hullámvasútnak:
egyszerre gyönyörű és rideg táj, amiben megmaradni ugyanolyan kihívás, mint elhagyni.
Tökéletes megalapozása annak, ami vár a nézőre.
Ha a Devil’s Bath eseményeit szigorúan Agnes szemén keresztül nézzük, mintha mégis jelen lenne valami gonosz. Férje faluján túlról érkezve idegennek, túl kedvesnek vagy ügyetlennek érzi magát abban a kemény közegben, amiben Wolf és édesanyja él nap mint nap. Ridegségük, főleg mai szemmel nézve nehezen érthető meg, főleg olyan jelenetek láttán, ahol az anyós elvárásai miatt még egy terhes nőtől is megtagadnak egy plusz ételadagot. Ha pedig bárki nehezen viselné a kőbe vésett szokásokat, azt a közösség így vagy úgy, de még inkább bünteti (kis spoiler, de maga a férj is elszenvedője ennek). Ha a történelmi hitelesség felől nézzük ezt az felső-ausztriai közösséget, mondhatjuk, autentikus, normális, és nem is kellene meglepődni egy férges kecske vagy egy holttest látványán. A mai kor nézőjeként viszont ezeket látva könnyen Agnes helyébe képzelhetjük magunkat, hiszen ehhez a közösséghez ő túl érzékeny, akárcsak mi lennénk.
A lány nap mint nap szemtanúja nagyobb vagy kisebb kegyetlenségeknek, amire nincs igazából felkészülve, az ezekre adott reakcióit pedig környezete nem érti vagy furának tartja, és így persze, hogy saját szemszögéből gonosz a közeg, ahová került.
Látszólag az őt körülvevő szürke színek, a fölé magasodó sűrű lombkorona is erősítik érzését, az elutasító otthont, ahol nagyobb nyugalmat ad egy oszladozó holttest közelsége, mint egy férj.
Másrészt nem is tudja kivonni magát egy pillanatra sem abból a mentalitásból, amiben új otthonának tagjai élnek, kezdve a teherbeesés nyomásától egészen addig, hogy anyósa szinte mindennap átjön, és átrendezi a konyháját. Bár minden sértésnek vett mondatot vagy ügyetlenkedést Agnes egyre horririsztikusabb látomásokban él át újra és újra, nem ezek, hanem a hétköznapi magányos jelenetei lesznek igazán borzalmasak, ahol egymagában áll, minden megértő vagy támogató emberi szó nélkül. Fialáék emiatt élnek filmjükben ritkán a klasszikusnak tekinthető horroreszközökkel, mert nem szeretnék a figyelmet elvonni, így ezeket meghagyják a mentális képzeletek síkján. Ott pedig igen hatásosak, pont a visszafogott használat miatt.
Ha ezeket viszont nem a fiatal feleség szemén keresztül nézzük, a körülötte lévők inkább tűnnek olyan embereknek, akik nem feltétlen viseltetnek rossz szándékkal Agnes irányába. Csak egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek vele, hiszen ők is érzik, hogy a „dolgozz, az segít elfeledtetni a bajt” és ehhez hasonló egyszerű és praktikus tanácsok nem visznek sehova. Viszont a közösség szempontjából nem tartható az, ahogyan a lány viselkedik, ezért nem is lehet hosszú távon megértőnek lenni vele. Fialáék filmje pedig ettől lesz egy kicsit zavarba ejtő: nem látunk tisztán gonosz vagy hibáztatható embereket, csak egy olyan régóta kialakult és szigorúan megtartott világnézetet, ami nem készít fel senkit az olyan emberekre, mint Agnes.
De még magát a depresszióban szenvedőt sem, hiszen ugyanaz a jónak tartott rendszer taszítja őt is önmaga végzete felé.
A rendezőpáros ezt az utat járja be, megrajzolva egy depresszió anatómiáját, aminek kiegyenesítésére csak mai tudásunkkal lenne esély, de nem a 18. századival.
A filmben keveset beszélnek, így sokkal inkább a lány látomásain és a viselkedésre adott reakciókból keresztül értjük meg, hogy minden apró botlásáért önmagát hibáztatja, ezzel legalább a néző felé magyarázva, mi zajlik a fejében. Bár a The Devil’s Bath-ban Plaschg legelső filmszerepét játssza, jelenlétével és mimikájával képes teljesen átadni karaktere összetett érzéseit, a lassan önmagába zárkózó beteg kálváriáját. Érzései a régies felfogás ellenére is érthetővé válnak játéka által, sőt valamennyire átélhetőek lesznek (ismét kapcsolódva a mai nézőhöz), hiszen ezek nagyon is jelenlevő érzések a mai napig.
Megfelelni az elvárásoknak, az univerzális értékeknek, ellátni minden feladatot úgy, hogy azért környezetünk is szeressen, hogy aztán ebben elbukva engedjük le magunkat valami iszapos mélybe.
Az egész történetnek viszont ad egy kényelmetlen idegenségét a mélységes vallásosság, amely végül őszinte hitében viszi Agnest egy nagyon rossz útra. Másrészt ez egy, az őt körülvevő közegre adott kifacsart válasz, ami a történelmi kutatások szerint nagyon is elterjedt volt, és jelez egy sokkal nagyobb bajt, ami mai fejjel szinte fel nem fogható.
Verdikt
A The Devil’s Bath nem hagyományos értelemben vett horror, de amit elmesél, az egyik legismertebb, alattomosabb horrorélmény, ami nemcsak a 18. században volt jelen, hanem még most is. A Fiala rendezőpáros meglepő empátiával mennek egy szörnyű „népszokás” mélyére, megvizsgálva annak komplexitását áldozat és környezete oldaláról is. És amit ott találnak, nem a horrorosítás miatt, hanem anélkül is bőven borzongató. Ehhez nincs szükség semmi másra, csak a valóságra.
A The Devil’s Bath-t az I. Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
