A Tomb Raider széria az első játék 1996-os megjelenése óta meghatározó része a videójátékiparnak, és a mozikba is megtalálta az útját. Ezúttal pedig animációs sorozat formájában követhetjük a vagány sírrablót.
Meg kell jegyeznem, sosem voltam kemény vonalas Tomb Raider-rajongó. A történettel bár nagyrészt tisztában vagyok, de nem igazán vonzottak maguk a játékok – az animációs sorozat alapjául szolgáló Survivor trilógia is jó ideje várja, hogy végre sort kerítsek rá. A Netflix gondozásában készült Tomb Raider: Lara Croft legendája azonban nem spin-offként, hanem önállóan is élvezhető kalandsorozatként hirdette magát, ezért fontos, hogy azokat is be tudja húzni, akik nem akkora rajongói a szériának. Ráadásul hangulatában, stílusában is vérfrissítésnek ígérkezett: a Tomb Raider főhősnője nem igazán a történetéről, hanem ikonikus megjelenéséről lett híres, ahogy feszülős pólóban, rövidnadrágban, dupla pisztollyal irtja a rosszfiúkat, amihez természetesen darázsderék is jár. A Survivor trilógia, és most, a Lara Croft legendája pontosan ezen próbált változtatni: az új Larának elvileg mélyebb a személyisége, sötétebb a múltja, jelentősen esendőbb, és sokkal reálisabb megjelenésű, mint eredeti, kissé még pixeles verziója.
De sikerült emberibbre írni ezt a karaktert? És jót tett ez neki?
A Netflix sorozatában Lara Croft nehezen áll talpra az apja, majd a mentora halála után. Eltávolodik a barátaitól, magányosan próbálja megoldani a problémáit, és az emlékeitől űzötten él a Croft házban. Amikor azonban valaki ellop egy felbecsülhetetlen értékű, természetfeletti erejű műtárgyat, Lara a tolvaj nyomába ered – és egy olyan hajszába keveredik, aminek során szembe kell néznie a múltjával, ha nem akarja az egész világ vesztét okozni.
A sorozat alapgondolata érdekes. Egy traumatizált főhősnő útja a gyógyulás felé, miközben azért meglátogatunk pár különleges civilizációt, és tanúi leszünk néhány pörgős akciójelenetnek. Még a fő antagonista, Deveroux is úgy fest, mint akit ehhez a témához találtak ki – hasonló traumával, a saját sebeivel küzd, csak sokkal kevésbé jól dolgozza fel őket.
A koncepció azonban akármennyire remek, a Lara Croft legendája egyszerűen csak végtelenül gyengén lett megírva.
Lara traumáját nagyon nehéz átérezni úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem kapunk a sorozaton belül a múltjából. A flashbackei tényleg villanások, amiket alig-alig magyaráznak, és minden érzékeny, lelkizős jelenet laposan csattan a templomköveken. Ott vannak körülötte a barátai, akik végigkísérték azokon a kalandokon, amik a traumáihoz vezettek, akik elvileg megértik, de nem látunk rá igazán az ő szemszögükből – sőt, a legtöbbjük szerepét két mondatban le lehet írni. Jonah majdnem végig ott van Lara mellett, de nem tudunk meg róla semmit, azon túl, hogy mackós az ölelése, és van egy barátnője. Ja, meg egyszer valahogy túlélt egy találkozást egy medvével. Tök jó.
Ez az érzelmi üresség pedig különösen látványos, amikor a sorozat alkotói egyébként egyértelműen szeretnék Larát élő karakterré tenni. Ellentétben a korábbi dizájnokkal, ebben a sorozatban a főhősnő végre tényleg úgy néz ki, mint aki folyamatosan hegyet mászik, köteleken leng és íjjal lő. Vannak izmai, szélesebb a válla, és néha-néha még meg is sérül. A probléma, hogy ez a kellemes realizmus ide vagy oda, a karakter azért még mindig nem válik valódi, esendő emberré. Hiába minden izom, azért a hatalmas szakadékok könnyed átugrása még mindig abszurd. Az, hogy Lara jóformán minden lövése célba talál, hogy az úszás, mászás könnyen megy neki egy kimerítő nap után is, és természetesen a régészeti tudása kiváló, és azonnal rendelkezésre áll a világ összes civilizációjáról ugyancsak elrugaszkodnak a valóság talajáról. A Tomb Raider: Lara Croft legendája készítői talán arra vágytak, hogy egy megérthetőbb karaktert alkossanak, de ahhoz nem volt bátorságuk, hogy tényleg újragondolják a főhősnőt, és elengedjék a szinte természetfelettibe hajló vagányságát. Ez pedig végső soron nem csak azt torpedózta meg, hogy szerethető legyen, hanem a történet üzenetét is – hiszen ez az „azért még mindig nagyon badass” Lara Croft ugyan kap némi segítséget a barátaitól, és elkezd újra nyitni feléjük, de nincs rájuk szüksége. A problémákat végül egyedül oldja meg, az egyetlen nélkülözhetetlen kulcsember mindig ő marad.
Az animáció a tipikus, Netflix-animékre jellemző stílus. Aki ismeri a Castlevaniát vagy a Zeusz vérét, az pontosan tudja, mire számíthat, hasonló arcok, erős kontúrok és színek jellemzik az egész szériát. Hangulatos meglátogatni a különböző országokat, de ahhoz képest, hogy a főhős egy régész, aki rajong ezekért a kultúrákért, valahogy még ez is kicsit vérszegénynek érződik. Nagyon sok területen rendkívül rövid időt töltünk, alig látunk valamit az emberekből, vagy a műemlékekből – egyedül Kína az, ami tényleg sok figyelmet kapott, pedig a fél világon átutaztunk.
Ismét előkerül az a probléma, hogy ha Lara nem lenne annyira okos, és nem tudná mindenre a választ, akkor vele együtt tanulhatna a néző is, lenne lehetőség a helyi emberekre, tudósokra fókuszálni, de ez nem fér bele a nyolc részbe.
A természetfeletti elemek szépen egybesimulnak az ősi civilizációk kutatásával, a Lara Croft legendája sokszor fantasybe hajlik miattuk, de ez meglepően jól áll neki, a legszebb pillanatok határozottan a misztikusabbak. A széria magyar szinkronja nem kiemelkedő, de igényes, az angolban pedig akad néhány egészen ismert hang: Larát például Hayley Atwell (Peggy Carter) szólaltatja meg.
A zárás egyértelműen magában rejti a folytatás lehetőségét, annak ellenére is, hogy maga az évad központi témáját jelentő hajsza egyértelműen lezárult. Amennyiben a készítők tanulnak a hibáikból, a folytatás lehet szórakoztató, de Lara személyiségének egyszerűsége miatt aligha fog valaha túlnőni egy agykikapcsoló kalandsorozat szintjén. Viszont ha csak egy délutáni szórakozás kell, ahol a sötét múltú főhősnő megmenti a világot, akkor a Tomb Raider hozza a kellő szintet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
