Alexandre Trauner, azaz Trauner Sándor festő és jelmeztervező emlékét ápolja a szolnoki ATAFF Filmfesztivál, ahol a versenyprogramban nem feltétlen Cannes vagy Velence legjobb filmjeié, hanem az ámulatba ejtő látványvilágok és jelmezeké a főszerep. Az október 14–19. között megrendezett fesztivál idén erős atmoszférájú vagy éppen a testhorrorral találkozó filmeket hozott el a szolnoki TiszaPart Moziba. A tízfilmes versenyprogramból ajánlok.
Anyánk virágai
Az Anyánk virágai olyan eszközökkel szegezte moziszékbe a nézőt, amilyeneket nem szégyellt. A görög Yannis Veslemes rendező filmjében nem retten vissza az állatkínzás, a válogatott pirulák és a még ennél is bizarrabb dolgok vászonra álmodásától. A sci-fi és weird határán egyensúlyozó filmje ebben a miliőben mesél három fiúról, akik szeretnék visszahozni elhunyt édesanyjukat. Apjuk siettetésére meg is építenek egy időgépet, ám az sehogy sem akar működni, pedig az idő vészesen fogy. A legkisebb fiú, lassan kifogyva a lehetőségekből, szó szerint mindent megpróbál, hogy a túlvilágról őt szólongató anyát visszahozza a családi körbe.
Veslemes mozijára nem a története miatt lehet emlékezni, ugyanis az idő előtt szétesik a sokat markoló, tudatalattiban való matatás közben. De ha trashmoziként tekintünk rá, számtalan „aztak…” pillanatot élhetünk át. Ugyanis van itt a dimenzióutazással félbevágott csirkétől kezdve minden, egészen az olyan pillanatokig, mint amikor egy medencés szexjelenetben az egyik szereplő csuklóig nyúl ebbe a bizonyos szárnyas jószágba (a plakáton szereplő félbevágott, virágot szimbolizáló lányfejről nem is beszélve). Sokkal inkább az egyszerre ódivatú és futurisztikus látványvilág miatt marad emlékezetes, ami körbeöleli a füstgépben úszó bizarro környezetet. Elena Vardava látványtervező fantasztikus érzékkel kombinálja a múlt század nagymamabútorait az 50-es évek polgári lakásaival és klasszicista szobraival, miközben sci-fiként becsempészi a 80-as évek neonfényeit és technikai esztétikáját. Ha a történet kilökne, Vardava álomszerűen bizarr világa még (talán) a film előtt tarthat.
Diagnózis: másként gondolkodó
Denisz Taraszov ukrán rendező filmje izgalmas utat járt be magyarországi premierje előtt, ugyanis a nagy nemzetközi filmfesztiválok (Berlinale, Cannes, Velence) nem tűzték versenyprogramjukra átpolitizáltság miatt (erről bővebben a Magyar Hangon olvashattok). Pedig ha lerántjuk róla az orosz-ukrán háború közeli eseményeit (amit nehéz, hiszen a film több színésze is jelenleg a fronton harcol), egy a Mások életéhez vagy a Kádár-korszak napjait feldolgozó magyar filmekhez hasonlót kapunk, némi Száll a kakukk a fészkére-utóérzéssel. Talán ami kockázatosabb lehet a Diagnózis: másként gondolkodó esetében, hogy a volt szovjet blokkból még nem sokan meséltek a Szovjetunió tényleges működéséről filmen keresztül. A politikavezérelt pszichiátriai kínzásokról pedig Taraszov számol be először mozgóképen.
A film apropóját egy valós és anno a nemzetközi sajtóban is megfordult eset adja: a politikailag másként gondolkodók egy bizonyos csoportját (a filmből kiderül, hogyan kerültek ide a foglyok) szándékosan félrekezelték. A kezelések leplezésére találta ki a szovjet vezetőség a „lassan terjedő szkizofrénia” fogalmát, amelybe a problémás embereket sorolták. A Diagnózis: másként gondolkodó főszereplője is egy ilyen „skizofrén” férfi, akinek az a „vétke”, hogy hosszú a haja és nagyon szereti a Led Zeppelint és a Black Sabbath-ot (a nyugati zene és öltözködés tiltott volt a Szovjetunióban).
Taraszov ezt az esetet járja körbe egy szimpatikus lázadókarakter szemszögén keresztül, a Szovjetunió bizarr és kegyetlen működését. A történelemtől hátrébb lépve viszont bőven értelmezhető az elnyomó rendszerek természetének látleleteként is, bemutatva úgy, ahogyan az egy disztópiában meg van írva. Talán amiatt ijesztőbb az, amit látunk, mert mindez egyszer, nagyon hasonlóan meg is történt. A Diagnózis nem működne csak nyomorpornóként (amit többnyire szerencsésen elkerül), így a kínzásokkal párhuzamosan elindul egy kémthriller szál is, ami elhozza a hollywoodi reményt és a boldog véget. Időnként a kínzások és a kémakciók nincsenek összhangban, de a ritmustalanság ellenére is egy izgalmas és profin kivitelezett ukrán filmmé áll össze minden. Ritka kincs, ami eljutott az ATAFF-nak hála hozzánk is.
Armand
Magyar premier: október 31.
Az európai film az elmúlt években az iskolai működés számos aspektusát feltárta. Ennek a talán trendnek is nevezhető alkotássorozatnak a következő állomása a szülői értekezlet a norvég Halfdan Ullmann Tondel első filmjében, amivel idén Cannesben el is nyerte az elsőfilmesek díját. Az Armand apopója a címadó hatéves kisfiú, akinek az anyukáját behívják a tanárok, mert a fiú zaklatta egy osztálytársát. Azonban egy szülőnek mindig a saját gyereke a szent, amiből pedig kikeveredik egy sokszor abszurdba átcsapó iskolai Egy zuhanás anatómiája. Tondel az említett francia filmhez hasonlóan úgy csűri-csavarja az objektív igazságot, hogy még a néző (és persze a szereplők) részéről is teljesen feje tetejére állít mindent. A cselekményt tovább bizonytalanítja Renate Reinsve (A világ legrosszabb embere) játéka, aki – az igazság folyásához hasonlóan – egyik lelki állapotból a másikba löki a magát, hiszen a filmben is egy színésznőt játszik, aki képes játékával megbontani a stabilnak hitt belső hitrendszert. Az Armand olykor-olykor elmegy a szimbólumok felé, kicsit lógva hagyva a cselekményt, de ezek ellenére is bőven ott van a helye a hasonló, iskolai problémákat feldolgozó filmek között. A mozikban még elcsíphetitek.
Maja
A finn Tiina Lymi filmje egy nő emancipációs útját meséli el, de nem az elmúlt évek negatív aspektusait – persze nagyon is joggal – feltáró forgatókönyvből játszik, hanem egy olyan nőéből, aki szerettein keresztül lesz képes megtalálni saját erejét. Anni Blomqvist ötkötetes könyvsorozatán alapuló filmben a címadó Maja életútját követhetjük az eljegyzésétől egészen élete legnagyobb tragédiájáig.
A 19. század idején játszódó filmben az akkor még épphogy felnőtt Maja ekkor sem tűnik átlagos lánynak: a kereszténység mellett bőven hisz a természeti lényekben és istenségekben, szeret időnként elkalandozni fejben. Viszont, mint minden lány ekkortájt, fél a házasságtól, és fogalma sincs róla, hogy Janne, a halász, aki eljött megkérni a kezét az apjától, tényleg jó férje lesz-e. Majának azonban szerencséje van: újdonsült hitvese kedves és támogató férfi, nagy álmokkal. Majával az oldalán elköltöznek egy kis sziklás szigetre, ahol olyanra teremtik a világot, amilyennek szeretnék. A közös élet szépen halad a maga medrében, azonban az élet kihívásai nem kímélik az asszonyt: a megélhetés miatt többször távolmaradó férj, háború, éhezés és tragédiák nehezítik Maja életét. Lymi filmje ez utóbbitól epizódikusnak érződik, hiszen a csapásokra – nagyon helyesen – hagy időt, elmélyítve azokat, hogy építse Maja karakterét. A film így némileg lassú folyásúnak is fog hatni, kevés erős drámai ponttal. A látványvilág viszont érzelmi részen sokat kárpótol: a rideg kövek egyszer a szabadságot jelentik, máskor pedig Maja magányát és a kiszolgáltatottságát erősítik. Továbbá visszatérő motívum az élet és halál egyidejű megjelenése, amely a nő élethez való hozzáállását is megerősíti, és nem mellesleg ennek mentén válik ténylegesen érthetővé a film végső üzenete is. Lassan folydogáló történet ez egy fiatal lány nővé cseperedéséről, aki idővel rájön, hol van a tényleges helye, és nem hagyja, hogy mások mondják meg neki.
Alma és Oscar
Magyar premier: november 14. (MAX)
Alma Mahler meghatározó szereplője volt a XX. századi Bécs művészeti életének. Jó érzékkel ismerte fel a tehetséges embereket, miközben zeneszerzői kvalitásokkal is rendelkezett – sajnos az utóbbiban nem tudott igazán kiteljesedni akkor nőként, így karmester férje, Mahler árnyékában kellett ilyen ambícióit egyengetnie. Dieter Berner filmje Alma férjének halálának közvetlen pár évébe enged betekintést, amiben ott van a potenciál egy nő felemelkedésére, ám – ahogyan a valóságban – a szalonok múzsájának élete máshogy alakult. Mondhatni másfajta női princípium kitörést mesél el, ami tökéletesen illeszkedik Alma Mahler életútjába, hiszen nemcsak a művészetet szerette, hanem a tehetséges férfiakat is. Berner az egyik viharos kapcsolatot beszéli el, amit Alma nem sokkal férje halála után kezdett Oscar Kokoschka expresszionista festővel. A románcból pedig nem kerekedik más, mint egy mérgező, se veled-se nélküled viszony, amiben a legérdekesebb megközelítés, hogy a rendező meri a női félt rosszabb fényben feltüntetni. Ugyanis bár Alma eddig másnak az árnyékában kényszerült élni, hatalmi státusza, ami özvegységéből fakad, mégis kivételes helyzetbe helyezte őt – szemben Kokoschkával. És az ezzel járó lehetőségek (a művészi kiteljesedés) lesznek a két fél közötti mérgezés forrásai, amelyek eleve kudarcra ítélik a pár sorsát. Alma és Oscar románca egy könnyen értelmezhető, lineáris úton végigmenő történet, ahol persze egyik felet sem kell félteni. A történelmi témához pedig hű kosztümök és látványelemek dukálnak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
