Elsőfilmes létére Parker Finn több területen is remekel saját forgatókönyvéből készült alkotásában: a Mosolyogj egyszerre érzékletes dráma és feszült horror, így aztán a hibáit is egyszerűbb megbocsátani. Némileg spoileres retrospektív kritika a folytatás premierje előtt.
Napjaink jellemző pszichológiai szituációja a toxikus pozitivitás. Fasírtban vagy a világgal, magaddal, valami fáj? Sebaj, legyél állandóan derűlátó, konstruktív, minden megoldódik majd. Mosolyogj! – mondják, de mosolyogni nem arcizommal, hanem bizony csak lélekkel lehet, és ha éppen nem vagyunk olyan állapotban, ez az aktus bizony igencsak fura, erőltetett lesz.
Ezt a kellemetlen, nyomasztó érzést hatványozza a Mosolyogj, a debütáló Parker Finn saját rövidfilmjéből (Laura Hasn’t Slept) készült alkotása, amelyben egy pszichológus doktornő, Rose (Sosie Bacon) megörökli a szeme előtt öngyilkosságot elkövető betege átkát, miszerint minden ismerőse vagy éppen számára teljesen ismeretlenek arcán néha, aztán pedig már elég gyakran félelmetes, széles vigyort vél felfedezni. És ezek az alakok nem szeretnék életben hagyni. A kérdés így egy idő után nem csupán az, hogy mi ez az egész, hanem az is, hogy Rose meddig bírja cérnával.
Rose-t (Kevin Bacon lánya, Sosie remekül jeleníti meg karaktere testi-lelki amortizációját) kollégái, családja, de még vőlegénye sem érti meg. Mindenki csak meg akarja terapizálni, korlátok közé kívánják szorítani. Kegyetlenül bizalmatlanok vele szemben, holott a nő csak egy kis megértést szeretne. De azt nem kap senkitől. Nem segít rajta múltja sem: az anyja sem volt normális, így hát őt is elkönyvelik őrültnek.
Finn ezzel kíméletlenül mutat rá arra, hogy sokszor még most sem tudunk mit kezdeni a mentális sérültekkel.
A démoni mosolyok nemcsak a sokkeffektek kellékei. Amellett, hogy tényleg borzasztóan jól prezentálják, mennyi sötétség és tragédia rejtőzhet egy kedvesnek tűnő gesztus, egy mosoly mögött, segítségükkel kiderül, hogy ezek a szerencsétlen emberek milyen mértékben nem számíthatnak semmire és senkire. Az operatőr az arcokat hol statikus közeliken, kényelmetlenül sokáig láttatja, hol a távolban direkt elrejti őket, így fokozva a főszereplő kiszolgáltatottságát és kilátástalanságát. Ha nincs egy megbízható arc, kire nézzen, kihez forduljon? Nem tud senkihez.
Veretes horror tehát a Mosolyogj, főleg elsőfilmes alkotótól, ugyanakkor Finn néhol túlságosan is elengedi a gyeplőt, ami persze magyarázható a rutintalanságával is. Bár mentségére legyen szólva, a zsánertől szokatlan, majd kétórás játékidő nagyban segíti a karakter(le)építést, kissé indokolatlan is. A film elveszti feszességét, túlhúzottá válik, mivel akad szcéna, amely tényleg csak az amúgy profin levezényelt ijesztgetés (sajnos a legjobbat a trailerben már láthattad) miatt került a filmbe.
Némileg homlokráncolásra ad okot az is, hogy Finn monstrumának mítoszát azért fel-fellebbenti, és a zárlatban jól az arcunkba is tolja a mosolyok mögött álló szörnyet. Ezzel – “jó” horrorfilmes módon – folytatások tömkelegének dobja fel a labdát.
Szinte látom is magam előtt, hogy a főhősök találnak valamit a mumus történelmében, és jól megpróbálják kihasználni ellene, hogy aztán a gonosz egyre erőltetettebb módon újra és újra visszatérjen a kárhozatból. Na persze mindig egy kicsivel kevésbé ijesztően (lásd még: Rémálom az Elm utcában-széria).
Ezért a rendező talán maradhatott volna a sejtelmesebb, metaforikusabb megközelítésnél, hogy még inkább az emberi sorsokat helyezze előtérbe. De igazából rendben van ez így is. Elvégre filmje mer horror is lenni a maga pőre módján, és nem csak a manapság divatos “ez csupán egy félelmetes dráma” vonalat követi. Kisujjeltartás nélkül is átadja a szituációból eredő félelmeket. Ráadásul bizakodásra adhat okot, hogy Finn – sok-sok más tehetséges horrordirektorral ellentétben – megőrizte a kontrollt gyermeke felett, hiszen a hamarosan érkező folytatást is ő vezényelte le. Kíváncsian várjuk hát, mihez kezd a hatalmas siker után.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
