Gary Dauberman nagy fába vágta a fejszéjét, amikor arra vállalkozott, hogy – immár harmadik nekifutásként – filmre viszi Stephen King Borzalmak városa című vámpírregényét. A film kétségkívül lelkiismeretes munka, de sem King-adaptációként, sem vámpírfilmként nem emelkedik ki a tisztességes iparosmunkák szürke masszájából. Spoilermentes kritika.
Stephen King népszerűsége és az iránta való érdeklődés minden jel szerint töretlen. A nemrég 77. születésnapját ünneplő, páratlan életutat és életművet maga mögött tudó író státusza a népszerű horror világában megingathatatlan. King a mai napig gőzerővel alkot, egymást érik újabb kiadványai, és a filmadaptációi iránti érdeklődés is folyamatos. – például nem túl régen mutatták be a magyar mozikban is A mumus című novellájából forgatott horrorfilmet (amely október 11-étől a Maxon is pótolható). Gary Dauberman idén King ‘Salem’s Lot, magyarul Borzalmak városa című, 1975-ös regényét szemelte ki mozgóképes feldolgozásra.
Stephen King munkásságáról sokszor, sokan mondták, hogy a régi írásai „az igaziak”, azokban a szövegekben volt ihletettség, spiritusz, mélyen és autentikusan merített a való élet árnyoldalaiból, és nem esett bele a túlírás csapdájába. Ezt a véleményt nem osztom, sőt, kétlem, hogy King ennyire aktuálisnak, „jelenkorinak” számítana a mai napig – nem pedig a múlt máig fénylő relikviájának –, ha nem alkotna aktívan, az mindenesetre nem vitás, hogy első regényei mára horrortörténelemmé nemesedtek, és megérthető, ha valaki a filmes világból visszanyúl az egyik ilyen szöveghez.
Az, hogy Dauberman éppen a Borzalmak városát szemelte ki filmjéhez, egyszerre érthető és meglepő.
Egyrészt hogyne lenne érthető, hiszen a Borzalmak városa egy jó horrorregény, ott van King legkorábbi írásai között, klasszikus horrortémával foglalkozik, jól alkalmazza a Kingre oly jellemző társadalomkritikai szemléletet, amivel a kisközösségek sötét titkaira tekint, és még csak nem is túl hosszú. Ráadásul kifejezetten direkt horrortörténet a maga disztingválatlan, brutális vámpíralakjaival. Másrészt azonban meglepő is Dauberman döntése, mert a Borzalmak városa már két mozgóképes adaptációt kapott. Az 1979-es feldolgozás egy kétrészes minisorozat volt Salem’s Lot címen, ami magyarul A gonosz háza címfordítást kapta. A 2004-es feldolgozás szintén kétrészes minisorozat, amely a regény által ismertté tett Borzalmak városa címet kapta. Mindkét verzió értékelése az erős közepes környékén mozog az IMDB-n, és mindkettőnek megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Dauberman úgy érezhette, rá vár a küldetés, hogy igazságot tegyen a korábbi feldolgozások hiányosságai terén.
Nos, ezen még lehetett volna dolgozni.
Pedig az igyekezet már a címadáson is tetten érhető: Dauberman figyelemmel volt arra, hogy a ‘Salem’s Lot címe elé odabiggyessze a Jerusalem szó levágására utaló aposztrófot, ami a regény angol címe előtt is látható, és ami a két korábbi filmcímből lemaradt. Maga a történet is korrektül követi a regény cselekményét, bár attól nehéz is eltérni, hiszen annyi történik, hogy a főhős, Ben Mears (Lewis Pullman) hazaérkezik a címben nevezett szülővároskájába inspirációért, és azzal szembesül, hogy éppen ezzel egy időben vámpírok kezdik megszállni a helyet. A vámpírfertőzés forrása, az „ősvámpír”, Kurt Barlow (Alexander Ward), akit lezárt ládában, titokban csempésznek Jerusalem’s Lot sötét hírű kúriája, a Marsten-ház pincéjébe, és a napfényes időszakban emberi segítője, Richard Straker (Pilou Asbæk) gondoskodik ügyeinek viteléről. Mears ott találja magát Barlow terjeszkedési kísérletével szemben, harcában pedig a legfőbb szövetségese egy kamaszfiú, Mark Petrie (Jordan Preston) lesz, aki a szüleit veszíti el a vámpírinváziónak köszönhetően.
Ha röviden össze kellene foglalni, mi a gond a ‘Salem’s Lot filmmel, akkor azt lehet mondani:
alapvetően könyvhű, a rendezése korrekt, csak éppen nem érződik történetnek.
A potenciális célközönség körében bizonyára sokan vannak, akik vagy látták egyik-másik adaptációt, vagy olvasták a regényt, ezért számukra aligha tartogat sok újdonságot Dauberman mozijának cselekménye. A probléma nem ez, hanem az, hogy a film sablonosan és lélektelenül ismétli meg a regény cselekményét, a történet fontosabb sarokpontjai mechanikusan követik egymást. Ezt nem a színészek okozzák, ők korrektül hozzák a kötelezőt; inkább valamiféle összbenyomás ez, mintha az egyes jelenetek egymás után lennének dobálva, és bár egyértelmű, mi és miért történik éppen, nem érezzük, ahogy fokozódik a feszültség, erősödik a fenyegetés, szorul a hurok a főhősök körül.
A vámpírok természetüket és külsejüket tekintve visszaidézik az 1979-es feldolgozást, mely egész bizonyosan merít F. W. Murnau 1922-es Nosferatujából. Ezzel szemben a 2004-es változat emberszerűbb; ha viszonyítási klasszikust keresünk, ez közelebb áll a Lugosi Béla által 1931-ben alakított figurához. Maga King talán az első filmnél kevésbé szörnyszerűen ábrázolja a vámpírokat, de az biztos, hogy nem kívánta „megérteni” vagy árnyalt karakterként ábrázolni őket. A 2024-es verzió ugyanezt az aspektust domborította ki, és a „Nosferatu-iskolát” követi. Azonban időnként beleesik abba a hibába, hogy túlzásba viszi a „szörnyesítést”, és a vámpírok félelmetes helyett csak félelmeteskedők, mordulásaik, sziszegésük, vicsorgások nem tudnak igazán ijesztővé válni. Aztán a film csinos kis vámpíröldöklésbe torkollik, ami nem kevesebb, ám nem is több egy átlagos, hagyományos keretek között maradó vámpírmozinál. Ilyenből – ha csak a klasszikus Nosferatutól kezdődően számolunk – százkét év alatt rengeteget láthattunk már. Ráadásul az akciójelenetekben is akad komikusba hajló, az óriásplakátos jelenet például eléggé kellemetlen és súlytalan, emellett a naplemente rendezői „felgyorsítása” inkább tűnik ügyetlen rendezői fogásnak, mint valóban fajsúlyos feszültségfokozásnak.
Mást pedig nem kínál a ‘Salem’s Lot. Az emberi helyzetek és konfliktusok nem igazán átélhetők; talán az egész estés filmhossz – a korábbi minisorozatok helyett – ezt nem is teszi lehetővé. Mindenesetre a King védjegyének számító „kisvárosi szörnyűségek” nem jönnek át a képernyőn. Így pedig a film nem nyújt többet egy tisztességes, de jellegtelen iparosmunkánál.
Verdikt
A ‘Salem’s Lot leforgatásával Gary Dauberman viszonylag korrektül és minden bizonnyal alázatosan nyúlt a film alapját képező Stephen King-regényhez. A film azonban halovány újrajátszása a könyv cselekményének, és bár kétségkívül jelzi, hogy King relevanciája napjainkban sem kopott meg, összességében különösebb hatás nélkül, észrevétlenül áll be a King-adaptációk hosszú sorába.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
