Yorgos Lanthimos új filmje, A kegyelem fajtái a rendezőtől megszokott módon megbotránkoztat, de most elsősorban és kifejezetten elgondolkodtatni igyekszik a nézőjét. Kritika.
A kegyelem fajtái nem egy, hanem három különböző történetet mesél el egymás után, ugyanazokkal a színészekkel, akik ugyanakkor (egyikük kivételével) mindegyikben más szerepet játszanak. Ezeket a különböző sztorikat pedig az egyik mellékszereplő karaktere mellett az köti össze, hogy hasonló témákat járnak körül. Az első rész egy olyan férfiról szól, akinek szó szerint az egész életét a főnöke irányítja; a második egy férjről, aki meg van róla győződve, hogy a feleségét kicserélték egy hasonmásra; míg a harmadik egy szektatagról, aki egy különleges képességű személy után kutat.
Mivel lényegében egy három rövidfilmből álló antológiáról van szó, komoly, összetett cselekményről egyik esetben sem beszélgetünk. Ehelyett
alapvetően mind a három rész úgy épül fel, hogy bemutat egy bizarr, szélsőséges helyzetet, majd egy hirtelen és meghökkentő fordulattal lezárul.
Ez mindegyik esetben jól is működik: hamar érthetővé válnak az alapszituációk és a karakterek, a befejező csavarok pedig hatásosak. Az egyes sztorik rövidsége pedig abból a szempontból előnyös, hogy az ezek okozta kényelmetlen érzést nem kell olyan sokáig elviselnie a nézőnek. Ráadásul a sorrendjük is ügyesen megkomponált, hiszen az igen erős gyomrot igénylő középső részt fel- és levezetésként fogja közre két olyan, amelyek jelenetei leginkább csak kínosan hatnak.
A morbid és felkavaró stílusáról híres-hírhedt Yorgos Lanthimos kézjegye jól látható A kegyelem fajtái mindhárom részén.
A különc karaktereket felvonultató, abszurd sztorikat egy különös látványvilággal beszéli el, amelyet a furcsa beállítások, a nézőt kizökkentő vágások határoznak meg. Ezek a szokatlan képek rendre emlékeztetnek minket, hogy egy mozifilmet nézünk, és nem hagynak lehetőséget a sztori világába való belefeledkezésbe. De a filmélményhez nagyban hozzájárul a zene is, amely nincs folyamatosan jelen, de ha mégis megszólal, akkor általában kísérteties, így folyamatosan nyugtalanító atmoszférát teremt.
Külön ki kell emelni azt is, hogy remek színészi alakításokat láthatunk a filmben.
Egyrészt a főszereplők játékán múlik, hogy a történetek a groteszkségük ellenére sem válnak komolytalanná – sőt, épp ellenkezőleg. Másrészt az is a színészgárdát dicséri, hogy hiába ugyanazok az arcok térnek vissza az egyes részekben, mégse érződik úgy, mintha mindenki végig egy karaktert játszana. Mind Jesse Plemons, mind Willem Dafoe, mind pedig Emma Stone egyértelműen három különféle figurát teremtett.
Végül, de nem utolsósorban a mögöttes tartalomról is szólni kell, már csak azért is, mert maga a cím egy témamegjelölés.
A dolog érdekessége az, hogy filmnézés közben elsőre nem feltétlenül arra asszociál az ember, amit a címadás sugall – és Lanthimos igazából ezzel késztet gondolkodásra.
Sajnos a magyar fordítás nem a legszerencsésebb, ugyanis a „kegyelem” nehezen látható bele ezekbe a sztorikba, ellenben a „kedvesség” kifacsart formái felfedezhetők benne. De hogy ezeket meglássuk, ahhoz először emésztgetni, elemezni kell a látottakat. Vagyis ezúttal inkább az agyunkra akart hatni a rendező, mint a gyomrunkra.
Röviden tehát A kegyelem fajtái egy Lathimoshoz hűen morbid, és különösképpen elgondolkodtató alkotás – jóval erősebb és tartalmasabb, mint a viszonylag fogyaszthatónak nevezhető Szegény párák és A kedvenc.
Egy kevés feleslegesen öncélúnak tűnő meztelenkedést leszámítva a maga nemében hibátlannak nevezhető, és aki kedveli a rendező munkásságát, az valószínűleg ezt a filmet is szeretni és/vagy értékelni fogja.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
