A Szentjánosbogarak sírja az a Ghibli film, ami megrágja és kiköpi a lelked

Takahata Isao 1988-ban készült animéje, a Szentjánosbogarak sírja első pillantásra a Miyazaki műveket idézi. Lekerekített formák, és aranyos gyerekfőhősök – pedig nagyon nem azonos célközönségnek szól. A Szentjánosbogarak sírja kőkemény háborús dráma, annak minden elemével és semmivel nem üt kisebbet csak azért, mert ezúttal animációs formában éljük át az eseményeket – sőt, a karakterdizájnok alapvető bája talán még erősíti is azt a fájdalmas, szorító érzést az ember torkában, hogy itt két elveszett, ártatlan gyerek sodródik az elkerülhetetlen tragédia felé. Alapjául Nosaka Akiyuki önéletrajzi ihletésű, azonos című regénye szolgálta, ami 2005-ben egy élőszereplős adaptációt is megért – igaz, ez nem lett annyira ikonikus, mint a rajzfilm.

A történet a második világháború utolsó éveiben, Japánban játszódik, és egy elárvult testvérpár, Seita és Setsuko sorsát követjük benne. A legelejétől tudjuk, hogy mindketten meghaltak, a film lényegében a vasútállomáson, éhségtől haldokló Seita visszaemlékezése. A két gyerek anyja meghal a bombázások alatt, az apjuk pedig a fronton harcol, így kezdetben a nagynénjükhöz kerülnek. Egy ideig jól megvannak, idővel viszont egyre jobban elmérgesedik a kapcsolatuk, így az idősebb testvér a kishúgával együtt elhagyja a házat, és úgy dönt, egyedül gondoskodik magukról – ebbe azonban hosszú távon belebukik.

Nem a katonák szemszögét és a frontvonal borzalmait mutatja be, hanem azokét, akik hátramaradtak. A háború legnagyobb szörnyűsége, hogy azokat pusztítja el, akik részt sem vesznek benne, csak passzívan, sőt, a gyerekek esetében tehetetlenül próbálják túlélni az eseményeket. Rámutat, hogy az elembertelenedés sem csak a katonákra jellemző – ahogy a halál, az éhezés, a betegségek mindennapossá válnak, megszűnik az empátia, a testvérpár szenvedése észrevétlen marad. A film kezdetekor, az állomáson haldokló éhezők felett beszélgető takarítók azonnal rámutatnak erre, és rögtön megadják az egész film alaphangulatát. 

A szimbólumok egyszerűek, de erősek. A szentjánosbogarak kapcsán az ember először a szépségre gondolna, az apró fényekre az éjszakában, de ahogy halad a cselekmény sokkal több, és sokkal sötétebb jelentést nyernek. Szentjánosbogarak szereznek örömet a gyerekeknek, de szentjánosbogarakra hasonlítanak a repülők és a gyújtóbombák is. Japánban a rövid életű rovarok egyben az elmúlás jelképei is – a történet elején a gyerekek szellemeivel együtt a szentjánosbogarak is felszállnak (a halottak újra életre kelnek), az éhezésük alatt viszont el kell temetniük azokat, amik elpusztulnak (a szó szerinti sírba, ami az ő jövőjükre is utal).

Ami gyengepontja a filmnek, hogy sokszor azért átcsúszik hatásvadászatba. Seita és Setsuko kapcsolata bájos, a tragédiájuk pedig borzalmas, viszont a film teljesen átsiklik fontos részletek felett. Seitát sokszor önfeláldozóan küzdő, elkeseredett hősként ábrázolja, aki mindenét odaadja, hogy életben tartsa a kishúgát… teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a testvérpár helyzetét nagy mértékben rontják a jellemhibái, és lehet, hogy az életveszély közelébe sem kerülnek, ha ezeken túl tud lépni. Seita túlzottan büszke, nem ismeri fel, hogy a háború mindenkit érint, és mindenki szenved tőle. Még akkor sem jut eszébe visszalépni, mikor nagy szüksége lenne a segítségre. A nagynénje sokszor kegyetlen mostohának van beállítva, pedig a kérései a fiútól, úgy, hogy az ő családja is éhezik, reálisak. Valószínűleg végig vigyázott is volna a gyerekekre, ha Seita a történet egy fordulópontjánál bevallja neki, hogy nincs más, akire számíthatnak, és nem gondolja úgy, hogy meg tudja oldani a helyzetet egyedül.

Mondhatjuk persze, hogy a Szentjánosbogarak sírja Seita szemszögéből játszódik, ő pedig maga a gyerek a jellemhibákkal, aki nem látja át, mit tehetne még. De Nosaka Akiyuki nyilatkozott a saját húgának tragédiájáról, és az azzal kapcsolatos érzéseiről a háború alatt. Ez pedig egyértelművé teszi, hogy az ő érzelmei és gyásza is komplex volt, magát is hibáztatta a történtekért, és Seitát is összetett, nem tökéletesen tiszta figuraként látja. Ezt a fajta komplexitást a film kicsit feláldozta az érzelmi hatás oltárán – és ironikus módon ez néha pont visszafelé sül el.

A látványvilág ghiblis, de természetesen hiányzik belőle az a fajta varázslat, ami Miyazaki műveiből. Tompa színek, egyszerű, realista képek és egy általános sötétség jellemzi az egészet, az éjszakai, bombázások alatt játszódó jelenetek, illetve a kezdő és a zárósnittek a film legerősebbjei közé tartoznak. Mamiya Mitchio zenéjéből is árad a mély, szívet tépő melankólia. Sok jelenet alatt egyszerűen nincs zene – az egyszerű emberi interakciókat, párbeszédeket nyersen és hétköznapian mutatják be, mindenféle filmes eszköz nélkül. A remény, vagy épp a teljes összeomlás pillanataiban viszont az OST tökéletes aláfestés, egyszerre idézi meg a karakterek érzelmeit, és egyszerűen a negyvenes évek zenéit, hogy a korban is ott érezzük magunkat. 

A magyar szinkron nem kiemelkedő, de igényes. A fordítások, a kiejtések jók, a hangok általában passzolnak a karakterekhez – Crespo Rodrigo hangja talán kicsit idős Seitához, de még ő is működik koravén kisfiúként. Ennek ellenére, már csak azért is, mert a történet nemcsak anime, de Japánban játszódik, és a japán történelem egy szeletét mutatja be, mindenképp érdemes az eredeti hangokkal is megismerkedni.

A Szentjánosbogarak sírja nem tökéletes film, megvannak a hiányosságai. Sokkal szívesebben láttam volna benne több karakterépítést, konzisztensebb mellékszereplőket, és egy sokkal szürkébben ábrázolt főhőst. Az viszont vitathatatlan, hogy a témája elképesztően fontos, és a megvalósítása a hiányosságok dacára is nagyon erős. Nem szórakoztató film, nem „jó” végignézni, de az emberrel marad, kicsit megrágja és kiköpi a lelkét. Legalább egyszer az életben mindenképp meg kell nézni, hogy tanuljunk a sötétségéből.