Az Örökké művészi történet arról, hogy a munkamánia és a klímaszorongás rossz, akkor is, ha a Föld épp kettétörik. Kritika.
Az Örökké dán romantikus sci-fi, ahogy a címe is sejteti, kevéssé a tudományos kérdésekre, sokkal inkább az emberi életre, szerelemre, kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, aminek csinos körítést ad egy lassan kibomló természeti katasztrófa, ami további nyomást helyez a főhőseire a hétköznapi problémákon túl.
A főhős, Elias huszonéves egyetemista, aki klímatudósnak tanul. Egy egyetemi bulin megismerkedik a csinos énekesnővel, Anitával, akivel rövidesen egymásba is szeretnek. A boldogságukat beárnyékolja, hogy a Földön nyílt egy hatalmas rés, ami megzavarja a mágneses mezőt, és látszólag világvégével fenyeget – ezért amikor Anita teherbe esik, Eliasnak választania kell a közös életük és a karrierje között, ő pedig az utóbbi mellett dönt. Tizenöt évvel később azt az expedíciót vezeti, ami a rés lezárására indul, de az óceán mélyén furcsa események, különös látomások fogadják, a felszínen pedig újra találkozik Anitával.
Az ötlet több szempontból jó és aktuális. Elias kétségbeesett harca a potenciális világvége ellen, az, ahogy tudósként próbál megoldásokat találni, szép metaforája a sok fiatalban jelenlévő klímaszorongásnak. Nekünk talán nem jutott nagy rés a Földön, de vannak nagyon valódi problémák, amelyek összeomlással fenyegetnek, és amik miatt sokan felteszik a kérdést, van-e értelme párkapcsolatot, családot vállalni, lehet-e élvezni az életet, ha közben folyamatosan ott a vég lehetősége. Ott van egyszerűen annak a kérdése, hogy mi az igazi boldogság, egy tudományos siker mindenesetben elég kielégítő-e, vagy mindenkinek vannak megbánásai, és végső soron sokkal egyszerűbb, hétköznapibb dolgokban lehet megtalálni a valódi békét.
A probléma az Örökkével, hogy klisés, felületes, és igazából maga sem tudja, mit akar üzenni, de azt szeretné nagyon művészien.
Vitathatatlanul van egy hollywoodi művektől erősen eltérő, tipikusan európai művészfilmes hangulata, ami nagyon különlegessé teszi, mint például Anita dalai, a dúdolás, a természet hangjai mind egyedivé varázsolják az atmoszférát. A látványvilág szép, nem sok benne a CGI, de az igényes, a lakások, egyetemi termek pedig rendkívül valósak, amit jó nézni egy-egy franchise film csillogása után. A dán színészeket én nem ismerem túl jól, így ismeretlenek voltak számomra a főszereplők, de ez is hozzátett az érzelmi hatáshoz, mert sokkal könnyebben elhittem, hogy igen, ezek valódi emberek, valódi problémákkal, és nem hősök.
Az üzenet viszont rendkívül hollywoodi, szinte már Colleen Hoover könyveit idézi, és igazából egyik szereplő problémáit sem kezeli empátiával. Eliast a történet úgy mutatja be, mint egy szorongó, ambiciózus fiatal fiút, aki igazán elhivatott a karrierje iránt, tele van álmokkal, célokkal, és bár retteg a jövőtől, de megoldásokat akar találni, és reménykedik abban, hogy léteznek. Nem veti el a család, a hosszútávú párkapcsolat lehetőségét, beszél is róla a partnerrel, de ahogy a fenyegetés nő, a szorongása és a céljai felülírják az emberi kapcsolatait, ami nyilvánvalóan nem jó. Ugyanakkor nem teljes mértékben elítélhető, ha nem tudja élvezni a bulikat, nem tudja élni az életét, nem áll készen a családra ilyen helyzetben. Anita esetén is, nem szépen kezeli Elias problémáit, de érthető, hogy ő máshogy küzd meg a helyzettel, mások a prioritásai, és teljesen jogos a dühe, amikor úgy érzi, a fiú cserben hagyta. A terhessége egy mély pontja az életének, nehéz döntési helyzetbe hozza, és egy partnertől elvárható, hogy ilyenkor mellette álljon, és ne elvárásokat támasszon. A forgatókönyv viszont az ő helyzetét sem kezeli szépen – talán a legzavaróbb elem, hogy a filmben megismerjük a későbbi férjét, Alexandert. Ő az, aki mellé állt akkor, amikor a főhős nem, aki kitartással és megértéssel kezeli az egész helyzetet. Alexander viszont nem egy teljes értékű karakter, akinek az érzései és motivációi ugyanolyan fontosak, mint Eliasé, hanem egy zavaró tényező, aki a fő páros útjában áll, akik márpedig az igaz szerelem. A film teljesen figyelmen kívül hagyja azt a gondolatot, hogy ha egy páros nehéz helyzetben nem képes megbeszélni a problémákat, kompromisszumot kötni és támogatni egymást, akkor talán mégsem egymásnak teremtette őket az ég. Teljesen rendben van, ha máshol, mással találják meg a boldogságot, akinek az értékrendje közelebb áll hozzájuk. Ez nem teszi egyiküket sem rossz emberré, egyszerűen csak létezik olyan, hogy egy pár nem kompatibilis.
Az Örökké szerint viszont Elias és Anita nagy, igaz szerelem volt, akik csak elrontották a kapcsolatukat életük egy pontján, és a film nagy részében Elias vívódását követjük, ahogy rádöbben, hogy mennyivel boldogabb élete lehetett volna, ha a szerelmet választja… és itt jön be a sci-fi szál, ami még ezt a vívódást is súlytalanná teszi. Mert akármilyen nehéz is Anita helyzete, akármennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a lefestett katasztrófa potenciálisan nyolcmilliárd ember életét veszélyezteti. Ha Elias sikerrel jár, függetlenül attól, hogy a személyes boldogságát áldozta fel érte (ami nem is biztos – harmincöt évesen azért még nem ért véget az ember élete, bőven teremthet még kapcsolatokat) a döntését nehéz helytelennek nevezni.
Miközben rengeteg villanást kapunk az alternatív idővonalról, ahol a főhős apa lett, és a szerelmével marad, végig ott marad a fejünkben a kérdés „jó, de az alternatív világban kettéhasadt a Föld?”.
A filmnek az sem tesz jót, hogy hosszú távon úgy fest, maga sem tudja eldönteni, mire akar kifutni. Mert hát Elias nyilván boldogabb lenne a családjával, Anitával nyilván örökké szeretik egymást… de mi történt a Földdel? Mi az a hasadék, miért vannak látomásai egy alternatív világról? Jöttek az űrlények, egy napkitörés, csillagkapu? A film végtelenül felületes a sci-fi vonalon, semmi nincs ténylegesen kidolgozva, minden csak eszköz a cselekmény fő, pszichológiai szálához. Egy ponton még az is felmerült bennem, hogy minden szimbolikus, és valójában a szakadék is Elias belső világát, az emberektől való eltávolodását, és a saját két útja közti szétszakadását szimbolizálja, de ez sem igazán állja meg a helyét. A végkifejlet ugyancsak üres és lezáratlan. Művészi akar lenni, de sokkal inkább azt a hangulatot kelti, mintha a készítők egyszerűen nem bírták volna kitalálni, milyen zárás állna jól a történetnek, ezért inkább adtak egy montázst, amit mindenki úgy értelmez, ahogy szeretne.
Az Örökkének vannak erős pillanatai, és tény, hogy néha jól esik nézni egy ilyen különlegesebb, európai filmet, és a romantikus sci-fikből sem ártana több, hiszen az emberek egy futurisztikus világban is emberek maradnak, álmokkal, kapcsolatokkal, szerelmekkel. De ez a film váltogat a didaktikus és szürreális között, és végső soron tényleg, még azt se tudja, hová kellene kifutnia. Hasonló hangulatvilágú film volt a nemrégen megjelent magyar animáció, a Műanyag Égbolt – azt sokkal inkább ajánlom, ha az ember keserédes töprengést szeretne az emberi kapcsolatokon, miközben az apokalipszis is ott lebeg a karakterek feje felett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
