Az Alien: Romulus a régi epizódok romjaiból épít egy vállalható új részt, ami nemcsak a sorozat rajongóinak, hanem a sci-fi horror kedvelőknek is jó élmény lehet.
Az eredeti, 1979-es Alien (A nyolcadik utas: a Halál) és folytatása, az 1986-os Aliens (A bolygó neve: Halál) kétségtelenül a sci-fi meghatározó mérföldkövei: előbbi a horror, utóbbi az akció területén. Bizonyos elemeik olyannyira elterjedtté váltak, hogy ma már kliséknek minősülnek. Idővel sokrészes sorozattá nőtte ki magát a franchise, amik, még ha nem is nyerték el a kritikusok és/vagy a közönség elismerését, valami újat, egyedit hoztak a világba. A legsikeresebb próbálkozás talán a Prometheus volt, ami egyfajta filozófiai eszmefuttatásként kínált egy eredettörténetet. Ennek a folytatása, az Alien: Covenant próbálta összehozni a sztoriszálakat. A legújabb epizód, az Alien: Romulus (itt sincs már „halálos” magyar címkísérlet) azonban inkább elődei meghatározóbb stílusjegyeit ötvözi úgy, hogy egy izgalmas, szórakoztató élményt nyújtson a rajongóknak.
A cselekmény az első két rész között játszódik – húsz évvel a legelső fejezet után. A prológusban a Weyland-Yutani vállalat egy űrszondája megtalálja a Nostromo űrhajó romjait, és kutatók begyűjtik a xenomorphot, azaz a címadó idegent. A történet fókuszában Rain (Cailee Spaeny), egy árva áll, aki gyakorlatilag rabszolgamunkának megfeleltethető körülmények közt robotol a Weyland-Yutaninak, annak reményében, hogy egyszer leléphessen nyomasztó kolóniájáról,
ahol még napfényt sem látott.
Állandó társa Andy (David Jonsson), egy leselejtezett szintetikus ember – egy android –, akit Rain apja úgy programozott át, hogy a lány testvéreként vigyázzon rá. A kiábrándult duó a helyzet miatt belemegy egy tervbe, amit Rain exe és társai ötöltek ki. A bolygójuk felett lebeg ugyanis egy a Romulus és Remus részekből álló űrállomás, ahonnan hibernáló kamrákat szeretnének kinyerni, hogy lelépjenek velük a tőlük kilenc évre lévő, jóval élhetőbb bolygóra. Persze ember tervez, idegen gyilkos életforma végez: hamar kiderül, hogy az űrállomás pontosan miért is elhagyatott, a csapatnak pedig le kell lépnie az idegen szörnyek elől, még mielőtt az űrállomás becsapódik a bolygó gyűrűjébe.
Fede Álvarez (Vaksötét) író-rendező – aki Rodo Sayaguesszel együtt írta ezt az Alient – alkotásának különlegessége, hogy képes egyszerre az összes korábbi filmből meríteni úgy, hogy ezek az elemek ne tűnjenek idegennek. Az egész egy szórakoztató hódolatcsokor, ami leginkább az akciójelenetek tekintetében és Andy karaktere vonatkozásában próbál valami újat hozni, bár leginkább a meglévő gondolatok újrakeverésében erős. Ez persze egyáltalán nem baj: a több kísérleti epizód után
jó volt látni egy olyan Alien-filmet, ami szinte listaszerűen megy végig a franchise legmeghatározóbb tényezőin.
Van horroros-feszes rész, lövöldözős-izgalmas szegmens, egy kis filozofálás a mesterséges intelligenciáról és az ember helyéről a kozmoszban, bizarr szexuális vizualitás, implikált nemi erőszakos képsorok, meg persze egy fiatal nő, aki pazar harcossá edződik – sok egyéb mellett. Sőt, kifejezetten boldog voltam, hogy még az Alien: Isolation című fantasztikus horrorjátékra is ki-kikacsintgat a film, és valamennyire a Dead Space-re is. (Utóbbit az Alien ihlette, így bezárult a kör.)
Az Alien: Romulus második fele egyébként feloldozza az első gyengeségeit. Az eleje ugyanis aránytalanul lassú, vontatott, és bár érthető világépítése, túl van nyújtva. A karakterek önmagukban nem túl érdekesek, így kissé felesleges azok túlzott építése. Míg a vizuális elemek pazarok és a kontextus megteremtése is jó, kicsit ásítós lett. A második fele azonban már izgalmas, feszes, majd pörgős, és a fináléig gyakorlatilag nincs megállás. Egymást váltják az ötletek és látványos akciók, amelyek ráadásul organikusan illeszkednek egymáshoz. Így pedig megéri „elviselni” az elejét, mert jobban csattan a vége. Álvarez remek kamerapozíciókkal, ötletes mutatványokkal és frenetikus szekciókkal gondoskodik arról, hogy együtt izguljunk a karakterekkel:
bár sokszor túlzottan, zavaróan sötét a kép.
Az Alien: Romulus a főbb karaktereket is remekül eltalálta. Cailee Spaeny kis termetéből, ártatlan tekintetéből ki sem néznénk, hogy milyen eltökélt és határozott harcos lesz. Spaeny kiváló színész, és itt is remekül tudja ezt kamatoztatni amellett, hogy szuperül idézi Sigourney Weaver Ripley-jét – azért máshogy közelítve meg. Jonsson pedig remek szintetikus, és a narratíva is mer játszani a jellemével. Kiválóan vegyíti a betáplált törődést a mechanikus direktívákkal, és tartása, beszédstílusa, megnyilvánulásai is remekül tükrözik ezeket.
Az Alien: Romulus tehát kétségtelenül élvezet lesz a széria rajongóinak, de jó, feszes horrort kínál a sci-fi parák kedvelőinek is. Nem feltétlenül mozdítja előre a sorozatot, de cserébe tisztelettel, hódolattal és szeretettel nyúl annak összes korábbi epizódjához. Ha nem is egy nagy lépés előre, legalább nem is egy zuhanás hátra. Sőt, talán a siker újabb, legalább ilyen minőségű fejezeteket szülhet. Egy biztos: újra jó idegenimádónak lenni!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
