Sorozatunk utolsó részében ismét a fantasy műfajának eredetével foglalkozunk, ezúttal a mágikus realizmuson keresztül.
Mint arról már a sorozatunk előző részeiben szó esett a Beowulf és az Alice Csodaországban kapcsán, a fantasy alapját a mítoszok és a mesék képezik. Míg előbbi már az ókorban az irodalom részévé vált, utóbbi csak később tudott integrálódni, hogy aztán egyesített erejükből létrejöjjön a XX. században a fantasy zsánere. Csakhogy ezek mellett létezik még valami, amely nagyban hozzájárult a geek műfaj fejlődéséhez, amely pedig már eleve a szépirodalmon belül jött létre: ez pedig a mágikus realizmus.
A mágikus realizmusról nem egyértelműen eldönthető, hogy micsoda pontosan, ahogyan a film noir területén is állandóak a viták. Egyesek szerint önálló műfajt képez a szépirodalmon belől, mások szerint sokkal inkább stílus és semmi köze a műfajokhoz, megint mások kompromisszumot nem ismerve kerek-perec kijelentik, hogy igenis zsáner, méghozzá a fantasy alá tartozó alzsáner, és vannak olyanok, akik ahelyett, hogy ilyen konkrét válaszra ragadtatnák magukat, csak mismásolnak és azt mondják, hogy csupán művészeti irányzat. Emellett az sem teljesen egyértelmű, hogy mikortól is tudjuk pontosan datálni, abban viszont mindenki egyetért, hogy Ernst Theodor Amadeus Hoffmann természetfeletti elbeszéléseiben már megtalálhatóak a mágikus realizmus elemei.
Noha a kifejezést csupán a XX. században találták ki, Hoffmann-nál valóban fellelhetőek a gyökerei. Habár Hoffmann elsősorban zeneszerzőként és festőként definiálta magát, ma a romantikus irodalom egyik legfontosabb alakjaként emlékezünk rá. A mágikus realizmust magukba foglaló novellái a XIX. században születtek, elsősorban az 1814-es Az arany virágcserépre és a három évvel későbbi Éjféli mesék című kötet egyes darabjaira kell gondolnunk. Ez utóbbi kötetben jelent meg A homokember című elbeszélése. Tőlünk nyugatra a homokember figurája számos műben megjelenik – elég csak Neil Gaiman Sandman-képregényeire vagy Pókember egyik ellenségére gondolnunk – ugyanis ő az a mitológiai lény, aki homokot szór az emberek szemébe, ezáltal pedig álmot bocsát rájuk.
A homokember három levéllel kezdődik, amelyek közül az elsőt a főszereplő Nathanael írja barátjának, aki egyben szerelme bátyja is. Kiderül, hogy a főhős gyermekkorában olyan véletlenek játszottak össze, amelyek borzasztó traumát okoztak és még ma is hatnak rá. Az anyja ugyanis mesélt neki a homokemberről, aki Nathanael képzeletében félelmetes szörnyeteggé változott, ugyanis beazonosította a család rosszarcú ügyvédjével, Coppeliusszal, akihez az apja halálát is kapcsolta. Most, felnőtt korában pedig megjelent előtte egy Coppola nevű barométerárus, aki hasonlított az ügyvédre, ezért ledobta a lépcsőn. Az elbeszélés további részében megkapjuk a lehetséges magyarázatokat, beleértve a racionálisakat is, miközben Nathanael zaklatottsága a véletlenek ismételt összjátékának köszönhetően egészen az őrületig fokozódik és gyilkosságot kísérel meg élete párja, Clara ellen.
A kisregény legnagyobb érdeme, hogy úgy kapunk mélylélektani művet, hogy azt egyaránt kezelhetjük fantasztikumként és realista elbeszélésként is, a mű pszichológiai íve pedig olyannyira rémisztően pontos, hogy tekinthető horrornak és thrillernek is; mindez pusztán attól függ, hogy az olvasó melyik magyarázatot hajlandó elfogadni. Hiába a racionalitás, Nathanael szemszögéből olyannyira hihetőek a mágikus kapcsolatok az egyes események között, hogy teljesen befogadhatónak és elfogadhatónak, sőt, létezőnek hatnak. Az olvasó azáltal fogadja el a mágia organikus létezését, hogy egy olyan ember szemén keresztül látja a történteket, aki a realista „hiszem, ha látom” elv alapján következtet. Így hát az olvasó sem nagyon tehet mást, mint elhiszi, ugyanis látja.
A mágikus realizmus ennek a fajta alapos pszichológiának köszönhetően került be a szépirodalomba, de vajon hogyan járult hozzá a fantasy fejlődéséhez? A szépirodalmi igény már azelőtt is megvolt a fantasy szerzőiben, hogy Hoffmann a látóterükbe került volna (bőven elég A Gyűrűk Urára gondolni, amelyen nem érződik az Éjféli mesék hatása, mégis szépirodalomnak tekinthető), így hát nem ezen a téren kell keresnünk. Az eposzok esetében a mágia olyannyira integráns részét képezi a valóságnak, hogy a szereplők számára teljesen természetesnek hat a létezése, ez pedig így van a műfaj legnagyobb részében.
Az urban fantasy az az alzsáner, amely úgy dolgozik, hogy felfesti a valóságot, azáltal, hogy kortárs közegbe helyezi a cselekményt, majd belekeveri a képletbe a varázslatot. Az ilyen típusú regényeknél az látszik, hogy ha valaki a valóságból találkozik a mágiával, az automatikusan őrületként fogja kezelni azt. A homokember hatása tehát ennél az alműfajnál látszik leginkább, ugyanis a varázslat annyira kilóg a valóságból, hogy még az őrület is emészthetőbb magyarázatnak tűnik.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
