A Hang nélkül: Első nap egy, az élete alkonyán lévő haldokló személy hattyúdala akar lenni. Búcsúcsók a földi lét homlokára, miközben ezt a létet egy másik életforma igyekszik meggyilkolni. Nagyon jól hangzik és nagyon érdektelen, bármennyire is emberi, és akkor még a macskáról nem is beszéltem. Kritika.
Az élet élésétől halálos betegsége miatt egyre inkább elidegenedő, magát pesszimizmussal felszívó, pokróc stílusú Samira (Lupita Nyong’o) az elfekvőben él macskájával, Frodóval. A hétköznapok ugyanolyanok: a megszokott élettani folyamatok kielégítése mellett ott vannak a csoportbeszélgetések, melyeknek az a funkciója, hogy segítsen a halálos betegeknek megbirkózni az elmúlás egyre közeledő órájának bekövetkeztével. A beszélgetéseket vezető, Samirával roppant türelmes Reuben mindent megtesz, hogy rábízott betegek utolsó napjai élettel teljenek. A következő nagy ötlete egy manhattani marionette előadás, amire a vonakodó Samira azzal a feltétellel mond igent, ha utána elmennek megenni egy pizzát a Harlemben található Patsy’s-be. Az ápoló megígér valamit, amit nem tud betartani.
Az előadás után Reuben a buszra parancsolja Samirát, mivel híre ment, hogy a város valamilyen oknál fogva nem biztonságos. A valamilyen ok pedig az égből érkező meteor szerű dolgok zápora, melyekből a már előző filmekben megismert vérszomjas lények bukkannak elő.
Egy valagnyi szerencsének köszönhetően Samira és a folyton elbóklászó Frodó túléli az invázió nyitányát, annak ellenére, hogy a daganat okozta fájdalma egyre növekszik. Úton a harlemi apartmanja felé, Frodó közreműködésével találkozik a fiatal brit ügyvéd tanonccal, Erickel (Joseph Quinn), aki nem szűnő félelme miatt Samirára akaszkodik. Mivel a nő nem tudja magáról lerázni ezt a kutyák hűségével vetekedő ragaszkodást produkáló Ericet, így együtt indulnak el. No, nem az evakuációs pont felé, hanem a Patsy’s felé. Mert a pizza még mindig terítéken van.
A Hang nélkül: Első nap története érzelemdús, de nem előzményfilmbe való
Az Office-ban Jimet alakító John Krasinski által megálmodott világ és annak veszedelme, na és az általa meghatározott néma szenvedése egy üde színfoltja volt a blockbuster posztapokaliptikus horror műfajának. Az, hogy a megálmodott szonárfejű veszedelmek precíziós rakéta pontossággal vetik rá magukat a zajra, így aki viszonylag hosszabb életet szeretne élni, annak kussban kell létezni szinte minden aspektusból, egy izgalmas koncepció. Igaz, a tálalás már annyira nem volt tökéletes. Több logika gyökerű kérdést vetett fel a film világa és maga a cselekmény, mint kellett volna, különösen, amikor megjelent a Hang nélkül második epizódja. Az immerziós disszonanciák csökkentése érdekében olyan kérdések születtek meg, mint például hogyan működhetett a nyomda, ami nyomatta azokat az újságokat, melyek a szonárfejű lényekről írtak, s amelyek a környezeti történetmesélés okán a néző elé helyezett a film? Hogyhogy nem kísérletezett a hadsereg különböző hangfrekvenciákkal a lényeg megsüketítése céljával? De voltak még problémák a cselekménnyel is. Pl. a kádban csendben vajúdás, megszületése után egészséges, de fel nem síró, rögtön dobozba kerülő baba – de ezek igazából könnyen elengedhetők, ha felfüggesztjük a realitásérzékünket. Legalább is annak egy részét.
A kérdések és hibáknak elkönyvelt megoldások ellenére maga a filmsorozat tele van potenciállal. Személy szerint a második rész után már magam előtt láttam a nagy Reddites és Facebook kommentszekciós csörtéket, hogy melyik az erősebb, az Alien Xenomorfja, vagy a csupafül nyakigláb. Persze, ehhez az is kellett, hogy végre legyenek olyan epizódjai is ennek a lassan franchise-á növögető világnak, amelyek jobban koncentrálnak a lényekre, mint az emberi sorsokra. – Ezt vártam a szóban forgó epizódtól, ami nem csoda, hiszen már a film marketing szövegei is ezt az elvárást gerjesztették bennem. Sajnos csalódnom kellett, mert helyette a pici szívemet helyenként megérintő szentimentális karakterdrámát kaptam, amely egy nőről szól, aki az apokalipszis idején, és halálos betegsége miatt élete utolsó pillanataiban elmenne még pizzázni az utolsó vacsora jogán. S ha már ott van, akkor csökkenti a fájdalmát a nosztalgia ősélményével.
John Krasinski és a kiváló Disznót rendező Michael Sarnoski egy szép, személyes, emberi történetet írt, ami szól a közelgő halál feldolgozásáról, az empátiáról és a kitartó, igazi, áldozatkész szolidaritásról. Lupita Nyong’o és a Stranger Things negyedik évadában megszeretett Joseph Quinn kiválóan tolmácsolja karakterein keresztül ezeket a mélyen emberi reakciókat és viszonyokat. Sarnoski rendezésére sem tudok panaszkodni. A film kitűnő ütemtervvel, beszédes jelenetekkel és nagyszerű íveléssel visz minket a történet A pontjából a B pontjába, majd a C-be. Szép, ahogy felépíti a maga keserédes iróniáját: a brit ügyvédjelölt Eric pont a világ végén visz a halálosan beteg, magáról és mindenről lemondó Samira végnapjaiba még egy leheletnyi életet.
Ámdebár, mégis azt kell, hogy mondjam, ez a történet nagyszerű lett volna egy Hang nélkül-széria filler epizódjaként.
Ahogy például megoldotta a The Last of Us sorozat is.
Bármennyire is kedves, megható, újat, igazán erőteljeset nem tud mondani, nem ránt magával és ami a legnagyobb „bűne”, hogy még a világot sem építi, de cselekmény szinten tovább taszítja az egészet a logikai inkonzisztencia egy újabb bugyrába.
Van rá egy összegem, hogy azoknak egy jelentős része, akik beültek erre a filmre, azért voltak kíváncsiak rá, mert egy cím alapján is nagyon előzményfilmből valami többet szerettek volna megtudni ezekről a szonárfejű nyakiglábakról és arról, hogy miként bukott el ellenük az emberiség, miért jöttek ide, miért gyilkolnak láthatóan sportként, és hogyhogy nem halt már meg minden ember, hiszen álmukban még a legjobbak is elfingják magukat nem csak sunyi, lapos módon, hanem recsegősen.
Viszont ezt ezek a nézők nem kapják meg. Kapnak egy mindent idegesítően túlélő, az elkószálásával és a kergetésével a szereplőket folyamatosan veszélynek kitévő, értelmezésem szerint a sorsszerűség allegóriájaként üzemelő, lélekállat macskát, ami rendben kiszolgálja a cica-kontent rajongóit. Valamint megkapják a már említett következetességeket, ami rögtön gáncsolja is a karakterdrámáját.
Számos kritikában megjegyeztem már, hogy roppant fontos, hogy a történet – legyen az bármekkora fikció – stabil, a valósággal jól rezonáló lábakon álljon, rendelkezzen olyan szabályokkal, amelyek hitelessé, hihetővé teszik. A Hang nélkülhöz hasonló filmek feltesznek egy “mi lenne ha…” kérdést, amibe a néző/olvasó/hallgató már csak a borzongás élménye miatt is belehelyezkedik, majd elgondolkodik, hogy ő mit tenne a szereplők helyében. De ez csak akkor tud működni, ha léteznek azok a szabályok. Mert ha a történet ebből az aspektusból deficites, akkor a logikátlanság el fogja terelni a figyelmet például az emocionális tartalomról.
Nem tudom megsiratni Lupita művésznő kiválóan megformált karakterének sorsát, ha közben fognom kell a fejem, mert mondjuk az a kurva macska természetellenesen viselkedik és egyszer sem sziszegi el magát veszélyt érezvén, esetleg nyávog egyet, mert megrémül. Szürreális az, hogy életben marad és nem halnak meg miatta a főszereplői.
Nem tudom komolyan venni a komolyan gondolt tartalmat, ha olyan ellentmondásokat látok a cselekményben, minthogy a záporeső és vízcsobogás tökéletes búvóhely az emberek számára. Tökéletesen elfedi az emberi beszédet a lények elől, viszont a saját maguk által keltett rohadt hangos üvegcsörömpölés, recsegés ropogás ellenére is tűpontosan érkeznek meg a célpont helyére, sőt, egy pillanatra sem dezorientálódnak.
Tehát Zsanett – ha még emlékeztek rá – ebben a rendkívül halálos idegen invázió közepén is nyugodtan találkozhatna szombaton délután ötkor a szökőkútnál a piros pólós középkorú faszival randevú jellegű megbeszélésre és párkapcsolati szerződéskötésre, a kispatak-szonáta eltakarná a rémek előtt a románc kibontakozását.
Számomra probléma, hogy nem derül ki, miért van ez, miért történik a történetben minden úgy, ahogy. A már három részessé duzzadt sztori még mindig nem alkotja meg ezeket a lényeket, csak kicsapja az asztalra őket és kéri, hogy fogadjam el azt, amit látok. Ez a koncepció ordít egy olyan epizódért, ami idegen invázióként kezeli az idegen inváziót és végre felépíti, kitalálja ezt a fenyegetést. Két rész után amire legkevésbé szüksége volt, az egy ilyen előzménytörténet. A Hang nélkül: Első nap azt kéri, hogy köpjem szemközt a realitásérzékemet és inkább hatódjak meg a főszereplő sorsán, amit már csak a marketingnek is köszönhetően csalódásként, kéretlen fillersztoriként élek meg.
A film nem foglalkozik a keretezésével, csupán elmond egy történetet, ami alibiként használja a szereplők körül zajló idegen inváziót és apokalipszist. Pedig azt várná el az ember ilyenkor, hogy az író – ha már franchise építésre adta a fejét – fogja a kitalált dolgait és ír mögé érdekes, működő, ideális esetben kreatív koncepciót ezzel is valóságosabbá és átélhetőbbé téve a fikciót (itt olvad egybe a világépítés és a logikai hézagok befugázása), majd nagyon okosan összedolgozza azt a személyesnek szánt drámájával. Mégha sablont is generál, de legalább felépítettséget és kidolgozottságot sugall a történet, és nem csap pofátlanul pofán minket az, hogy ebben a sztoriban van, aki rendelkezik plot armorral és van, aki nem.
A Hang nélkül: Első nap pontosan ugyanazokkal a logikai bukfencekkel dolgozik, mint a második rész. Az arról szóló kritikámban is írtam, hogy a harmadik részre ez már kevés lesz és lám, kevésnek, sőt, kevesebbnek érzem, mert ezzel a filmmel már elkezd nem működni a koncepció. Merthogy egy másik problémája a Hang nélkül: Első napnak, hogy elfelejt a fotelba szögezni. Az írók a karakterdrámát próbálják egyensúlyozni a lények előtti meneküléssel, de a film szűkmarkúan adagolja az idegen invázióból az idegeneket. Arányaiban kevés a meggyőző és látványos szonárfejű nyakigláb-üldözés, ami nem alaptalanul generálja a nézőben az unalom érzetét. Emiatt a filmnek nem sikerül olyan feszültté válnia, mint például az első, vagy a második rész, így ebből az aspektusból is csalódás, mivel nem tud azzá válni, amit ez az egész koncepció az első két filmjével ígér: egy a feszes, izgalmas cselekménnyel dolgozó, fotelbe szögező apokaliptikus, idegen inváziós horror.
Ismét egy film, amit inkább streamingen néztem volna meg
A Hang nélkül: Első nap – ami ezen a ponton nyugodtan nevezhető akár spin-offnak is – nem tud és nem is akar többet mutatni abból a világból, ami annak idején az első epizóddal belopta magát az emberek szívébe. Talán erős szóhasználat, de a karakterdráma és cicakontent együttese, valamint a világépítés hiánya egyfajta slendriánságot és öncélúságot prezentál az írók részéről. Nem akartak valami izgalmas, posztapokaliptikus horror vagy esetleg sci-fi-t alkotni, helyette készítettek egy szépnek nevezhető, személyes emberi drámát, ami sajnos nem tud igazán meghatóvá válni ahhoz, hogy kiegyensúlyozza vagy egyenesen megsemmisítse az abból eredő hiányérzetet, hogy itt egy sztori harmadik epizódja, ami nem hajlandó részleteiben foglalkozni a cselekménye gerincét alkotó földönkívüli állat(?) invázióval. Nincs benne igazi feszültség, csak egy keserédes búcsú egy haldokló betegtől, ami ismét mellőzi azt, hogy betömje a saját narratív világának logikai hibáit és hézagjait. Filler, így kihagyható.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
