Ray Nayler második magyarul megjelent könyvére egyáltalán nem kellett sokat várni. A Mamutrezervátum Az óceán szemével együtt jelent meg az Agave kiadónál. A döntést pedig csak üdvözölni tudjuk. Nayler ugyanis van annyira ügyes és addiktív író, hogy egyszerre egy írás nem is elég tőle. Az életműben időben később megjelent kisregény pedig hiába harcosabb és didaktikusabb elődjénél, olvasmányélményként mégis felettébb kielégítő. Spoilermentes kritika.
Ray Nayler Az óceán szemében már bizonyította, hogy rendkívül figyelemre méltó alkotó. Egy olyan új hang a sci-fiben, akinek még ha ismerősek is a fogásai, mégis képes a saját előnyére formálni azokat. Élettapasztalatai pedig olyan hiteles íróvá teszik, akire nem csak azért érdemes figyelni, ahogyan, amilyen stílusban ír. Hanem azért is, amiről szólni kíván.
A Mamutrezervátum lényegében egy harcias kiállás az elefántvadászat ellen, miközben izgalmas és tartalmas sci-fi is.
A sztori, akárcsak Nayler regénye esetében, tömören összefoglalható. Egy valaha élt szenzációs tudós elméjét feltöltik egy nemrégiben feltámasztott mamut agyába. Damira korábban harcos elefántvédő volt, aki az állatok viselkedésével behatóbban is foglalkozott. Egy időben azzal, amikor az elefántokat könyörtelenül a kihalás végstádiumába taszította az emberiség, egy új kapu is nyílt. Mégpedig a mamutok feltámasztása. A még néhány fogságban élő elefánt azonban elégtelen szülőnek bizonyult. Az ősi gyapjasok ugyanis nem tudják, hogyan viselkedjenek természetes közegükben. Ekkor lép képbe Damira elméje. Nagyjából száz évvel az állatvédő nő halála és elméjének elraktározása után egy csapat tudós úgy dönt, ő lenne a legalkamasabb a mamutok vezetésére. Damira, szembesülve új létformájával (értsd: feltöltött tudat) és helyzetével (értsd: senki nem él már, akit ismerhet), belemegy a kísérletbe. Az orvvadászok azonban nem haltak ki az idő folyamán. Csak új prédára bukkantak.
A Mamutrezervátum sok tekintetben hasonlít Az óceán szemére.
Ray Nayler azonban sokkal szenvedélyesebb megközelítést alkalmaz itt.
A téma iránt mutatott lelkesedése és az emberiség attitűdjével szembeni kiábrándultsága is jobban átjön a kisregényben, mint korábban. Ha nem is tekinthető kiáltványnak, de mindenképpen egy érzelemdús állásfoglalás az emberiség környezetromboló tevékenységével szemben. Különösképpen a védett állatok pusztítását tekintve.
A Mamutrezervátum lényegében olyan, mintha Adrian Tchaikovsky írta volna a Butcher’s Crossing-ot. A kisregény ugyanis számos elemében emlékeztet John Williams amerikai klasszikussá vált regényére. Ugyanúgy megtalálható benne egy fiatal, de kiábrándult vadász karakter, aki látszólag önszántából sodródik a nagyvadak leölésének világába. Jobban belegondolva pedig inkább a körülmények áldozata. A félárva Szvjatoszlav, egyetlen más utat sem ismerve lép apja nyomdokaiba. A tehetősek pedig ugyanolyan felfoghatatlanul jó pénzt fizetnek a mamutokból elérhető portékákért, mint kortársaink a védett állatok trófeáiért. Meg még jobbakat. A technológiai fejlődés azonban az orvvadászokat is segíti, de arra nem számítanak, hogy a mamutokat is.
A Mamutrezervátum nagy fegyverténye, hogy Nayler ugyanúgy megjelenít számos szemszöget a témát illetően, mint Az óceán szeme esetében. Láthatjuk az áldozat (Damira, azaz a mamutok), a haszonélvező (a rezervátum vezetője, és a hobbivadászok) és a megélhetési gyilkosok (Szvjatoszlav és társasága) szemszögét. Mindezt koncentráltabb, tömörebb formában. Ennélfogva tehát a Mamutrezervátum világépítése még inkább elnagyolt, de egyben felesleges is.
Ray Nayler egyszerűen olyan nagyszerűen tömör módon tár mindent az olvasó elé, hogy megértésben senki se szenvedjen hiányt.
Ezzel pedig akarva, akaratlanul is nyitva hagy egy kiskaput. Ha akarja, bármikor összekötheti műveit, egy nagyobb, lazán kapcsolódó narratívát alkotva. És látva Az óceán szeme ambícióit, ez számtalan izgalmas irányt vetít előre az írói korpuszban. De ha összeköttetés nélkül maradnak a művek, az is teljesen oké.
Mert a Mamutrezervátum viszonylagos rövidségével együtt is kerek olvasmány. Cselekménye koncentráltabb és erőteljesebb, de nem kevésbé filozofikus, mint Az óceán szeme. Tartalmilag viszont van annyira gondolatébresztő és izgalmas,mondanivalóját tekintve pedig szándékosan és célzottan kiáltványszerű. Damira tettein keresztül szinte leugrik Nayler indulata is a lapokról. Egy földünk és egy élővilágunk van. Mégsem teszünk eleget a megóvásáért.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
