A Boy Kills World pörgős, adrenalintól pulzáló akcióvígjátéknak ígérkezik, amelyben egy elnyomó rendszer áldozata elégtételt vesz az őt ért traumáért. Ez a stílusmegjelölés épp csak cirógatja a valóságot: a film olyan harsogó stíluskavalkádot tartogat, amitől a néző számára esztétikai élménnyé nemesedik a radikális összezavarodottság. A Boy Kills World nem mindig tudja, komolyan akarja-e venni magát vagy sem, a röhejesség viszont minden esetben garantált. Spoilermentes kritika.
A Boy Kills World egy közelebbről meg nem nevezett, disztópikus világban játszódik, egy az Éhezők viadalára erősen emlékeztető diktatúrában. Ahogyan Suzanne Collins univerzumában, úgy Moritz Mohr filmjének világában is évről évre megtartanak egy rituális eseményt, amivel a regnáló hatalom demonstrálja erejét és elrettenti az esetleges lázadókat. Collins Panemjében ez az esemény az Éhezők Viadala, amiben 24 gyereket utolsó vérig egymásnak ugrasztanak. A Boy Kills Worldben ez a „Selejtezés” sokkal puritánabb: összefogdosnak 12 „ellenséget” (vélhetően kisebb-nagyobb bűnözőket), aztán nyílt színen agyonlövik őket.
A tulajdonnevet nem kapott főszereplő (Bill Skarsgård) ennek a diktatúrának a teljhatalmú ura, Hilda Van Der Koy ellen fogad bosszút, amiért megölte családját: anyját és szeretett húgát, Minát. A főhőst süketnémává csonkították, azonban végigkommentálja a filmet belső hangján (H. Jon Benjamin). A bosszúra való felkészülésben a megszólalásig Snoop Doggra emlékeztető és hozzá méltóan sűrű füstfelhővel övezett „Sámán” (Yayan Ruhian) segíti, aki kegyetlen harcost farag belőle. A főszereplő, amikor már kellően ki van pattintva és elég magabiztosságot szerzett, elkezdi vérben és abszurditásban tocsogó bosszúhadjáratát.
A Boy Kills World műfajmegjelölése akcióvígjáték.
Szó se róla, röhögés jut bőven a filmet látva, de nem mindegy, milyen.
A Boy Kills World számos kérdőjelet ébresztett bennem. Rögtön az első az, mit keresek egyáltalán a moziteremben. A második az, hogyan kellene viszonyulnom a saját nevetésemhez. Ugyanis a film nem vígjáték abban a klasszikus értelemben, hogy kifejezetten szellemes, gördülékeny, nyilvánvalóan a rendező és a néző által is felismerhetően humorosnak szánt poénokkal dolgozik. Ehelyett olyan élményt ad, mintha azt karikírozná ki végletes és agybamaró szélsőségességgel, amikor a kelleténél komolyabbnak látszani akaró filmek túlzásba viszik a jól bejáratott akciókliséket. A Boy Kills World rendkívül reflektálatlan film, a néző tanácstalan, mi is az a jelenség, illetve annak milyen aspektusa, amit a humor eszközével helyez kritikai megvilágításba. Ha mégis meg kellene nevezni valamit, amire a Boy Kills World talán reflektál, az a reflektálatlan túltolás, amit egészen a végleteken túlra fokoz.
De az is elképzelhető, hogy hagyni kell a fenébe az elvárásokat és röhögni oldottan.
Van az úgy, hogy a könnyen csúszó humor önmagában szórakoztatóértékkel bír.
A filmben a történeti háttér, a kontextus mértéke nulla. A jelenetek kakofónikus összevisszaságban követik egymást. A cselekményváz egy személyes bosszúállásra, és azon keresztül – amolyan járulékos hatásként – egy zsarnok megbuktatására épül. Ez a váz épp csak egyben tartja a történetet és biztosít neki egy alapszintű koherenciát. A műfaj nem is igazán követel többet, hiszen a vélelmezett cél az önfeledt nevettetés és valamiféle stílusparódia. Az „önfeledt” szóval kapcsolatosan vannak kérdőjelek, az „agyatmaróan” adekvátabb jelzőnek tűnik, de végül is a nevetés, vagy még inkább a röhögés vitán felül adott.
A Boy Kills World igen hamar elkezdi magasabb szintekre lökdösni a néző idegállapotát. Ennek egyik legkorábbi fázisa talán a Sámán drogos látomásoknak tűnő elváltozásai, főleg a sok-sok kiröpködő szemgolyója és ennek igénytelen CGI-megoldása. De azt hiszem, az egyik igazi korai brutálpont a kishúg, Mina szellemének feltűnése.
Ó, igen, a kis Mina. Az icipici gyereklány, aki a két testvér gyerekkorában vagányul bemutatott az elnyomók szobrának, majd áldozatul esett a Selejtezésnek, kísértetként, pszichés beszélgetőtársként kísérti a főszereplőt. Kettejük viszonya kifejezetten bensőséges volt, ezért a kicsi lány szelleme amolyan eleven lelkiismeretként tűnik fel, és a legképtelenebb helyzetekben jelenik meg, hogy eldumálgasson nagytesója belső hangjával. Talán ezek a beszélgetések azok a pillanatok, amikor a Boy Kills World tényleg elmegy a falig eklektikusságban. Nemcsak azzal, hogy a lelkiismeret és a megengedhető bosszú korlátainak erkölcsi kérdését vonja bele egy nyilvánvalóan minden műfaji korlátot sutba vágott esztétikai tombolásba, de vele függ össze a film egyik legabszurdabb jelenete is, melynek során harc közben felkap a szájával az asztalról egy sütit.
Az abszurditások sora természetesen nem ér véget itt.
A párbeszédek vállalhatatlanul, röhejesen komolytalanok. Nem szellemesek: komolytalanok és odavetettek, nem az a funkciójuk, hogy értelmes információközlés útján bevonják a nézőt a cselekmény folyásába, hanem az, hogy emberi hangok is végigkísérjék a történetet. Ez pedig a Boy Kills World minden vonására igaz. Hol az arcunkat kaparjuk a kíntól, hol megrökönyödve vagy minden elvárást szabadon engedve kacagunk – a film egy egészen sajátos hullámvasutazásra visz bennünket.
A karakterekkel annyiból sajátos a helyzet, hogy a Boy Kills World hozzácsap néhány markáns tulajdonságot egyes szereplőihez. A főszereplő értelemszerűen mindig marcona. A Sámán körül állandóan füstfelhő van. Gideon Van Der Koy, Hilda testvére irodalmi vénájú, de tehetségtelen művészlélek. A Van Der Koy-családba beházasodott Glen egy szörnyű piperkőc. Természetesen nem hihető jellemekkel van dolgunk, hanem röhejes, papírmasé figurákkal, melyeket sovány díszítmény gyanánt megdobtak egy-két emberközeli vonással.
A régi videojátékok kedvelői bizonyára ismerik LMole, vagyis az Éjjeli Vakond – immár nem frissülő – csatornáját. A csatorna történetének egyik emblematikus pillanata, amikor a Wizkid című játékot játszva LMole hüledezve rájön, hogy úgy kell kijutni a vécéből, hogy az óvszerautomatából nyert kotonból rágógumilufit fújunk, amivel átlebegünk egy másik helyiségbe, és a döbbenettől végérvényesen elenged minden koherencia iránti igényt a játék kapcsán. Nos, aki beül megnézni a Boy Kills Worldre, számítson rá, hogy a film valamelyik pontján hasonló élmény fogja érni. Hogy mikor, azt nehéz pontosan belőni, de előbb-utóbb be fog állni az a telítettség, amitől a néző lemond minden erőfeszítésről, ami a történet megértésére irányulna, és csak hagyja, hogy magával sodorják a hivalkodóan csapnivaló jelenetek. Az én esetemben ez a fajta elengedés akkor következett be, amikor a főhős a diktátor főhadiszállásának konyháján a fegyverforgató szakácsokkal (!) bonyolódik élethalálharcba. De a leginkább talán eleve elvárások nélkül érdemes a film elé ülni, hiszen akkor viszonyítási alap nélkül fogadhatjuk be a humorreléinket és a jóízlésünket egyaránt kiégető, értelmetlen jelenetek.
Verdikt
A Boy Kills World olyan akcióvígjáték, amiről nem mindig lehet magabiztosan eldönteni, hogy tényleg humorosnak szánták-e, vagy túlzásba vitt valamit, amit komolyan gondolt. Az mindenesetre biztosan elmondható, hogy mások készakarva, a vígjátékkészítés szándékával nem rendeznek olyan röhögnivaló filmet, mint amilyet Moritz Mohr megvalósított. A filmben a közeg, a karakterek, a jellemek mind elnagyoltak, kidolgozatlanok, odavetettek, a rendező szinte hivalkodik harsány igénytelenségével, és ez kölcsönöz neki egy olyan perverz bájt, amitől nevethetünk rajta. Hogy a nevetés pontos oka micsoda, az a néző vérmérsékletének és elvárásainak függvénye. A kezdeti hitetlenkedést azonban a film befejezése után valamilyen kacaj fogja feloldani.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
