Egy mestermű – Hét tényező: Az ördögűző

Az ördögűző (The Exorcist): egy rettenet, egy híres-hírhedt alkotás, egy, a horrorfilmek históriás könyvében külön fejezetet képező fogalom. Ez a William Friedkin-nek köszönhető, 1973-as alapmű nem csupán eredeti, sokkoló és innovatív volt a maga idejében, de egyúttal irányt is mutatott és vitathatatlanul meghatározta a zsáner (de legfőképpen a démonok által megszállt szerencsétlenekről szóló másolatok) mozgóképes jövőjét.

Az Egy mestermű – Hét tényező sorozat második részében ismét egy alapos kivizsgálásra szóló beutalót nyertek mindazok a lényegi elemek és jellemzők, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az abszolúte klasszikusként számon tartott, piszkosul hátborzongató filmet. Miként az a bibliai Genezis könyvének az esetében megírva vagyon, mikoron az Úr hat nap alatt teremté meg a világot, majdan a hetedik napon megpihené és sziesztázá vala, úgy itt is hat alkotóelemet boncolgatunk, plusz legvégső hetedikként magát a koncepciót, mely a filmet egyedivé, legendássá tette. Mindezen esszenciális tényezők olyannak minősülnek, melyekről joggal feltételezhetjük a filmben való jelenlétük nyomán, hogy miután elkészültek velük és a komplett művel is, a rendező William Friedkin ekkor végignézé és „látá, hogy ez nem egyszerűen jó, de a nyugalom megzavarására is tökéletesen alkalmas”.

1. Az atmoszféra

Ha valami, akkor Az ördögűző hangulata és feszültsége az, ami kétségkívül megkülönbözteti ezt az alkotást minden más horrortól. Ugyanis ez a film annak dacára képes elejétől a végéig konstans nyomasztó és idegölő lenni, hogy közben nem is történik jóformán semmi. A cselekmény igencsak komótos tempójú, hiszen elsősorban a démoni megszállottság problematikájára és annak kifürkészésére koncentrálnak, ebből kifolyólag „akció” csupán olyankor akad, amikor az alkotók dobnak egy-egy „csontot”. Ezek azok a sokkoló apróságok, melyeknek köszönhetően azonban a film generálta kényelmetlen érzet a nézőben egyre-másra fokozódni kezd. Mindemellett az atmoszféra-teremtés szempontjából amennyire nyilvánvaló, olyannyira lényegi elem az, amire már maga a film címe is utal: azaz az eljövendő ördögűzésre. Erre építve a történet első felében, mikor is még csupán ismerkedünk a karakterekkel és a körülményekkel, az állandóvá váló várakozás-faktor, illetve a fókuszban lévő gyanúsan komor McNeil-ház, és az abban a fejüket felütő furcsa hangok is remekül ágyaznak meg a feszkónak. A feszültségterhes nüanszok meg-megjelenése mellett a film önnön csendessége is sokat nyom a latba: szinte nincs is zenei aláfestése. Ami akad, az pedig egy pár jelentéktelen tétel, illetve a mű hatására mára legendássá váló, Mike Oldfield „Tubular Bells” című témája.

2. A történetvezetés

Amilyen vészterhes, olyan zseniálisan egyszerű is Az ördögűző sztorija. A legelején kapunk egy kis ízelítőt, az Irakban játszódó bevezető ásatásos rész nyomán abból, hogy nem csupán a gonosz, de az ő első számú halandó ellenlábasa: Merrin atya (a látszólag halhatatlan Max von Sydow) is létezik e világon. Eztán átcsöppenünk a Washington-i Georgetown-ba, ahol pediglen megismerkedünk a színésznő Chris McNeil-lel (Ellen Burstyn) és lányával, Regan-nel (Linda Blair). Innentől kezdve aztán szépen apránként bekerül a képbe egyfelől a hitehagyott pap Damien Karras (Jason Miller), másfelől meg a démon jelenlétére utaló nyomok a McNeil-házban. Ez utóbbiak természetesen ironikus módon kizárólag a néző számára árulkodóak, nem úgy a szereplőknek. Az abszolúte lineáris cselekmény innentől kezdve a maga, a ’70-es évekre még bőven jellemző lassú sodrásában csordogál a tetőpont felé, mely természetesen az ördögűzés lesz. Addig viszont előbb ugyebár nyilvánvalóvá kell hogy váljon, elsősorban Chris McNeil karakterének a számára az, hogy a lánya nem valamiféle egzotikus betegségben szenved, hanem bizony ám: az a fránya ördög bújt beléje. A számunkra pedig Ellen Burstyn figurája a film közvetítője; a nézőpontja, akin keresztül az információkat kapjuk és ugyancsak „átéljük” Regan lassú, de borzasztó átváltozását valami bestiálissá…

3. Tudomány vs. Vallás

Ez az a mély és 1973 óta is sokakat provokáló aspektusa Az ördögűzőnek, mely miként a legnagyobb klasszikusokat, úgy ezt az alkotást is örök vita tárgyává tette, hovatovább magát a fő motívumát is alkotja. Természetesen arról van itt szó, hogy a film gerincét adó vizsgálódós rész során, különböző tudósdoktorok bevonásával megkísérlik a hozzáértők determinálni, hogy ugyan mégis mi a búbánat baja van annak a szerencsétlen McNeil-lánynak. Regan eleinte teljesen illogikus és összefüggéstelen tüneteket produkál, elsősorban a viselkedésében bekövetkező változások terén, mígnem aztán idővel már erősen hátborzongató dolgok történnek vele. Nos mindezeket az orvosok olykor vizuálisan kiakasztó, speckó vizsgálatok egész sorával kívánják megfejteni, azonban nem megy. Végül aztán a cselekmény dereka táján járva elérkezik az a filmtörténetileg sem elhanyagolható momentum, mikor is az egyik főkolompos doktor feladja és ördögűzést javasol az anyának. Egyszóval íme, lőn: a tudomány felteszi a kezeit és megadja magát, egyszersmind átengedve a terepet a részükről erősen megkérdőjelezett, haszontalannak minősülő vallásos hókuszpókuszozás területének. Ez pedig mindenképpen egy roppantmód jelentős fordulat. Hiszen noha a filmben sem a tudományra, sem a vallásra utaló negatív jelzőt nem találunk, mégis kimondva-kimondatlanul eme két pólus örök szembenállása köré épül a történet nagy problematikája.

4. Trükkök & Sminkek

Az ördögűzőben William Friedkinék megmutatták, hogy mertek igazi úttörői lenni a korai ’70-es évek filmes technikáinak: különös tekintettel a bábokkal és különböző mechanikai szerkezetekkel kivitelezett trükkökre. Számos parádés megoldás akad a filmben, kezdve az ágy ugráltatásával, a Regan lebegésén és magát abnormálisan az ágyhoz továbbá a falhoz vagdosásán át, egészen a leghírhedtebbekig: úgy mint a csóvában hányás és a 180 fokos nyaktekerés. Na és akkor még a pókjárásról szó sem esett… Ahhoz képest, hogy mikori évjáratú a film, első bemutatott verziója (mert bizony több is van), ezen speciális effektusok nagy része már akkor is benne volt az alkotásban, sőt mi több: mindegyikük hibátlanul működött. Az évek során a digitális technika térnyerésének hála pediglen a ’98-as felújított változathoz még utóbb finomítottak is rajtuk, így aztán még ma is megállják a helyüket. A főbb trükkök mellett nem kis mértékben lényegesek és kiválóak a sminkek sem a műben, gondoljunk csak elsősorban Linda Blair eltorzulásának számtalan változatára. Külön érdekesség még az a tény, hogy Max von Sydow a film végi szeánsz során több sminket viselt magán, mint a kis Linda. Ez azért lehetett mert az akkor 44 éves Sydow-nak az öreg Merrin atyaként legalább 70-nek kellett kinéznie. Utóbb elmondható, hogy ez egész jól sikerült is.

5. A pókjárás

Az ördögűző talán legvitatottabb jelenete. Egy jelenet, melynek saját történelme van, legalább akkora, mint magának a filmnek. Tudniillik a pókjárás szcénáját 1973. április 11-én vették fel, egy Linda R. Hager nevű „gumiember” akrobata alkalmazásával. Azonban Hager hiába is volt képes tökéletesen kivitelezni a „mutatványt”, a pókjárásnak a lépcsőn leszaladós részénél a készítők kénytelenek voltak biztosítóköteleket használni. Utóbbiak viszont nyilvánvalóan látszódtak a felvett jelenet közben, ezért aztán Friedkin akkoriban végül kivágta a jelenetet. Még a saját könyve alapján a forgatókönyvet jegyző William Peter Blatty külön kérésének ellenére is. Évtizedek múltán, a 1998-as felújított változathoz ellenben már eltudták tüntetni a köteleket, így végre-valahára megismerhette a nagyközönség is a film régi-új legkiakasztóbb momentumát. A pókjárás jelenete ugyanis amilyen szimpla, olyan vérfagyasztó. A cselekmény egy olyan pontján és oly váratlanul történik, hogy egyszerűen nem lehet nem halálra válni tőle. Az időzítése dramaturgiailag tökéletes. Mindemellett alapvetően két verziója is létezik: a „vértelen”, melyet 1998-ban mutattak be, illetve a véres, melyet a 2000-es legvégső rendezői változat óta ismer a világ. Mondanom sem kell, hogy egyik rosszabb mint a másik, mindazonáltal a pókjárás nagyszerűsége a valószerűtlenségében és a váratlanságán, azaz a meglepetés erejében rejlik.

6. Regan 

A film központi figurája, kinek megformálója a ’73-ban még csupán 14 éves Linda Blair volt. Tény és való, hogy láttunk már az évek – évtizedek során kifejezetten remek gyerekszínész-debütálásokat, na de még egy olyan sokkoló alakítást, mint amilyen a kis Lindáé volt 40 évvel ezelőtt, nem sűrűn. Blair-nek akkoriban ez ugyan már a harmadik nagyjátékfilmje volt, ámde első ízben játszhatott, ha nem is „főszerepet”, de kulcsszerepet egy alkotásban. Linda végül mint sokadik jelölt, relatíve ismeretlenként kapta meg a szerepet és mégis, lám csak: a filmtörténet egyik legprominensebb gonosz alakját köszönhetjük neki, még annak ellenére is, hogy később egyáltalán nem tudott befutni, mint sikeres színésznő. Ettől függetlenül Regan megformálásakor, mind az ártatlan, áldozattá váló gyermek figurájaként, mind a démon által megszállt, elvetemült bestiaként, abszolúte meggyőző és átütő erejű volt. Az ördögűző minden egyes jelenetében ő alakította a karaktert, leszámítva a nyaktekeréses szcéna felvételekor használt bábut és a már taglalt pókjárás esetét. Összességében egyedül az nem róható fel Blair érdemeként, amikor Regan a démon hangján szólal meg, ugyanis azt Friedkin a hatás kedvéért inkább az akkoriban elismert rádiósnak és szinkronhangnak számító, Mercedes McCambridge-re bízta.

7. A koncepció

Ha már egyszer a tudomány úgyis megadja magát a sztori felénél, mi más is maradhatott volna hátra, mint egy jóféle ördögűzés? Persze-persze, megint csak a kortárs attitűd: mára már annyi ördögűzést láttunk filmen, hogy akár mi magunk is letudnánk zavarni egyet. Kell hozzá ugyebár egy kis szenteltvíz, aztán kell egy Biblia (amelyből mondjuk még mindig nem tudjuk, hogy melyik passzust is ildomos olvasni), ja és persze a páciens, akit célszerű az ágyhoz (avagy székhez) kötözni, különben… Igen ám, de nézzünk szembe a ténnyel: ha 1973-ban nem készül el ez a horror alapmű, akkor talán ma nincs is külön alfaja az ördögűzős zsánernek, a horror műfaján belül. Márpedig immáron bizony, hogy van. Az ilyesfajta (jobbára gagyibbnál-gagyibb) alkotások mind egy kaptafára készülnek, tisztelet a kivételnek (lásd: Ördögűzés Emily Rose üdvéért, 2005), egyszersmind azon a szinten mozognak, mint a zombifilmek. Ellenben nincs ez így Az ördögűző esetében, mely olyan ebből a szempontból, mint egy oktatófilm. Magában hordozza ennek az „irányzatnak” minden egyes alaptételét, melyek aztán később vissza-visszaköszönnek azokban a béna utánzatokban. Habár állítólag a film ördögűzési metódusa is valóban azon alapult, ahogyan azt az Egyház hozzáértői csinálják, mégis ez mostanra csupán részletkérdéssé vált. Hiszen a mai ördögűzős filmek gyakorlatilag már egytől-egyig abból merítenek, ahogyan azt ’73-ban Friedkinék kitalálták.