R. L. Stine méltán népszerű tinihorror könyvsorozata, a Libabőr a ‘90-es évek után ismét sorozatfeldolgozásként tért vissza. A pár évvel ezelőtti Jack Black fémjelezte filmadaptációknak csak néhány jellemzőjét emelték át az új feldolgozásba, és a darkosabb megközelítéssel együtt kicsit idősebb célközönséget akar megszólítani. A végeredmény pedig egy egészen jól működő mozgóképes leképződése az eredeti művek szellemiségében. Jelen vannak a tinik problémáit tematizáló hátborzongató sztorik, de könnyed humorral átszőve és az alapművekre jellemző határozott morális tanulságok is megjelennek. Persze itt sem minden fenékig cukorka illatú trutyi. Spoilermentes kritika.
Libabőr papíron
R. L. Stine-t és a Libabőr (Goosebumps) könyveket minden bizonnyal már nem kell bemutatni azoknak, akik az ezredforduló környékén tinédzserként elkezdtek tapogatózni a félelmetes könyvek irányába. 2000 és 2002 között itthon is megjelent a szériából 16 kötet, és a nosztalgiázni vágyóknak jó hír, hogy 2023-ban elindult a Libabőr újrakiadása. A viszonylag rövid, de kompakt történetek pedig tökéletesen megtalálták azt a piaci rést, amire egy borzongásra vágyó fiatal olvasónak szüksége van. Olyan ifjúsági horrorsztorik és rémtörténetek elevenedtek meg ugyanis a könyvek lapjain, amelyek egyfelől a korosztálynak vonzó rémalakokat vonultattak fel. Ha csak a magyar kiadásban is megjelent sztorikat nézzük, volt köztük gyilkos cápa, elvarázsolt maszk, iszapszörnyek, vérfarkasok, kísértetek (akár halott gyerekeké is), múmiák és vérszomjas hóember is.
Másfelől a Libabőr olyan kortárs problémás élethelyzeteket is gyakran megjelenített a, mint a költözés, a barátoktól való elszakadás, váló szülők és beilleszkedési nehézségek.
A kora tizenéves célközönség biztonságos és kockázatmentes paráztatása érdekében pedig a történetek mindig jól egyensúlyoztak a horrorisztikus és a humoros között.
A befejezések látszólag mindig pozitív hangot ütöttek meg, de Stine az utolsó sorokra jellemzően becsempészett valamilyen váratlan, meghökkentő csavart is. A recept pedig felettébb működőképesnek bizonyult: amerikában minden alsorozatot figyelembe véve több mint 200 könyv jelent meg a Libabőr franchise alatt, köztük képregények is.
Libabőr mozgásban
Ez persze óhatatlanul is magával hozta, hogy előbb-utóbb mozgóképes adaptáció születik majd Stine műveiből. Pár évvel az első könyvek megjelenése után ‘95-ben indult a Libabőr televíziós sorozat, ami négy évadot és összes 74 epizódot élt meg. Hazánkba csupán négy rész jutott el VHS kiadásban. Az első nagyjátékfilmes adaptációig pedig 2015-ig kellett várni.
A Jack Black főszereplésével készült, elsősorban gyerekeket megcélzó film pedig nem is klasszikus adaptáció, hanem egyfajta metafilm.
Black konkrétan az írót alakítja, miközben a saját agyszüleményeit próbálják visszatartani a város néhány gyerekével karöltve. A filmadaptáció viszonylag hű maradt a könyvek szellemiségéhez. Tréfálkozva reflektált az író munkásságára, miközben beemelte Stine népszerűbb szörnyeit egy könnyed fantasy/horror blockbuster keretbe.
A 2019-ben érkezett Libabőr-folytatás már alacsonyabb költségvetéssel készült, de a hangulata továbbra is a helyén volt. Sőt, mintha jobban keblére is ölelte volna az eredeti művek vonzerejének számító humor-gusztustalanság-szörnyek triumvirátusát. Mindezt pedig egy campy hozzáállással. A Hullajó Halloween alcímű folytatás viszont minden filmesztétikai problémája mellett is egy kedves, fiatalokat célzó humoros-ijesztő halloween film. Ebből a szempontból pedig jobban is rokonítható a könyvekkel, mint az elődje. Az esetleges folytatásokról, vagy egyéb Libabőr manifesztációkról pedig folyamatosan lehetett hallani. A Disney aztán 2022-ben felkarolta a készülőben lévő sorozatot, és a filmadaptációk rendezőjét, Rob Lettermant is visszahozták. A Libabőr-sorozat pedig épp annyiban különbözik is Letterman filmjeitől, amennyiben hasonlít azokra.
Libabőr most
A Libabőr öt középiskolást tesz meg főszereplőinek, akik a tipikus gimis filmek sztereotípiáit testesítik meg. A sportoló csodagyerek, Isaiah (Zack Morris), a stréber szomszédja, Margot (Isa Briones), a meleg comic relief haver, James (Miles McKenna), a mindenlében kanál magányos újságíró, Isabella (Ana Yi Puig) és a vakmerő, idétlen deszkás, Lucas (Will Price). Bár korábbról már – ki szorosabban, ki távolabbról – ismerik egymást, a történetük egy halloween bulin fonódik össze. A helyi kísértetjárta háznak kikiáltott épületben tartott banzájon olyan furcsaságokba ütköznek, amelyeknek köze lehet a házban harminc évvel ezelőtt történt halálesethez.
Egyikőjük egy olyan kamerára bukkan, ami még meg nem történt polaroid pillanatokat köp ki magából. Van, aki egy nem igazán bizalomgerjesztő maszkra bukkan, ami aztán kiforgatja valódi önmagából. És akad, aki egy időhurokban ragad, és akármikor ki akar onnan szabadulni, egy klónja szabadul a világra. Hogy a csodálatos képességekkel rendelkező gilisztákról ne is beszéljünk. Az összejövetelnek a ház új tulajdonosa, a városba érkező új angoltanár, Nathan Bratt (Justin Long) vet véget. Bratt családjának és a fiatalok szüleinek történelme több ponton is keresztezi egymást, és ha véget akarnak vetni a kisvárosra telepedő rémálomnak, össze kell fogniuk.
Transzgenerációs lűdbőrözés
A Libabőr egészen ügyesen menti át Stine alapműveinek központi motívumát a könnyed horror és humor vegyítésével. A célközönség azonban egy pár évvel idősebb korosztályra lő, a kiskamaszok helyett inkább a késői tizenévesekre, fiatal felnőttekre. De igyekszik megszólítani azokat is, akik a könyvek eredeti megjelenésekor voltak fiatalok, azaz a szülő korúakat. Ennek megfelelően a könyvek által tematizált kortárs problémák is megjelennek. A szex-szerelem-gyengédség témakör szinte adja magát, de a gyerek-szülő kapcsolatok és a generációs traumák is előkerülnek. Felszínesen ugyan, de mégis jelen vannak.
A széria így akár simán lehet olyasmi generációkat összekötő közös kikapcsolódás is, amit szülők és nagyobbacska gyerekek, tinik egyaránt tudnak élvezni.
Éppen annyira szórakoztató a könyvek ismerete nélkül, mint amennyire nosztalgikusnak is tekinthető.
A ‘80-as évek iránti sóvárgást ezúttal a ‘90-esekre cserélve. A sorozat első négy epizódja konkrétabban idézi meg Stine néhány könyvét (Say Cheese and Die!, A bűvös maszk, The Cuckoo Clock of Doom, Go Eat Worms), de már a kezdetektől fogva elindul az epizodikus személyes történetek mellett egy átívelő szál felépítése is. Ez egy olyan rizikós húzás, amiben csak kicsit késlekedve találja meg az egyensúlyt a sorozat.
Az egyes karakterek saját kis sztorijaira koncentrálva sem szűnik meg a fő szál kontinuitása, az epizodikus vs. szerializált történet struktúra kizökkentő is lehet. A Libabőr alapanyagaiban megvan a lehetőség egy antológia sorozat lehetőségének is, de akik ilyesmire számítottak a korábbi szériából kiindulva, azok csalódottak lehetnek. Akik pedig hozzászoktak az évadon átívelő kompakt történetekhez, azoknak a kezdeti kvázi epizodikus mesélés lehet furcsa. Szerencsére éppen a féltáv környékén érkezik a Margot-t középpontba epizód, ami minden tekintetben kapocsként működik. Összeköti a szereplők privát sztorijait és a fő történetszálat, a tiniket és a szüleik titkokkal terhelt múltját. De az erősebb nézői bevonódásért is sokat tesz.
A jó, a rossz és a lúd
A Libabőr szerencsére a karakter és világépítésre is fordít figyelmet. Attól azért nem kell félni, hogy a fárasztó kliséket felvonultató sztereotip karaktereket túlzottan elmélyítené. Ahhoz azonban éppen eléggé árnyalttá és többoldalúvá válnak az epizódok során, hogy a sablonokból élő, kedvelhető figurák váljanak. Ehhez a színészek játéka is hozzátesz, ami annak ellenére is bájos, hogy a végzős gimis léttől már szemlátomást messze vannak. Itt sem kell természetesen mély beleélésre, vagy pszichoanalitikus karatermegformálásra gondolni. A sorozat műfaji kereteit és célközönségét figyelembevéve azonban teljesen önazonos játékot láthatunk. Amolyan Disney módra. Kiemelendő a már-már zsánerveteránnak számító Justin Long jelenléte, aki egész sok fizikai humort is visz a játékába.
Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a Libabőr szabad szemmel látható hibái mellett sem. A szereplők hiányosságait könnyű leplezni a humorral, és a sztereotípiák kezdeti használata is megindokolható. Tartalmi szinten azonban az említett sablonosság, vagy felszínesség mellett még didaktikussággal is jogosan vádolható. A speciális effektusok helyenként egészen pofások (pl. gilisztaszörny), de amikor gyengébbnek tűnnek, egy tévésorozathoz képest mégis okésak. Ami nagyobb probléma, hogy a sztori úgy tűnik, egy adott ponton szép, kerek lezárást kap. Majd újraindul.
Újrabőrözés
Konkrétan az utolsó két epizód olyan, mintha már a következő évadhoz készült volna, és valamilyen okból később csapták volna ide. Metautalásként, a Stine küllemére nagyon hasonlóra fazonírozott Nathan el is mondja, hogy így nem lehet vége, kell egy jobb befejezés. Mint ahogy a szerző maga is mindig csavart valamit az utolsó sorokban a meghökkenés, kizökkenés kedvéért.
Itt azonban olyan erős a hatás, hogy bölcsebb lett volna lehagyni.
Még az is jobb lett volna, ha valamilyen túlhasznált, mosolyra gerjesztő tipikus horrorgeget tesznek a végére (ti. kéz kinyúl a sírból, mégis él, akit halottnak hittek, előkerül, amit elvileg elpusztítottak), mint ez az indokolatlan restart. A finálé pedig már-már kínos módon modorossá válik, és a vágása is arra utal, hogy ez egy későbbi betoldás.
Verdikt
Kár ezért a befejezésért, mert ezt elhagyva a Libabőr egy még élvezetesebb sorozat is lehetett volna. Ám még így is egy könnyed humorral átszőtt, kevésbé hardcore, de azért hangulatosan szórakoztató kisvárosi rejtéllyel foglalkozó fantasy/horror sorozat. A nosztalgiabaiting is ízlésesen van jelen, így rokonítható olyan szériákkal, mint a Stranger Things, a Wednesday, vagy a Paper Girls. Még úgy is, hogy azok színvonalát azért nem teljesen sikerül elérnie. A megbocsátható hibák mellett nagyrészt a befejezés miatt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
