Hatalomvágy, kapzsiság, olaj, és a vadnyugat utolsó árnyai – ezek fonódnak össze a Megfojtott virágokban az egyszerű kérdéssel, hogy hol is húzhatjuk meg a modern mozi határait?
Martin Scorsese neve valószínűleg minden filmrajongónak ismerős. Olyan címek fűződnek a nevéhez, mint a Viharsziget, A rettegés foka, A Wall Street farkasa vagy a Nagymenők, számos díjat tudhat magáénak, és a modern mozi meghatározó alakja. Egyben kritikusa is – az utóbbi években felfutott franchise filmekről, különösen a Marvel szuperhős témájú alkotásairól kemény véleményt formált meg, és talán emiatt is övezte annyira feszült várakozás az új filmjének érkezését. Abban semmiképp nem téved, hogy egy független, komolyabb, kevésbé az eszképizmust középpontba helyező alkotás egészen elveszhet az akciófilmek és vígjátékok tengerében. Egy biztos: a neve és korábbi munkái önmagukban elérték, hogy a mindenki a Megfojtott virágokra figyeljen.
Mert a Megfojtott virágok valóban nem az, amit a mai mozitól vár az ember. Már eleve a játékidő feltűnő – a film három és fél órás, maratoni hosszúságú, amit a mozikban szünet nélkül vetítenek. Ennek megfelelően meglehetősen lassú folyású, sokszor művészfilmes jellegű, ráadásul szokatlan a szemszögválasztása is – nem éppen azok a karakterek kerülnek a középpontba, akiket egy kriminél várna az ember. A színészgárda persze parádés, mind Robert De Niro, mind Leonardo DiCaprio gyakran dolgoznak együtt Scorsesével, de a mellékszereplők soraiban felfedezhetjük Brendan Frasert vagy Jesse Plemons-t is. Mindegyikük hozza a tőle elvárható szintet, a színészek játéka végig kiváló, és nem csodálkoznék, ha eredményezne néhány Oscar-jelölést.
A történet alapja az azonos című dokumentumregény David Granntől (ami október végén ismét megjelent magyarul a Trubadúr kiadó gondozásában)– az oszázs indián törzs tragédiáját meséli el az 1920-as években, amely összefonódott az FBI megszületésével is. A film főszereplője, Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio) a háború után érkezik Fairfax városába, ahol az oszázs indián törzs tagjai felfedeztek egy olajlelőhelyet, ez pedig egy csapásra Amerika leggazdagabb embereivé tette őket. Az ide költöző fehérek mindent megtesznek, hogy nehezítsék a helyzetüket, magas árakat szabnak, kirabolják a sírokat, vagyonkezelőkkel próbálják ellenőriztetni a pénzüket, de nem sok mozgásterük van – sokan így is az indiánok szolgálatában dolgoznak. Ernest nagybátyja, William Hale (Robert De Niro) az oszázsok barátjának vallja magát, valójában azonban gátlástalan, kapzsi csaló. Rövid úton össze is boronálja az unokaöccsét az egyik indián lánnyal, Mollie Kyle-lal (Lily Gladstone), abban bízva, hogy a házasság miatt majd Ernestre és Mollie-val közös gyerekeikre száll a lány családjának vagyona. Ahogy azonban újabb és újabb titokzatos gyilkosságok történnek az oszázsok között, többek között Mollie is elveszíti három nővérét, a lány és törzse segítséget kér Washingtonból.
A Megfojtott virágok (eredeti címén Killers of the Flower Moon, vagyis a Virághold gyilkosai – elég szerencsétlen fordítás, az eredeti egy oszázs mondára utal) izgalmas és különleges film, ami technikailag kiváló. Remek a vágás, hangulatos a zene, sötét, komor, hátborzongató Fairfax maga is. Még ragyogó napfényben is érezni a manipulációt, kapzsiságot és gyűlöletet a képernyőn, a korabeli felvételek mintájára készült bevágások pedig csak erősítik, hogy oda képzeljük magunkat a 20-as évek Oklahomájába.
Ugyanakkor amennyire különleges, annyira kevéssé újranézhető, és kifejezetten szórakoztatónak sem nevezném.
Ennek pedig az egyik legfőbb oka az, hogy Ernest a főszereplő.
Ernest Burkhart végtelenül ellenszenves figura, és erről nem is feltétlenül a gonoszsága tehet – igazából gonosznak nem is nevezhető, inkább csak teljesen amorális. Gyakorlatilag vakon követi a nagybátyját, a motivációi pedig egyszerűek. Pénzt akar, és nőket, illetve később már csak Mollie-t, ezekért viszont mindenre képes, és észre sem veszi, hogy a feleségét valójában tönkreteszi. Toxikus a barátságaiban, a családjában, ahogy néhány képen leszáll a fejére egy légy, mi is látjuk, hogy belülről rohad. A gyilkosságokban tettes, de nem a kitervelőjük – viszont éppen annyira nem lehet sajnálni, mint William Hale-t magát, mert az ostoba rosszindulata teljes mértékben taszító. Az, hogy az események nagy részét az ő szemszögéből nézzük végig, azt is eredményezi, hogy mi magunk sem tudunk igazán semmihez kötődni. Ernest szemszögéből a legtöbb karakter érdektelen, ő maga pedig egyszerűen szánalmas. Egyedi döntés, hogy a klasszikus “who done it?” (“ki tette?”) formula helyett az egyik tettesre fókuszálunk, és éppen ezért érthető is a rendező választása, de nem biztos, hogy hálás.
William Hale izgalmasabb figura, és bár ő is rendkívül ellenszenves, kapzsi manipulátor, akinek jóformán semmilyen pozitív tulajdonsága nincs, de legalább értelmesebbnek tűnik a főszereplőnél. Ahogy azonban a film halad előre, ő is egyre kevésbé tűnik tényleg profi csalónak. Kézben tartja a dolgokat, és elrejti a bizonyítékokat, de erre csak addig képes, amíg a saját szintjén játszik – onnantól kezdve, hogy a kisváros elesett emberei helyett a washingtoni nyomozók kerülnek a tábla másik oldalára, Hale lényegében folyamatosan vesztésre áll. Ez egyszerre megnyugtató valahol, mert jó látni, hogy végre megjelenik egy pozitívabb értékrendű karaktercsoport is, de egyben csak méginkább rávilágít, pontosan mennyire szerencsétlen mindenki a film első két órájában.
És végül, a végig jelenlévő karakterek között az egyetlen kedvelhetőbb Mollie, aki azonban a passzivitása miatt válik nehezen megérthetővé. Az indiánlány rengeteg dologra ráérez, meglát részleteket, és néha el is kezdi összekötni a pontokat. Kezdettől pártolja a nyomozást, fizikailag küzd a diabéteszével, szellemileg a férje és a Hale csalásaival, aminek lassanként ő is kereszttüzébe kerül. Végső soron azonban újra és újra visszalép, megbízik olyanban, akiben nem kéne, nem gondol tényleg végig egy ötletet, így hiába lenne alapvetően szimpatikus a személyisége, mégis nagyon távol marad az eseményekre rálátó nézőtől.
A Megfojtott virágok második felében végre megjelenik az FBI, Tom White, az egykori Texas ranger vezetésével, és elkezdődik a nyomozás, és a bűntények felgöngyölítése, vagyis művészfilmből végre tényleg krimire váltunk.
A probléma azonban, hogy a szemszög nem változik, egy-két jelenet jut csak a nyomozókra, és az ő egyébként üdítő jelenlétükre, nagyrészt maradunk Ernesttel.
Ez azon túl, hogy a néző eddigre tényleg nagyon szeretne már elszakadni tőle, azért is zavaró, mert az FBI-ról legalább annyira szól ez a történet, mint a bűnelkövetőkről.
Az oszázsok sorsa egy iszonyú tragédia, de meghatározta az amerikai bűnüldözést, és a nyomozócsapat tele van izgalmas figurákkal. Tom White maga is, két képernyőn töltött perc alatt fel tudja kelteni az érdeklődést, kapunk sejtetéseket a motivációiról is. Vannak beépített ügynökeink, sőt, Amerika első indián ügynöke is ott van a soraikban. Két óra után már róluk akartam hallani, az ő eszmefuttatásaikat, az ő küzdelmüket látni. Egyébként nagyon érdekelt volna J. Edgar Hoover figurája is, aki fel sem tűnt a színen, pedig elvileg a nyomozás egyik főszervezője (az FBI aktuális igazgatója) volt.
A lezárás ütős, sok szempontból keserű, de szépen sikerült megoldani (még Scorsese maga is cameózott egyet rádiós bemondóként), és összességében a film lekötött és képernyő előtt tartott három és fél órán át anélkül, hogy az órát lestem volna. Megvolt a gombóc a torkomban, kiszúrtam érdekes szimbólumokat, a zene néhány részlete is ott cseng még a fülemben. Viszont ennek ellenére úgy érzem, hogy a szokatlan szemszög, és a hosszú játékidő valójában a Megfojtott virágok ellen dolgozott. Ha az első két óra eseményei rövidültek volna, és a nyert időt a nyomozócsoportra, az ő motivációikra és történetükre, vagy akár magára a nyomozásra, a logikai következtetésekre szántuk volna, akkor krimiként is sokkal jobban összeállt volna a történet. Ha nem Ernestre fókuszálunk, akkor ugyan kevésbé újszerű megközelítést kapunk, de egy sokszor újranézhető, lendületesebb, és klasszikus értelemben is szórakoztató film lett volna az eredmény.
A Megfojtott virágok így, jelen formájában első sorban művészfilm. Elbeszélés a kapzsiságról, az emberi gonoszságról, a kirekesztésről és kihasználásról, arról, hogy sokszor mennyire elvesznek az érzelmek és moralitások egy ilyen helyzetben. Mindenképp érdemes egyszer megnézni, átélni a hangulatot amit nyújt – de megérthető, ha az ember inkább tenné ezt otthon, kényelmes kanapén ülve, akár egy szünetet is beiktatva, ha kell.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
