Vörös, fehér és királykék kritika – A brit herceg és az amerikai elnök fia megtanítják, milyen a jó rom-kom

A Vörös, fehér és királykék c. film alapjául Casey McQuiston azonos című young adult regénye szolgált. A történet egy „alternatív jelenben” játszódik, a cselekmény kedvéért kicsit megkeverjük az angol királyi család összetételét, meg az amerikai politikai elitet is (mindkettő hátterében állhatott az is, hogy ne sértsünk meg valódi közszereplőket), de ezt leszámítva minden megegyezik a 2010-es évekkel.

A történet szerint Alex Claremont-Diaz rivaldafénybe kerül, mikor az édesanyját megválasztják Amerika elnökének. A fiú látványosan élvezi az új szerepet, és nem csak a csillogás miatt – lelkesen vetné bele magát a politikába is, és szeretne segíteni a családjának. Henry herceg pedig második a sorban Nagy Britannia trónjáért – szerencsére csak második, mert szíve szerint sorba se állna. A két fiú között azonnali az ellenszenv, a ferde pillantások és gúnyos megjegyzések után pedig egy komolyabb balhét is okoznak Henry bátyjának esküvőjén. Hogy a politikai botrányt elkerüljék, a családjaik arra jutnak, megrendezik kettejük látványos barátságát, a korábbi konfliktusaikat egyszerű félreértésként feltüntetve. Arra azonban nem számítanak, hogy ami színjátéknak indul, egyre jobban elmélyül…

Az alaphelyzet rengeteg kérdést vet fel, amiknek komoly bemutatására nem biztos, hogy elég lenne két óra. Mennyire szállja meg az ember magánéletét a politika, milyen különbségek vannak egy megörökölt hercegi cím, és egy megválasztott elnök fiának szerepei között, mennyire vállalhatja fel az érzéseit valaki, akinek minden lépését újságírók figyelik? Mindemellett ott vannak a szokásos fiatal felnőtt problémák, coming out a szülőknek, családnak, távkapcsolat, ellenségekből barátok, majd szerelmesek helyzet… tényleg rengeteg a kérdéskör, amiknél ismét felmerül, hogy egyáltalán beleférnek-e mind egy romantikus vígjáték kereteibe.

A Vörös, fehér és királykék pedig vette az akadályt. Az első és legjobb döntése az volt, hogy fókuszt választott. A regény jóval több karaktert vonultat fel, például Alexnek is van benne egy húga, megjelenik egy fiatal amerikai politikus, sokkal több időt kapnak Henry testvérei és az anyja… erre a két óra már messze nem lesz elég, és nem is biztos, hogy kár ezekért a szálakért. A regény ugyan sokkal hosszabb, és sokkal több karaktert mozgat, egyúttal azonban kicsit light novel stílusú – nem érinti mélyen a karakterek gondolatait, gyakran szárazon a párbeszédekre fókuszál, így ezek a figurák sokszor több oldalon sem bizonyultak igazán emlékezetesnek, nem volt valódi hangjuk. Az, hogy a forgatókönyv néhányat kihúzott és összevont, és az időt, ami az ő jeleneteikre ment volna, a fő párosra szentelte, sokkal nagyobb mozgásteret adott. Egyben pedig lehetőség nyílt arra, hogy aki megmaradt a mellékszereplő gárdából, abból tényleg kihozza a legtöbbet.

Egy másik ügyes megoldás és eltérés a könyvtől, hogy egyszerűen egészségesebbre írták a főszereplők kapcsolatát. Igen, kevesebb az idő a megismerkedésükre, de mégis sok szempontból lassabbnak hatnak, mert a szó legszorosabb értelmében józanabb a haladásuk, és nincs olyan, ami kimondatlan marad köztük. Alex már Henry előtt is gyanakszik rá, hogy biszexuális, nem éri teljes meglepetésként a dolog, és a fontosabb romantikus jeleneteknél teljesen maguknál vannak. A legtöbb komolyabb mérföldkőnél senki nem részeg: a regényben sok csók és együttlét átbulizott éjszakák után történik, amikor nehéz nyugodt szívvel rámondani, hogy tudatos döntés volt. A filmben jóval kevesebb az ilyen eset, látszik, hogy a két fiú tudja, mit csinál, tényleg mindketten akarják, ráadásul rengeteget kommunikálnak. Nagyjából fél óra játékidőnél jönnek össze, de ez nem zavaró, mert annyira egyenletesen és egyértelműen haladnak felé, hogy mégis érezzük azt a fél évet, amíg üzengetnek. 

A harmadik pedig, ami részben az előző kettővel összefügg, hogy a Vörös, fehér és királykék elfogadja a saját határait. Nem akarja megváltani a világot, nem akar túl teátrálissá válni, vagy könnyeket kicsalni.

Viszont valahol pontosan ez adja a szépségét, ezért annyira könnyed és kikapcsoló, és ezért tud megmaradni vígjátéknak is. Elismeri a problémákat, de rámutat, hogy egy kicsit jobb világban mindenki rádöbbenne: igazából nem is problémák.

Mikor a Miután… sorozat ötödik részét, vagy a Barátnőt felveszünk c. gyöngyszemet vetítik a mozikban ezzel a címkével, egyszerűen üdítő volt látni, hogy lehet ezt így is. Szólhat egy film egy olyan párkapcsolatról, ahol a két fél tényleg értelmes beszélgetéssel zár le egy veszekedést, ami végső soron erősíti és nem gyengíti köztük a bizalmat. Megtörténhet, hogy elmennek egy buliba, vigyáznak egymásra, és csak jól érzik magukat. Beszélgethetnek az intim jelenetek előtt, ügyetlenkedhetnek, és nem feltétlenül csak egymásnak esnek. Viccelődhetnek, lehetnek komolytalanok és kamaszosak együtt úgy, hogy közben valódi problémákon küzdik át magukat, és a státuszuk és személyiségük különbségeit nagyon is komolyan veszik. Henry és Alex párosa normális, támogató, és pont ezért végig lehet izgulni értük a 118 percet.

Természetesen ebben hatalmas érdeme van a színészeknek is: Nicholas Galitzine tökéletesen hozza a szőke herceget, aki sokszor nagyon elegáns és nagyon költői, viszont érzékenyen vált arra, mikor kicsúszik alóla a talaj, szorong, és kétségbeesetten próbál bármibe kapaszkodni, hogy megőrizze önmagát és az érzéseit. Taylor Zakhar Perez pedig laza és karizmatikus, de tud elbűvölten és szerelmesen nézni, ha kell. Talán a forgatókönyv egyetlen komoly hibájának róható fel, hogy a regényben Alex jelentősen alacsonyabb Henrynél, és ez visszatérő poén – Perez viszont láthatóan magasabb Galitzine-nél, és ennek ellenére süt el néhány hasonló megjegyzést. Ettől függetlenül viszont két fiú castingja kiváló, a színészek között remek a kémia. A mellékszereplők közül Uma Thurmant először fel sem ismertem, annyira eggyé vált az elnökasszony karakterével, és érdemes még megemlíteni Sarah Shahi-t, aki Zahra-ként szerzett néhány nagyon szórakoztató pillanatot a nézőknek.

A zene alapvetően könnyed, érzékeny, kellemes aláfestés, és azért felcsendül néhány ikonikusabb szám is, mint a Bad Reputation, vagy a Can’t help falling in love. A látványvilág pedig kellően csillogó, vannak itt túldíszített termek, kertek, esküvő, párizsi látkép, amire éppen szükség van, szóval a hangulatból sem esünk ki.

A Vörös, fehér és királykéket bátran ajánlom mindenkinek, aki egy igazi romantikus mesére vágyik egy csipet humorral és néhány inspiráló tanulsággal arról, hogy merjük felvállalni magunkat, az érzéseinket, az álmainkat, akkor is, ha néha nehéz.