A Castlevania: Nocturne a szabadság, egyenlőség, testvériség jeligét járja körbe izgalmas új fordulatokkal és brutálisan jó animációval. Sorozat kritika.
A négy évadot megélt Castlevania anime kiválóan demonstrálta, hogy igenis lehet adaptálni a videojátékokat, de nem feltétlenül az élőszereplős út a járható. Az animék stílusában készített sorozat több szempontból is telitalálat volt. Kiválóan ültette át a játékok hangulatát és stílusát, azok gazdag mítoszából és szereplőgárdájából szabadon merítve. Sorozatként volt tere és lehetősége kidolgozni talán elsőre meglepően mély témáit, animációként pedig szuper volt az akciójelenetek megvalósítására. Ehhez társultak a pazar szinkronhangok és érdekes karakterek, ráadásul időben tudták befejezni. Érthető volt azonban, hogy a Netflix nem akarta végleg elengedni a Castlevania világát. Így készülhetett el a Castlevania: Nocturne, egy különálló széria, ami egy univerzumban játszódik elődeivel, de bőven hoz újdonságokat ahhoz, hogy egyedül is megállja a helyét.
A történet főhőse ezúttal Richter Belmont (Edward Robert Bluemel), a vámpírvadász klán aktuális tagja – az eredeti széria hőseinek, Trevornak és Syphának a leszármazottja –, akinek szemei előtt végzi ki édesanyját Olrox (Zahn McClarnon), egy azték vérszívó. Ez olyannyira traumatizálja az épp Franciaországba induló fiút, hogy innentől kezdve képtelen lesz varázsolni, így csak a család ikonikus ostorát, a Vámpírgyilkost, fizikai készségeit, valamint anyukájától örökölt és eltanult elköteleződését bevetve pusztítja Európában a gonosz erőit. Évekkel később vesszük fel a fonalat Franciaországban, ahol a fiatal, lények idézésére képes Maria Renarddal (Pixie Davis) közösen küzdenek a különféle gonoszok ellen, hisz Maria ráadásul a francia forradalom egyik aktív agitátoraként a nemesség és az uralkodók ellen buzdítja a népet. Maria is profi varázsló, ahogy az Oroszországból idemenekült anyja, Tera (Nastasja Kinski) is.
A trió életét egyébként is felforgatja az országon végigsöprő forradalom, de a helyi vérszívók elkezdenek rebesgetni egy „Vámpír Messiást”, aki a világ leigázásával teremtené meg számukra az ideális létet. Ő nem más, mint Báthory Erzsébet (Franka Potente), akit Drakula után kétségtelenül a logikus lépés volt megtenni főgonosznak, köszönhetően az őt övező brutális történeteknek. Hű vadászkutyaként követi Drolta Tzuentes (Elarica Johnson), aki ugyan ebben egy folyton változó öltözetű és színes hajú, erősen domina jellegű fekete vámpír, neve valójában a Szentes Dorottya japán fonetikus leírásának angolosításakor torzult ilyen egzotikus hangzatúvá. A képletet tovább csavarja a helyi apát, Emmanuel (Richard Dormer), a közösség egyik pillére, aki a forradalomban nagyobb veszélyt lát, mint a vámpírhordákban, így hajlandó „Isten nevében” bárkivel lepaktálni. A legizgalmasabb pedig talán Annette (Thuso Mbedu) és Edouard (Sydney James Harcourt) duója, akik a karibi kolóniákból érkeztek ide, hogy megállítsák a közelgő Báthoryt.
A Castlevania: Nocturne kifejezetten jó világa felépítésében. Itt a nemesség jelentős része vámpírokból áll, céljuk pedig manipulálni az európai uralkodókat. Ráadásul a forradalmi Franciaország esetében amellett sem megy el, hogy ezzel együtt gyarmati hatalom volt. Annette rabszolgaként született, édesanyját – akitől eltanulta az afrikai eredetű vudu mágiát – előtte végzik ki az egyébként szintén vámpír gyarmatosítók. Szökés közben ismeri meg az operaénekes Edouardot, és együtt küzdenek a rabszolgák felszabadításáért, hogy utána Annette egykori gazdája nyomába eredjenek Európába. A sorozat így remekül reflektál Franciaország múltjára, és jól kihasználja az egyébként egyértelmű analógiát, miszerint a gazdagok a szegények „vérét szívják”. Annette-en és Edouard-n keresztül tovább tágítja mitikus világát, és új szempontokat hoz be a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jeligék értelmezésében, árnyalva azokat.
Elvégre a szökevény rabszolgák – maroonok – teljesen más szinten küzdöttek ezekért a jogokért, illetve ezen eszmék nevében, mint a francia nép.
A jól felépített karaktermotivációkhoz és a sokoldalú szereplőgárdához remek dizájn is passzol, ami a kor stílusjegyeit egyrészt elnagyolva, „rajzfilmesítve” öltözteti fel a figurákat, másrészt bizonyos esetekben visszaköszönnek az eredeti videojáték jegyei – ez igaz a kreatív szörnydizájnokra is. Mindezt élénk és változatos színekkel, így a sötét téma ellenére is gazdag vizuális élményben lehet részünk. Ezt persze tovább fokozza a Powerhouse Animation lehengerlő animációs munkája, ami elképesztően dinamikus, baromira brutális és lehengerlően látványos jeleneteket biztosít.
A Castlevania: Nocturne kiválóan egyensúlyoz a nyugodtabb, sztorisabb és a pörgősebb, akciódúsabb pillanatok között, és nincs epizód, amiben ne lenne egy szaftos, véres vagy egy fontos, empatikus karakterépítő jelentsor. A hősök és a gonoszok egyaránt miszlikre szedik az „átlag” karaktereket, fergeteges koreográfiával és kinetikával, már-már táncszerűvé téve az egészet; hogy aztán a család, a létezés, a kötelesség, a szabadság vagy az egyenlőség eszméin elmélkedjenek. Így a nyugisabb pillanatoktól a vadabbakig élvezet nézni, ahogy azt is,
miként vált egy csendélet vérontássá.
Talán elődjében a „gonoszok” árnyaltabbak voltak, míg itt – legalábbis egyelőre – sokkal egyszerűbb motivációk hajtják őket: a hatalom megszerzése, megtartása és gyarapítása. Nem mindenkire igaz, de pozitív hősök jellemei aránylag jobban ki vannak bontva, mint ellenségeiké. Ebből kivétel Olrox, Richter anyjának gyilkosa és a férfi bosszújának tárgya, akit a kezdeti vehemens sokk után meglepően és kellően gazdagít a sorozat. Ez kicsit kontrasztban áll azonban az előddel, ahol a széles szereplőgárda jobban ki volt domborítva minden oldalon – bár tény, hogy ott is több évad kellett ehhez.
Itt jegyezném meg, hogy a sorozat az 1993-as Castlevania: Rondo of Bloodból és folytatásából, korunk egyik legmeghatározóbb videojátékából, az 1997-es Castlevania: Symphony of the Nightból merít. Erőssége, hogy egyáltalán nem kell ismerni az eredetit – mint minden jó adaptációnál –, de bőven vannak kisebb és nagyobb utalások a rajongóknak ahhoz, hogy egy kis bónusz örömüket leljék az amúgy is fenomenális sorozatban.
A Castlevania: Nocturne egy fergeteges új sorozatnak ígérkezik, ami úgy mer szakítani elődje bejáratott sémáival, hogy közben hű is marad nem csak hozzá, hanem forrásához is. Fenomenális animáció, izgalmas karakterek, bámulatos akciójelenetek és érdekes, a korhoz kötődő, de kellően aktuális témák jellemzik. A végére nehéz nem kívánni belőle még többet, az alig fél órás nyolc részt pedig mintha feleannyi idő alatt szívnánk magunkba, annyira nézeti magát. A végére talán belecsúszik picit a sémákba, de egy potenciális következő évad még izgalmasabb irányba terelheti.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
