A Szörnyeteg több nézőponton keresztül demonstrálja, hogy miként működik az empátia, és mennyit számít, hogy kinek a történetét látjuk vagy hallgatjuk meg.
A történetmesélés elengedhetetlen része az empátia. Pontosabban: a történetek azért tudnak működni, mert az ember empatikus lény. Együttérez a karakterekkel, beleéli magát helyzeteikbe és – amennyire lehet – tud az ő fejükkel gondolkozni. Emiatt egy kifejezetten érdekes eleme a narratívaépítésnek a perspektíva: az, hogy kin keresztül ismerünk meg valamit. Még egy objektív narrátor is szubjektív valójában, és ez tovább bonyolódik, ha több karakteren keresztül ismerünk meg egy történetet. A Szörnyeteg ezt remekül kihasználva mesél el egy nagyon emberi történetet arról, hogy kik is a társadalom szörnyetegei – már ha léteznek egyáltalán.
Saori (Sakura Andō) egyedülálló özvegy anya, aki fiát, Minatót (Sōya Kurokawa) neveli. A fiú egyszer csak elkezd furcsán, már-már önpusztítóan viselkedni amellett, hogy bántalmazás jelei láthatókrajta. Hamar kiderül, hogy osztályfőnökének, Horinak (Eita Nagayama) köze van ehhez, a nő pedig az iskolába viharzik, hogy felelősségre vonja őt és az intézményt. Felmerül Hoshikawa (Hinata Hiiragi), egy osztálytárs neve, akivel konfliktusba kerülhetett Saori fia. Yuji Sakamoto forgatókönyvíró az anya, a tanár és Minato karakterein keresztül meséli el történetét, fokozatosan tárva fel a valóságot, árnyalva annak minden mozzanatát
– mindezt fantasztikus, megható és elgondolkodtató módon.
Hirokazu Kore-eda (a 2018-as, Cannes-i Aranypálma nyertes Bolti tolvajok rendezője) tökéletesen helyezi a nézőt az adott helyzetekbe, tudatállapotokba és perspektívákba: gyakorlatilag mindig azt érezzük, amit az adott szereplő. Az indulatok, a meghatódás, a feszültség, a félelem, a düh hullámvasútja a film, amit a rendező mesterien tár elénk, elejétől a végéig. Nem szeretnék túl sokat elárulni a cselekményről, de annyit elmondok: teljesen máshova fut ki a film, mint azt elsőre gondolnánk, és ettől még gazdagabb és egyedibb az egész.
Kore-eda csodálatosan bánik a gyerekszínészekkel, és ez most sincs másképp. Kurokawa és Hiiragi bámulatosan játszanak. Előbbi egyedül él anyukájával és ki van szolgáltatva az iskola hierarchiájának, miközben keresi helyét és jövőjét egy olyan világban, ahol a társadalom már-már előre eldöntötte azt neki. Kurokawa ezt a kifelé is vetülő belső zavart, a korai tinédzserkor nyomasztó valóságát kiválóan adja át. Hoshikawa pedig a földönkívüli különc, aki pedig annak ellenére is magát adja, hogy ezért gúnyolják vagy kritizálják. Ebben az esetben is Hiiragi, a gyerekszínész egyszerűen csodálatos.
Nem olyan, mintha szerepet játszó fiatalokat látnánk, hanem mintha bepillantást nyernénk életükbe.
Japánban létezik egy kifejezés: „a kiálló szögeket be kell verni”. A társadalmi homogenitás egy olyan elvárás és nyomás, ami a legsúlyosabban azokat érinti, akik nem akarnak vagy nem tudnak integrálódni. Ez persze az egész világra igaz, de a szigetországban hagyományosan egy passzív nyomás, illetve nyomasztás nehezedik mindenkire. Nem merülnék most el a részletekben, de történelmi indokai vannak: Japánban tradicionálisan az egység a család, ami egészen a rizstermesztés komoly kooperációt igénylő tevékenységére vezethető vissza. A modern korban persze sokat változott ez, de a kívülállóság még mindig olyan, amit nemigen fogadnak pozitívan.
Saori egyedülálló anyaként – bármennyire nem az ő döntése volt – kívülálló. Gyermeke a mindene, Andō pedig remekül testesíti meg azt az odaadást, elköteleződést és védelmező ösztönt, amivel igyekszik utánajárni annak, hogy mi történhetett fiával – és megszüntetni az azt kiváltó okot. Hori is kívülálló, akiről elterjed, hogy hostess bárokba jár – értsd: nincs családja, biztos prostizik. Fiatal tanárként nem könnyű így a dolga, miközben próbálja megérteni diákjait is, Nagayama pedig szuper ebben a szerepben.
Az alkotást áthatja a mesteri, a premier előtt elhunyt Ryūichi Sakamoto csodálatos zenéje. Sőt, kifejezetten különleges, hogy nincs végig zene: a csend teret ad az egyéb hangoknak – háttérzajoknak, a színészeknek és az élet neszeinek. Amikor pedig szól a zeneszerző munkája, sokkal jelentősebb, egyedi hangzást és érzést kölcsönöz a jeleneteknek.
A Szörnyeteg egy fantasztikus, melankolikus alkotás az életről és élethelyzetekről, a kívülállóságról, valamint a társadalmi nyomás mérgező hatásairól. Címe önmagában a rejtély része, de kiválóan szemlélteti azt, hogy egyénenként és szituációnként változik, hogy kit vagy mit – már ha bárkit vagy bármit – szörnyetegnek látunk. Központi rejtélyét végig fenntartja, perspektívaváltásával pedig kiválóan játszik az elvárásokkal, meglepve, meghökkentve, megríkatva és elgondolkodtatva minket.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
