A krimi nagyasszonya, Agatha Christie 2023-ban sem szűnt meg aktuális lenni. Kenneth Branagh rendező az írónő egy kevéssé ismert regényéből, az 1969-es Halloween és halálból (Hallowe’en Party) rendezett meglehetősen szabados filmadaptációt előző két filmje (Gyilkosság az Orient Expresszen, Halál a Níluson) után. A helyszín ezúttal a viharvert Velence, a rejtély egy állítólagos kísértet bosszúja. Kritikánkból kiderül, milyen filmet kanyarított a rendező az alapregényből.
A halottlátót a holtak után küldik
A Szeánsz Velencében az eredeti könyv angliai helyszíne helyett Olaszországba teszi át a cselekményt. Velencében járunk, a második világháború után. A visszavonult énekesnő, Rowena Drake (Kelly Reilly) házában egy szűk társaság szellemidézéshez készülődik. Rowena titokzatos körülmények között vízbe fúlt lánya, Alicia szellemét készülnek megidézni, hogy felfedjék halálának valódi okát. A médium a látványos külsőségek között érkező, excentrikus Joyce Reynolds (Michelle Yeoh). A résztvevők között van Hercule Poirot (Kenneth Branagh), aki az emberek romlottságától megcsömörlötten visszavonult a nyomozói munkából.
Reynolds csakhamar munkához lát és hívja Alicia szellemét. Egy kellemetlen lelepleződés és a többi résztvevő folyamatos, bosszantó közbedumálását követően úgy tűnik, tényleg sikerül felvennie a kapcsolatot a házban rekedt kísértettel. A szeánszot követően nem sokkal valaki megpróbálja vízbe fojtani a Reynolds maskaráját magára öltő Poirot-t, majd a médium bizarr körülmények között meghal.
A történtek láttán Poirot-ban feltámad a benne szunnyadó nyomozó, és rögvest munkához lát, hogy a titok mélyére hatoljon.
Poirot, az uraló
A Szeánsz Velencében Hercule Poirot-ja nem az a tökölős fajta. Amikor megtörténik a gyilkosság, rögtön intézkedik, hogy le kell zárni a kijáratot és senki nem hagyhatja el a házat. A magyar büntető törvénykönyv ezt egyébként „személyi szabadság megsértése” néven három év szabadságvesztéssel bünteti, de ami fontosabb:
a kis társaság tagjai zokszó nélkül alárendelik magukat Poirot autoritásának, ellenvetés nélkül engedelmeskednek neki.
Poirot rendkívül domináns karaktere az egész filmet áthatja, olyannyira, hogy a többi szereplőhöz képest is kiemelkedik és sokkal erősebben megmarad a néző emlékeiben, mint bárki más. Van Poirot, és vannak a többiek.
A filmben egy zordabb, humortalanabb Poirot-val találkozhatunk, mint akit Agatha Christie ábrázolt. A komikusba hajló vonások hiányoznak belőle, a megszállottságot karcolgató pedantériája és precíz logikája pedig kiemelt hangsúlyt kap. Módszerei is mintha ehhez a szigorúsághoz illeszkednének. Poirot leuraló jelleme a nyomozómunkájára is rányomja bélyegét.
A film egy zárt térben zajló, kísérteties elemekkel teleszórt krimi.
Cselekménye legnagyobb részt beszélgetésekből, vallatásokból áll, mindezt időről időre néhány kísérteties átkötés, elvétve egy-egy jumpscare színesíti. Ehhez az elképzeléshez kiválóan illeszkedik Poirot vehemens egyénisége. Az ex-nyomozó könyörtelenül, már-már előítéletesen vonja kérdőre a társaság tagjait. Időnként egyenesen bosszant az a részvétlenség és magabiztosság, ahogyan sejtéseit gyanútlan alanyai fejére olvassa, viszont fokozatosan összeáll a néző számára, hogy ez az agresszív fellépés tudatos húzás a delikvensek elbizonytalanítására. Poirot jóformán egy harsány, öntörvényű rossz zsaruként jelenik meg előttünk, aki időnként a klasszikus rendőrcselek bevetésétől sem ódzkodik.
Ami azt illeti, a Szeánsz Velencében ezt a jellemvonást helyenként irreálissá sarkítja. Poirot a maga eltökélt gátlástalanságában nem habozik állítólagos jó barátját is kérlelhetetlenül vallatóra fogni, amikor rá kerül a sor a végigkérdezés folyamán. Ez még önmagában nem is annyira extrém, hiszen ha valaki kellően analitikus elme – márpedig főhősünk kétségkívül ilyen –, akkor el kell tudnia vonatkoztatni a személyes kötődésektől. Ami viszont némiképp komikussá teszi a kikérdezés folyamatát, az az, hogy a kikérdezett alanyok időnként már-már Colombóba illő higgadtsággal fogadják gyanúsításukat. Semmi dac, semmi érdemi ellenkezés, semmi kétkedés, hogy egy civil mi jogon vallatja őket – Poirot-t mintha a jóisten hatalmazta volna fel a nyomozásra, valahányszor ennek okát látja.
Poirot, a kiégett
Mindez Poirot karakterének egyik rétege. Az eltökélt, kérlelhetetlenül vallató Poirot mögött azonban egy jóval sérülékenyebb Poirot is rejtőzik. A történet a második világháború után játszódik. A háború traumatikus emléke nem kapcsolódik szorosan a történethez, mégis fontos eleme. A film elején Poirot mesél a kiábrándultságáról és istentagadásáról, arról, hogy a világban tapasztalt kegyetlenségek miatt képtelen a hitre. A Szeánsz Velencében alapvetően nem az istenhitről szól, de Poirot megcsömörlöttsége izgalmas adalék a detektív jelleméhez, emberközelivé teszi őt, és jól illeszkedik egy olyan rejtélyhez, ahol újra meg újra el kell dönteni, vajon a természetfelettinek tulajdonítjuk az eseményeket, vagy hétköznapi magyarázatot találunk rájuk. Poirot folyamatosan tipródik azon, hogy megtarthatja-e szigorú racionalitását, vagy kénytelen lesz elfogadni a természetfeletti létét. Emellett
a filmet Poirot önmegismerési folyamata keretezi.
A nyomozó visszavonult, mert belefáradt a sok erőszakba és embertelenségbe, ami a tevékenységét elkerülhetetlenül kísérte. A Szeánsz Velencében az ebből való felépülési folyamatot kísérte figyelemmel. Egy egyszerre érzékeny és rideg jellemmel van dolgunk, aki amennyire elutasította a múltját, annyira vehemensen vetette bele magát a nyomozásba, amint elé került egy bűntény. Ez az önfelfedezési folyamat ad egy felemelő, jóleső végkifejletet a történetnek, egyúttal mutatja, hogy Poirot nemcsak egy rejtélyt fejtett meg, de önmagára is újra rátalált a cselekmény éjszakája folyamán.
Színre lép az NPC-hadosztály
A Szeánsz Velencében hangsúlyosan Poirot karaktere köré épül, de azért a többiek is hozzák a kötelezőt. Ha van valami, ami objektíven dühítő ebben a filmben, az a női szereplők esztelen sikoltozása az elején. Igazából maga a szeánsz jelenete is, ahonnét az egész bonyodalom indul, kissé bosszantó, mert ahhoz képest, hogy egy komoly szertartásnak kellene lennie, az egészet beárnyékolja az egyes szereplők locsogása a szellemidézés hitelességéről és komolyságáról, ami inkább idegesítő, semmint értelmes vagy elgondolkodtató. Viszont ennél is idegesítőbb az, hogy a női szereplők ebben a szakaszban a kelleténél többet és zavaróbban visonganak, aminek sok értelme nincs, csak az ember feje fájdul meg tőle.
Akadnak ilyen melodramatikus elemek, amelyek nem tesznek jót a filmélménynek.
Ezeket el kell viselnünk, túl kell tennünk magunkat rajta, mert az összélményhez viszonyítva csekély jelentőségűek, és néhány túlzó rendezői fogás miatt kár lenne kihagyni ezt a filmet.
A Poirot-n kívüli szereplők közül talán Leopold (Jude Hill), a kisfiú a legérdekesebb. Leopold a film elején meglehetősen ellenszenves, koraérett, okoskodó gyerekként mutatkozik be, aki mindig egy Poe-kötetet tart a kezében, viszont a végén elég ötletes csavarral gazdagítja a cselekményt. A többi szereplőre sincs különösebb panasz, a színészek hozzák, amit kell, és Poirot változatos kérdezősködéseinek hála a lehetséges indítékok olyan sokszínűségét alapozzák meg, ami egy igazán szórakoztató krimivé érik össze. Poirot minden egyes kikérdezésnél előad egy hihető magyarázatot arra, hogy miért az aktuális kérdezett követhette el a gyilkosságot, és ezzel a nézőt is szinte dróton rángatja. Nagyon oda kell figyelnie annak, aki önállóan akarja kitalálni a megfejtést.
De éppen ez adja a történet izgalmi faktorát: bárkinek lehetett indítéka a gyilkosságra.
Az eredeti regényt nem ismerve csak feltételezni tudom, hogy ez inkább Agatha Christie, mint a rendező zsenijét dicséri, az viszont elvitathatatlan, hogy ezt a fajta feszültséget Kenneth Branagh mesterien ülteti át a mozivászonra. A néző figyelme egy pillanatig nem lankad, új és új bűnjelek kerülnek elő, és egy pillanatra sem lehetünk biztosak abban, hogy a következtetéseink kikezdhetetlenek.
Verdikt
A Szeánsz Velencében egy kiváló rendezésű misztikus krimi, melyben Hercule Poirot nemcsak a racionális világmagyarázat elbizonytalanodásával, hanem önnön motivációs válságával is megküzd, miközben leleplezi egy gyilkosság elkövetőjét. Egy régimódi krimi filmadaptációja, ami nem sok újdonságot hoz, de azt túlzás nélkül elmondhatjuk: valahogy így kell egy jó bűnügyi regényt filmre vinni a 2020-as években.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
