Cédric Kahn tárgyalótermi drámája feszült és rendkívül érdekesen mutatja be Pierre Goldman szélsőbaloldali értelmiségi tárgyalását. Nemcsak a büntetőeljárás nehézségeit és buktatóit ábrázolja reálisan, de a 70-es évek francia társadalmi feszültségeit is érzékenyen járja körbe. Központi karakterének személyiségét részletekbe menően boncolgatja, miközben elgondolkodtat minket bűnről és bűnhődésről. Az alkotást premier előtt a CineFest filmfesztiválon láthattuk. Spoilermentes kritika.
Itthon talán kevésbé ismert Pierre Goldman alakja. A férfi 1944-ben született Lyonban emigráns lengyel zsidó házaspár gyermekeként. Szülei a világháború alatt a francia ellenállás tagjaként harcoltak. Gyerekkorában szülei elváltak és apja önkényesen magához vette Goldmant, elszakítva anyjától, aki végül hazatért Lengyelországba. A fiatal fiú okos volt, de agresszív természete miatt gondjai voltak az iskoláiban. 1963-ban csatlakozott a kommunista párthoz, majd a katonai szolgálatot megtagadva először Kubába, majd Venezuelába ment, csatlakozva a gerillaharcosok csoportjához. Amikor hazatért Párizsba nem volt sem állása, sem keresete, ezért rabolni kezdett. Nemsokára le is tartóztatták, meggyanúsítva három rablással, és egy párizsi gyógyszertár kirablásával is, ahol a két, patikában dolgozó nőt le is lőtték. Goldman három rablást is elismert, de a gyilkosságok elkövetését mindvégig tagadta. Az elsőfokú bíróság először életfogytiglanra ítélte, a férfi pedig a börtönben töltött évei alatt könyvet is írt életéről.
A Goldman-ügy az elsőfokú ítéletet felülvizsgáló, másodfokú tárgyalást dolgozza fel. Kahn egy interjúban elmondta, hogy régóta érdekelte Goldman személye és gondolkodásmódja, ezért egy ideje már töprengett azon, hogyan dramatizálja az ő történetét. A tárgyalótermi dráma azért is volt megfelelő választás ehhez, mert ott a szavak és szónoklatok a hangsúlyosak, Goldman pedig ezekben remekelt. A forgatókönyv írása kapcsán érdekesség, hogy a 70-es években nem vezettek a tárgyalásról jegyzőkönyvet, ugyanakkor a tárgyalás nyílt volt, így az újságírók tudósításaira tudtak támaszkodni a készítők. Háromszáz oldalnyi anyagot gyűjtöttek össze a tárgyalásról, ez alapján írta meg a forgatókönyvet Nathalie Herzberg.
A film kétórás játékidejében szinte kizárólag a tárgyalóteremben történteket látjuk. Az operatőri munkának is köszönhetően – ami szinte mindig csak az éppen beszélő karakterekre fókuszál – átjön az alkotás feszült, már-már klausztrofób hangulata.
Filmzene sincs, csupán pattogós párbeszédek, és a hallgatóság bekiabálásai szolgálnak aláfestésként.
A film főszereplője, Pierre Goldman igencsak megosztó figura. Karaktere igazi punk: szélsőséges, impulzív, agresszív és sokszor nem igazán tudunk vele együtt érezni. Ennek ellenére van benne valami, ami vonzza az ember tekintetét, akárhányszor megszólal: rendkívül intelligens és karizmatikus jellem. Arieh Wolthalter remek választás volt a szerepére, alakítása erőteljes és emlékezetes. A rendezőnél egyébként szempont volt a casting során, hogy a színészek temperametumban is hasonlítsanak az általuk megformálandó karakterekhez.
Goldman védője, Kiejman pedig épp ügyfele ellentéte. Összeszedett, racionális és lelkiismeretes. Kiejman és Goldman összetűzései és szóváltásai is remek katalizátorai a sztorinak. Kiejman lelkiismeretes védő lévén igyekszik mindent megtenni ügyfeléért, utóbbi viszont sokszor hirtelen, és kirohanásaival saját ügyének árt.
A Goldman-ügy remekül rámutat az igazságszolgáltatás hibáira és buktatóira is. A film a teljes bizonyítási eljárást a néző elé tárja, és az ügyész és védő kérdésein és kifogásain keresztül kibontakozik az ügy összetett mivolta. A sokszor hiányos bizonyítékokra és nagyrészt tanúvallomásokra alapozott vád páncélján ott vannak a repedések. Mert ugyan ki emlékezne arra, hogy mi történt pontosan hat évvel korábban? Mennyire lehet az emberi emlékezet biztos pont egy büntetőügyben?
A film viszont nemcsak magáról a perről szól. A történetben 1976-ban járunk, így a II. világháború emléke is még viszonylag friss. A Goldman-ügy ízelítőt ad a 70-es évek francia társadalmáról, a társadalmi ellentétekről, rasszizmusról és az egyes résztvevők nehéz kulturális és családi örökségeiről is. Goldman személyiségével is részletesen foglalkozik a bíróság. Jellemének és indítékainak fontos katalizátora származása és szülei hagyatéka. Apjára és anyjára hősként tekint, ez viszont nagy teher számára: mintha a törvénysértéseivel és a rablásokkal nekik akart volna bizonyítani. Nem találja a helyét, dühös nemcsak saját magára, de a világra is.
A Goldman-ügy elgondolkodtat, ismét megmutatja, hogy az életben nem minden fekete és fehér.
Összetett karakterei, az izgalmas és pattogós párbeszédekkel teli forgatókönyv végig leköti a néző figyelmét. Feloldással, katarzissal nem szolgál, hiszen itt sincs egyetemes igazság, csak a résztvevők szubjektív igazságai. A tárgyalótermi dráma műfaját szeretőknek nem fog csalódást okozni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
