Joanna Hogg legutóbbi filmje csak a felszínen tűnik horrornak. Az örök lány archaizáló stílusa látványban a ‘60-as, ‘70-es évek brit horrorjait idézi meg, miközben a rendezőre jellemző módon egy nagyon is személyes történetet mesél el. Csendes cselekménytelensége azonban képes álmosítóan hatni azokra, akik nem vevők a filmes finomságokra. Spoileres kritika.
Az örök lány
Julie és Rosalind (mindkét szerepben Tilda Swinton) egy kísérteties szállóba érkeznek az éjszaka közepén, hogy ott ünnepeljék majd az anya, Rosalind közelgő születésnapját. A ház szentimentális értéket képvisel a nők életében, hiszen valaha a család tulajdonában volt. Az unott recepciós (Carly-Sophia Davies) közli velük, hogy az előre lefoglalt lakosztályt nem tudja nekik biztosítani. Ami már csak azért is furcsa, mert a hotel láthatóan teljesen üres. A recepciós viselkedése és a furcsa éjszakai zörejek sem növelik a bizalmat a házzal szemben. A nők minden körülmény ellenére kitartanak a jeles napig, a ház körül lappangó titkok azonban sokkal másabb jellegűek, mint amilyennek a néző a filmnyelvből elsőre gondolhatná. Vagy amilyenben reménykedik.
Az örök lány Joanna Hogg azt megelőző filmduológiájának, a Szuvenírnek a kvázi folytatása. A filmek ismeretében Az örök lány is képes többet adni, de önálló filmként is működőképes. Legalábbis akkor, ha az első képkockák hangulati elemei nem viszik el nagyon az elvárásokat a kísértethorror irányába.
A film ugyanis különösen hatásos módon idézi meg a ‘60-as, ‘70-es évek brit kísértet horrorjait, vagy a Hammer stúdió filmjeit.
A ködös, éjszakai brit vidék, vagy a monumentális, régi kastélyszálló képei szinte szinte mindent kizáróan üvöltik, hogy itt valamilyen gótikus horrorral állunk szemben.
Ezt csak erősíti a fényképezés és a film látványvilága. Nem csak a beállítások és fényelés, de a 16mm-es nyersanyag is hozzájárul az ódon kinézethez. Az örök lány nem csupán anakronisztikusnak tűnik így, de a statikus felvételeknek és a visszafogott cselekményvilágnak köszönhetően egészen archaizáló is. Ismeretlenül a filmre tekintve simán gondolhatnánk, hogy a megidézni kívánt korban készült. Ennek csak a később előkerülő okostelefonok mondhatnak ellent. De ez mind csak a külcsín. A felszín alatt viszont egy nagyon is személyes, bensőséges, félig-meddig önéletrajzi ihletésű dráma lapul meg.
A sosem anya
Az örök lány ezt a drámát pedig nem kitörő veszekedésekben és éles érzelmekkel kívnja felszínre hozni. Tilda Swinton Julie-ként egyszerre képes hozni az alkotói válságba került művész kálváriáját, és a szülői elvárásokkal küzdő lányt. Rosalindként pedig az idős, elmúlásra váró anya szerepében a sorsával megbékélt, de sok tekintetben nem elégedett, arisztrokratikus szülőt. Julie még a születésnapi ünneplés előtt szeretne haladni következő filmjének forgatókönyvével is, amihez anyja titokban rögzített önéletelbeszélését is felhasználná. A suttyomban felvett beszélgetések feldoldogzása azonban láthatóan gondot okoznak. Mintha csak valami hullarablás és önös érdekből elkövetett kihasználás történne. De legalábbis a ritka bensőséges pillanataiknak a megerőszakolása.
Az örök lány anya-lánya dinamikája pedig nem csak attól lesz érdekes, hogy mindkét szerepben Swinton brillírozik. Hanem attól is, ami az interakcióikból a felszínre kerül a kapcsolatukból. Semmit nem rág szájba a film, de egy gátlásokkal és különbözőségekkel terhelt, furcsán kettős kapcsolat rajzolódik ki a filmben. A nézőnek így magának is bele kell tennie a munkát, hogy dekódolja a képernyőn látottakat. Julie és Rosalind ugyanis olyan izgalmas tevékenységekben vesznek részt, mint a négy fogásos étlapról a vacsora kiválasztása. Vagy a lefekvés előtti rutin elvégzése, a kutya megsétáltatása, a fehér lap szindróma kezelése, térerő keresés, esetleg a furcsa zajok utáni folyosón bóklászása.
Legyen tehát bármennyire is szépen és tartalmasan elkészítve a film, a párbeszédekben zajló cselekményvezetés sokakat fog elriasztani.
Nem csak arról van szó, hogy Az örök lány lassan csordogál, és szemtelenül visszafogott, de ha szigorúak vagyunk, szinte semmi nem történik a filmben. Nem hibáztatható senki, ha legkésőbb a felénél elunja és otthagyja.
Verdikt
Az örök lány főleg azoknak jelent majd egy kellemes másfél órát, akiket képes lenyűgözni a filmezés technikai oldala is.
Joanna Hogg ugyanis egy valóban szép, bensőséges, talán túlságosan is személyes szerzői filmet készített a kísértet horrorok külsőségeivel.
Hosszú, statikus beállításaiban nem a kameramozgások dominálnak, de a vágás és a párbeszédek sokat hozzáadnak az üzenetéhez. Továbbá azoknak is ajánlott, akik szimplán csak Tilda Swinton rajongók, ugyanis itt dupla adagot is kaphatnak a játékából. Julie-t és Rosalindot sosem láthatjuk egy képkockán, ami már előre jelzi, hogy milyen jellegű történetet is látunk. Valamint a fordulat feloldása után sok minden is más fénytörésbe kerül a filmmel kapcsolatban.
Akik viszont kísértetes ijesztgetést, félelmetes hangulatot, vagy sodró lendületű cselekményt várnak, azok jobb, ha másfelé keresgélnek. Mindent egybevetve azonban Az örök lány egy szép, idézetekkel teli, belsőséges és meghitt kamaradarab a szülői elvárásokról. Meg az önmarcangolásról, a múlt árnyékairól, elmúlásról és megbékélésről. Úgy általában pedig az életről és halálról.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
