Már-már hivalkodó magabiztossággal tették a könyvpiaci marketinggépezetek a magyar olvasóközönség elé Nicholas Binge magyar debütálását – ami a szerző második regénye –, a Felemelkedést. Az „utóbbi évek egyik legeredetibb ötleteket felvonultató sci-fi regénye” – igencsak fel kell kötnie a gatyát annak, aki 2023-ban ilyet állít. Vajon mi rejtőzik a hangzatos szavak mögött? Kritikánkban utánajártunk.
Felfokozott várakozás és első benyomások
Nicholas Binge második regénye, a Felemelkedés megjelenését még a szokásosnál is magabiztosabb és hangzatosabb promószövegek harangozták be. Márpedig ez 2023-ban nem kis teljesítmény. A szórakoztató- és kultúripar bármely területéről beszéljünk, a tömeges termelés egyenesen eredményezi annak kétségbeejtő szükségét, hogy a termék kiemelkedjen a tömegből. Ilyen piaci környezetben olcsónak, elcsépeltnek és tucatszerűnek tűnik annak kendőzetlen hangoztatása, hogy évek óta nem látott, kirobbanó eredetiséggel van dolgunk. A Felemelkedéssel mégis valami ilyesmi történt. Ráadásul nem is eredménytelenül, engem legalábbis a beharangozás megfogott annyira, hogy a regényt bevegyem 2023 legjobban várt könyvei közé.
Ami a felturbózott ígéretek megvalósítását illeti, elöljáróban elmondható, hogy a mérleg összességében pozitív:
a Felemelkedés nem hiánytalanul, de egész korrektül hozza a várt színvonalat.
A regény mind a felhasznált zsánerelemek, mind a történet tekintetében sűrűn rétegzett, sokféle nézőpontot ötvöző mű. A hatásaitól egyértelműen nem tud elszakadni, az avatott olvasó fejezetről fejezetre, eseményről eseményre pontosan fel fogja ismerni, melyik sci-fi- vagy horrorklasszikus gondolatvilágát oltotta bele Binge a saját szövegébe. Ezeket az elemeket azonban a szerző szervesen, célzottan alkalmazza, és szemlátomást tudta, mit akar elérni a segítségükkel. Ezért általában nem támad hiányérzetünk olvasás közben. Az összképet a regény központi motívuma, a hegy teszi teljessé, ami nem egyszerűen a cselekmény helyszíne, hanem fontos szimbolikus adalék is a szöveg értelméhez. Ha egy mondatban jellemezni kellene a művet, nagy vonalakban azt lehetne mondani:
a Felemelkedésben a szerző Ted Chiang emberközpontúságát ötvözte a Lovecraft-féle kozmikus horror elemeivel.
A Felemelkedés alaphelyzete
A főhős Harold Tunmore, a különc, emberkerülő, másokkal nehezen szót értő orvos, aki sajátos módon kapcsolódik családtagjaihoz és nehéz személyes traumát cipel. Az ő feljegyzésein keresztül ismerjük meg a cselekményt és rakjuk össze – több-kevesebb sikerrel – a kirakóst. Az első, bevezető fejezetben azonban még nem vele ismerkedünk meg, hanem öccsével, Benjaminnel, aki több évtized elteltével talál rá eltűnt testvérére egy elmegyógyintézetben. Miután intézkedik szabadon engedéséről, egy teli táskára való különös levél jut a birtokába. Ezek a levelek Harold feljegyzései, amelyek egy lélegzetelállító expedícióról számolnak be.
A dokumentumok szerint hirtelen, minden előzmény nélkül megjelent a Csendes-óceán közepén egy gigantikus hegy, ami mellett a Mount Everestet is eltörpül. A hegy felfedezésére expedíciót szerveztek, amelynek tagjai nyom nélkül eltűntek, leszámítva néhány túlélőt. Ezek a túlélők azonban nem sok információval szolgálnak, viselkedésük megmagyarázhatatlan, olykor az őrülettel határos. Harold a második expedíció kapcsán kerül képbe, annak szervezői ugyanis különböző szakmák kiválóságait gyűjtik össze, hivatalosan a hegy és annak környezete tanulmányozása végett. Harold a csapat fizikusa, emellett van vegyész, geológus, biológus, továbbá egy antropológus is. Rajtuk kívül a csapat tagja egy ütnivaló, címeres gyökér hegymászó, aki a felfelé haladás biztonságáért felelős, néhány katonai kísérő pedig a fegyveres védelmet szavatolja. Végül, de nem utolsósorban jelen van Harold volt felesége, Naoko, aki orvos, egyúttal az első expedíció túlélője. Ez a társaság, ilyen személyi háttérrel vág neki a titokzatos hely feltárásának.
A Felemelkedés két fő szálon fut. Egyfelől bemutat egy sci-fi-, kisebb részben horrorjellegű felfedezést egy természeti anomáliáról. Másfelől nyomon követhetünk egy lelki folyamatot, melynek során Harold megkísérli feldolgozni fogadott fia elvesztését és az exéhez fűződő viszonyát, továbbá feloldozást nyerni. Ebben a sorrendben nézzük meg közelebbről a regény két oldalát.
Hegy, téboly, mindfuck – hol láttunk már ilyet?
A Felemelkedésben van hegy és őrület. Továbbmegyek: előfordulnak benne csápos lények, valamint barlangok, bennük furcsa, idegenszerű domborművekkel. H. P. Lovecraft Az őrület hegyei című elbeszélése valósággal üvölt ezekből a motívumokból. Sőt: van a regényben még egy igen specifikus csattanó, ami Lovecraft írását is emlékezetessé teszi. A Felemelkedés ennek ellenére nem megy el kozmikus horrorba, és távolról sem egy Lovecraft-utánérzés. A Lovecrafttal való egyetlen tartalmi hasonlatosság a filozofikus hangvétel, de ez értelemszerűen nem kizárólag rá jellemző. Binge ezeket a felszínen Lovecrafthoz kötődő elemeket a saját koncepciója szolgálatába állítja.
Az őrület hegyei arról is emlékezetes, hogy írója földtörténeti kontextusba helyezi a cselekményt és nagy gondot fordít annak természettudományos megalapozására. Ez a törekvés a Felemelkedésben is észrevehető: Binge biológiailag és – főleg – fizikailag hihető, könnyen elképzelhető környezetet teremt az általa elmesélt történethez. A hegy létrejöttének és viselkedésének magyarázata pont kellő alapossággal van kibontva ahhoz, hogy az olvasó magyarázatot kapjon az események miértjére.
A természettudományos kontextus elegendő ahhoz, hogy hihető környezetet adjon a történet világának befogadásához, s annak elemeit a szerző jó érzékkel is adagolja. Különösen a Felemelkedés első felében, ahol a figyelmünket folyamatosan fenntartják az új információk, és annak rendje-módja szerint várjuk a következő adag rejtélyt.
Ezen a fronton a hegyet benépesítő rejtélyes csápos lények – a „leviatánok” – illenek a legkevésbé a képbe. A regény elolvasása után nehéz őket bárhova tenni. Kapunk egy vérbeli sci-fi-horror olvasócsalit RNS-alapú életformákkal meg idegenszerű domborművekkel, majd mindez kiegészül további fizikai és pszichikai anomáliákkal. Csupa olyasmi, amivel a zsáner rajongóit kenyérre lehet kenni, és ami önmagában kitesz egy középszerű, de jó szájízt hagyó történetet. Viszont a szerző a regény végén továbbmegy, és megkísérli központi szerepbe helyezni ezeket a szörnyalakokat. Ez teljesen természetes egy olyan szöveg esetében, ami túl akar lépni a felszínes zsánerkereteken és valami mélyen emberit akar közölni. Csakhogy a kísérlet félresiklik. A szörnyek viselkedése nem nyer értelmet. Cselekvésük mozgatórugói nem azért idegenek számunkra, mert az embert meghaladó létformákról van szó, hanem azért, mert az embert nevetségesen fontos pozícióba helyezik. A Felemelkedés záró eseményei inkább hagynak kérdőjeleket az olvasóban: mi mozgatja ezeket a mélyen idegen és hatalmas lényeket akkor, amikor egyáltalán méltóztatnak foglalkozni az emberekkel?
Amitől a kalandregény valami több lesz
A tudományos-fantasztikus körítés jobbára betölti a rendeltetését, de önmagában nem tenné figyelmet érdemlővé a regényt. Ez már a történet keretezéséből is látszik. A Felemelkedés személyes benyomásokkal, a főszereplő testvérének visszaemlékezéseivel indít és azokkal is ér véget. Itt szó nincs csápos szörnyekről, az emberiség rendeltetéséről, a világ rendjében elfoglalt helyünkről, a természet megismerhetőségéről, semmiféle „Nagy Kérdésről”. Ezek a merengések sokat foglalkoznak a két testvér sajátos viszonyával, ami nem pusztán adalék, hanem megadja a regény hangvételét is. Annak ellenére, hogy a legtöbb betű a fantasztikus események és felfedezések leírására van szentelve, az igazán jelentős rész mégis Harold és Naoko újbóli találkozása, valamint Harold önmagával való megbékélésének folyamata. A történetet át- és átszövik a visszaemlékezések a főhős régi életéről, párkapcsolatáról, emberi botlásairól és változásairól, és a cselekmény fontos részét képezik a volt házaspár beszélgetései. Azt, hogy a szerző erre az oldalra helyezett nagyobb hangsúlyt, az is szemlélteti, hogy jóformán semmilyen információt nem kapunk arról, hogy 1991-ben, az információ korának hajnalán, egy folyamatosan zsugorodó világban hogyan fogadta az emberiség azt, hogy egyik napról a másikra rákerült a térképre egy, a Mount Everestet eltörpítő hegykolosszus. Ebből az alaphelyzetből egy Neal Stephenson alsó hangon 1000 oldalra rúgó világpolitikai intrikaszövedéket rittyentene össze diplomáciai mesterkedésekkel, titkosszolgálati akciókkal, politikai földmozgásokkal és a civilizáció jövőjét meghatározó egymásnak feszülésekkel. Binge-nél ennek nyoma sincs,
a gigászi geológiai monstrum egy önmagába záródó univerzum, távol a nagyhatalmak figyelő tekintetétől.
Ted Chiang rajongói kajálni fogják a Felemelkedést, mert ez utóbbi erőteljes belső fókusza nagyon emlékeztet arra a páratlanul finomművű jellemformálásra, ami Chiang elbeszéléseit annyira egyedivé teszi. Az Érkezésben – hogy csak a legismertebb művénél maradjunk – az idegenek megjelenése pusztán ürügy arra, hogy nyelvfilozófiai problémákat gondoljunk végig, és mindezt a narrátor megindító személyes vesztesége kíséri. Hasonló a helyzet a Felemelkedés esetében, ahol Harold Tunmore-t a megmagyarázhatatlan hegyen átélt események segítik, hogy közelebb kerüljön önmagához.
Egy hegynyi szimbólum
A Felemelkedés kapcsán, nem mehetünk el szó nélkül a gazdag szimbolika és szellemi háttér mellett, ami talán a legnagyobb erőssége, és ami minden kisebb-nagyobb hiányossága mellett is – ezekről hamarosan – olvasásra érdemessé teszi ezt a regényt. A hegy kulturális jelentősége és szimbolikus jelentéstartalma sokrétű. Utalhat az Istenhez való közelségre, az Istennel való találkozásra, vagy lehet az istenek lakóhelye. Egyes kultúrákban a kiengesztelés, a vezeklés színhelye. Lehet továbbá hódítás tárgya is, a dicsőségre szomjazó ember geológiai „trófeája”, az ego kiteljesedésének eszköze. Jelentheti az állandóságot, az örökkévalóságot is.
Maga a szerző Albert Camus egzisztencialista-abszurdista Sziszüphosz-értelmezését választotta a Felemelkedés mottójául. Camus felfogása szerint a közömbös univerzumban a legjobb, amit ember tehet, az, hogy Sziszüphosz módjára, dacosan küzd a lét céltalanságával, magyarán akkor is cselekszik és kiteljesíti önmagát, ha annak nincs értelme. A regény mottója fényében tehát a hegy az egzisztencialista értelemben önmegvalósító ember alakját is felidézi.
Sziszüphosz, Korinthosz alapító királya a görög mitológia ismert alakja, aki cselszövéseivel és bűneivel magára haragította az isteneket. A túlvilágon büntetésből arra kötelezték, hogy egy sziklát görgessen fel egy hegycsúcsra, ahonnét az mindig legurul, Sziszüphosz pedig elölről kezdheti a gürcölést. A „sziszifuszi/sziszüphoszi munka” kifejezés mindmáig a vesződséges, hiábavaló munkát jelenti.
A Felemelkedés szereplőinek jellemében és indítékaiban jól tetten érhetők a hegy mint szimbólum különböző értelmezései. Ezzel nem azt állítom, hogy minden karakter valamilyen jelentésárnyalat sablonszerű reprezentációja. Ilyesmiről szó sincs. Azonban ha az ember – tényleg csak minimális mértékben – utánakeres annak, mit jelképez a hegy, óhatatlanul szemet fog szúrni neki, hogy egyes jelentések mennyire plasztikusan megfeleltethetők néhány szereplőnek. Hogy ne menjünk messzire: a főhős, Harold a lelkifurdalása elől menekül és feloldozást keres. A geológus, Thomas Fung az Istennel és a hittel kapcsolatos eszmecserék beindítója, aki a hegyen is Istent keresi.
És ha már az ego és a hódítás felmerült a hegy motívuma kapcsán, nem hagyhatjuk szó nélkül Sir Roger Bettant, a társaság biztos feljutását szavatoló hegymászót, akinek az egója az egyetlen regényben, ami még a hegynél is nagyobb. Ő az, aki számára a hegy egy meghódítandó trófea, egy újabb kihúzott tétel a bakancslistán. Mellesleg szólva valószínűleg hipererős mágnes van az arcába rejtve, ugyanis, mint azt az olvasó érzékelni fogja, minden gesztusa, minden rezdülése elemi erővel vonzza a vascsövet. Ám minden taszító, sőt, nem egyszer groteszkül eltúlzott jellemvonása ellenére Bettan érdekes résztvevője az eseményeknek, akinek mérhetetlen egoizmusa a cselekmény közben, és különösen a végén sajátos szerepet kap.
A Felemelkedés sokrétű, áthallásokban és szimbólumokban gazdag regény, ami sok témát megpendít és az emberiség alapvető kérdéseit boncolgatja.
A kisebb-nagyobb hiányosságok
Nicholas Binge magasra tette a lécet saját maga számára és roppant ambiciózus vállalást tett a megírásával. A kivitelezés azonban nem hiba nélküli.
A könyv talán legkétesebb elemei a leviatánok és az ő cselekvési indítékaik. A csápos, idegen létformák jók, szeretjük őket. Csakhogy a Felemelkedés valamiféle felsőbbrendű létformaként szeretné őket élénk állítani, ami viszont nem igazán sikerül. Ez főleg azért probléma, mert a történet zárásának kulcseleme ez a magasabb rendűség, viszont itt több a kérdőjel, mint a válasz. Miért tükröznek ennyire gyalult intellektust az elvileg az emberek fölött álló leviatánok? Mit akarnak az expedíció tagjaitól? Miért viselkednek agresszívan, miért érzik magukat fenyegetve, ha ennyire nagyszerű lények?
Miért fordítanak egyáltalán bármennyi figyelmet holmi piszlicsáré emberekre?
Ezeket a kételyeket a regény meg sem kísérli eloszlatni, ha pedig megkísérelte, akkor fájdalmas kudarcot vallott.
A leviatánokhoz kapcsolódik egy szójáték a történet végén, ami, nehéz másként mondani, idétlen tréfaként hat a könyv többi részéhez képest. A cselekmény kontextusában sem nyer értelmet, és írói ötletként is elég vérszegény mindahhoz képest, amit Binge a Felemelkedésben letett az asztalra. Több szót nem igényel.
Nehéz összerakni azt is, hogy miért őrülnek meg az expedíciók túlélői. Nem teljesen elképzelhetetlen, hiszen rettenetes dolgok történnek a résztvevőkkel. Viszont ha egy ennyire sokfelé tekintő regény az őrület motívumához nyúl, akkor azt lehetne várni, hogy a magyarázat túlmutat az „annyira borzasztó, hogy beleőrült” sablonon. Ez a fajta magyarázat viszont elmarad, egyszerűen csak megkapjuk, hogy a főszereplő különféle mentális betegségek tüneteit mutatja. Ez mindenképpen felkelti az olvasó figyelmét, aki várja, hogy koherens magyarázatot kapjon erre a következményre. A magyarázat viszont elmarad, helyette az őrület egyszerűen csak bekövetkezik, mint valamiféle magától értetődő fejlemény, ezzel viszont az olvasó nincs igazán kisegítve.
Ugyancsak a Felemelkedés sokoldalú merítésének tudom be, hogy valójában nem rajzolódik ki egyértelműen, mire keresi a választ egyáltalán. Rengeteg kérdés felmerül a cselekmény különböző szakaszaiban, de nem áll össze, mi az, ami a regény fókuszában áll. Kapunk egy kis filozofálgatást Isten fogalmáról. Ott van Harold tépelődése a múltjáról. Aztán egyszer csak kapunk egy nagyon általános reflexiót arról, hogy mi az ember feladata az életben. És mindennek az eredménye egy őrült ember, aki élete jelentős részét elmegyógyintézetben éli le. Mindezt így összességében nehéz összerakni.
Verdikt
A Felemelkedés ambiciózus regény, ami sok tekintetben felér az általa emelt mércéhez. A promóban emlegetett eredetiséggel fenntartásokkal bánjunk: rengeteg hatás érhető tetten a regényben, amelyek közül csak H. P. Lovecraftot és Ted Chiangot emeltem ki. Ennek ellenére a szerző ezeket az áthallásokat szerves egésszé gyúrja, saját szellemiséggel és üzenettel. A könyv, bár néhány eleme inkoherens, érdekfeszítő, elgondolkodtató történetet mutat be az olvasónak arról, mi az ember helye a világban és mik az igazán fontos dolgok az életben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
