A Barbie egy kényelmesnek tűnő, néha idétlenkedő vígjátékon keresztül meséli el, hogy milyen veszélyesek lehetnek a társadalmi szerepek és az elvárások.
A társadalmi változásokat főleg az utókorból szemlélve tudjuk igazán értékelni – visszatekintve arra, hogy mi, miért és miként változott. Észrevehetjük, hogy egy forradalmi gondolat fokozatosan alakulhat egy újabb status quo merev fenntartójává. Érdekes ilyen szemszögből vizsgálni a feminizmust is. A nők szélsőséges hagyományos nemi szerepe a legtöbb társadalomban a „konyha, gyerek, templom?” ethoszként fogalmazható meg, és ezen láncok széttépéseként szolgált a magántulajdon, a szabad karrierválasztás, a független élet, a szépség vagy épp intelligencia határozott felvállalása, és így tovább – az önmegvalósítás, ami eltért a korábbitól. A nők kiszakadhattak az otthonból, hogy aztán a társadalom szemében újabb skatulyákba kerülhessenek: most már mindezt nem választaniuk lehetett, hanem meg kellett felelniük az újabb elvásároknak. A kiszakadás – és minden, ami ezt szimbolizálta – ismét az elnyomás szimbólumaivá váltak. A magassarkú, a smink, a bikini egykor a felszabadulás jelképei lettek, majd csak újabb elvárásokká devalválódtak. Amit akkor ünnepeltek, most újra megkérdőjelezték. Így járt Barbie is, aki évtizedek óta képviselt valamit, próbálta keresni az útját, egyszerre újszerű lenni és megfelelni az elvárásoknak – és ezt mutatja be pazarul, könnyedén fogyasztható, de mégis befogadható formában első élőszereplős filmfeldolgozása. Ezt, meg még sok mást: női- és férfilétet (vagy inkább általában emberit), egzisztenciát és identitást.
Mindezt meglepően alaposan és tudatosan.
Barbie esete a valósággal
„Sztereotip” Barbie (Margot Robbie) – tudod, az a „tipikus” szőke, vékony – a többi Barbie-val él vígan Barbielandben, ahol minden fő döntéshozói pozíciót nők – pontosaban Barbie-k – töltenek be. Itt minden szipi-szuper és mindenki tökéletesen néz ki és létezik. Barbieland persze diverz és progresszív, így vannak teltebbek és vékonyabbak, mozgássérültek, feketék, ázsiaiak – pont, mint a „valódi” világban. Ezzel és sok mással is tettek a valódi nőkért, a felszabadításukért, tettek a róluk alkotott képért, a sokoldalúság és sokszínűség normalizációjáért. Hála nekik sok kislány orvos vagy diplomata akar lenni, nem csak anya vagy feleség. Persze ott van Barbie-val Ken (Ryan Gosling) is – meg sok másik Ken. Jóképű, izmos, célja csak egy: epekedni Barbie-ért.
Ken alá van rendelve, nincs befolyása, de tűri a sorsát.
Egy nap ebbe az idillbe – már ahonnan nézzük – bekavar valami. Barbie – a „sztereotip” – elkezd a halálra gondolni. Megjelenik rajta a narancsbőr, sarka talán létezése óta először leszállt a földre. El is küldik aggódó, még a rózsaszín ködben létező társai a tulajdonképpeni sámánhoz, „furcsa” Barbie-hoz (Kate McKinnon). Ő az a Barbie, akivel egy kicsit vadul játszottak a gyerekek: felgyújtották, összefirkálták, levágták a haját. Barbie megtudja tőle, hogy el kell mennie a való világba – értsd: Los Angelesbe –, és meg kell találnia a kislányt, aki játszik vele, ugyanis valami zavar van kettejük kapcsolata közt. Barbie elindul hát, vele tart a hódítására vágyó Ken is.
Odaát pedig szembesülnek a valósággal. Itt máshogy mennek a dolgok. A Barbieland matriarchikus rendszerével szemben itt patriarchátus van: a férfiak uralják a világot. Ők írják a szabályokat, háborúznak – lóháton! –, isznak, szexisták és könnyen jutnak hatalomra. Legalábbis Ken nagyjából ezt szűri le, míg Barbie-val szétválva saját útjukat járják. Vissza is tér Barbielandbe, hogy megmutassa a többi Kennek – így is lehet csinálni, és így fogjuk csinálni. Hősnőnk pedig ezzel párhuzamosan a gyártó Mattel ügynökei elől menekül eredeti játszótársával az önmegvalósítás útján. A két archetipikus baba-ember egzisztenciális krízisét a maga módján kezeli, a film pedig ezt dolgozza fel humorral, de mélységgel. Ken a toxikus maszkulinitásban mártózik meg az elnyomásból menekülve, míg Barbie az idillből döbben rá a hétköznapinő-lét velejáróira.
A film különlegessége, hogy egy családi fantasy vígjátékba bújtatott filozófiai eszmefuttatás és társadalmi görbetükör. Előbbihez igazodva tele van könnyed poénokkal, néhol fárasztó, sokszor bugyuta, de meglepően működőképes és igazán vicces egysorosokkal. Mondanivalója is gyakran szájbarágós, bár ez a didaktikusság beleillik meta-jellegébe is. A poénok jelentős része arra épít, hogy Barbie és Ken teljesen idegenek a valódi világban, ezért komikus szituációkba keverednek. Ken a férfikönyvek (háborús, üzleti és persze lovas szakirodalom) olvasása után el akar menni orvosnak, de szembesül vele, hogy diploma is kell hozzá. Barbie-t sírásig osztja ki egy tinilány, Sasha arról, hogy a nők elnyomásának szimbóluma. Ken a férfi dominanciát a felszínen ragadja meg, így a Ken-féle patriarchátus szerves része, hogy minden lovas, cowboy-os dolgokkal lesz tele. Barbie rájön, hogy a Mattel vezetésében, a sok C-szintű fejes között egy nő sincs – de ahogy a komikus szerepeiről ismert Will Ferrell játszotta főgóré megnyugtatja: azért volt legalább kettő a vállalat fennállása óta. A humor tehát egyrészt helyzetkomikumokból, másrészt a sztereotípiák ütköztetéséből épül fel, rengeteget merítve a kiváló nevekkel teli színészgárda tehetségéből.
Filozófus Barbie színre lép!
A felszín alatt azonban sokkal mélyebb témák húzódnak meg. Szimplán feministának titulálni a filmet elvinné a fókuszt a lényegről – persze, hogy feminista, elvégre a nők helyzetét tárgyalja. Azonban ennél sokkal több. Bemutatja a társadalom nők felé támasztott elvárásait és azt, hogy használja ki ezt a kapitalizmus. Míg Barbie – ahogy még Ruth Handler, az alkotója kitalálta – egyfajta szimbólumává válhatott az új nőnek, ma már kissé elavult. A szőke csinibaba nagy eséllyel nem az, aki a legtöbb nő lehetne, ha egyáltalán akarna, és inkább egy újabb jelképe annak, hogy a férfiak szemében hogyan kellene megjelenniük: folyton csinosan, szépen, tökéletesen. America Ferrera alakítja a Mattel egyik női, persze recepciós alkalmazottját és egy „valódi” anyukát, Gloriát – akinek a „Barbie-kiosztós” Sasha a gyereke. Gloria kissé szájbarágós és didaktikus, de attól még erőteljes monológja világít rá a modern női létezés paradoxikus, többször hangoztatott, de sajnos még mindig aktuális valójára: legyél vékony, de ne túl vékony; akarj karriert, de ne legyél önző; akarj anya lenni, de ne beszélj annyit a gyerekeidről; legyél vonzó, de ne túlzottan, mert akkor már kurvás vagy; ha hülye a csávód, te vagy a hibás, ha szólsz ezért, mit panaszkodsz?; és így tovább. Barbie pedig valamennyire ennek a megtestesülése, és hiába lehet pozitív a létezése, ugyanannyira válhat károssá.
Ott van azonban Ken, és úgy érzem, itt megy félre sokakban a film. Az alkotás ugyanis rávilágít arra, hogy a szélsőséges patriarchátussal szemben ugyanúgy rossz egy kizárólag „női uralom”. Elvégre Barbielandben a Kenek vannak kizárva a döntéshozatalból, lekezelik őket és csak azért léteznek, hogy a Barbie-k jól érezzék magukat. Ken így a toxikus maszkulinitáshoz fordul, és az önfelfedezési túrája így a lázadás és a „férfiasság” irányába mozdítja el.
A Barbie nem azt mondja, hogy a férfiak rosszak. Pont arra világít rá, hogy a rossz férfiakat is a társadalmi elvárások és normák teszik azzá.
A különbség, hogy gyakori, hogy az öklük csapása egy nőre irányul. A film pontosan azt emeli ki, hogy a társadalom által meghatározott nemi szerepek minden tekintetben béklyók. Elvárni egy férfitől, hogy legyen erős, izmos, értsen a műszaki dolgokhoz, legyen bátor, legyen mindig racionális, fojtsa el az érzelmeit, legyen macsó; udvaroljon, de ne essen túlzásba; mutassa ki érzékenységét, de azért ne picsogjon; és így tovább ugyanúgy – még ha nem is ugyanannyira – egészségtelen. Kissé leegyszerűsítve, már-már prosztón összefoglalva: Ken egy fasz lesz, miután rájön, hogy eddig nem volt fasza, pedig ideát a fasz sokat jelent. A film igazi héroszai a számkivetett figurák, akik elszakadtak a sztereotip társadalmi elvárásoktól és saját egyéniségüket élik meg ahelyett, hogy szerepet vállalnának – és erre jönnek rá fokozatosan hőseink is. Ennek az üzenetnek a közvetítésében pedig elképesztően nagy szerepe van egyrészt Greta Gerwig és Noah Baumbach forgatókönyvének, illetve a baromira tehetséges színészgárdának. Az íróduó képes a pazar, meseszerű, pasztell világot humorral és élettel megtölteni, ami alatt elgondolkodtató tartalom is van, amit egyedül azért nem juthat el egy nézőhöz, mert felszínesen üli végig vagy hiányzik belőle a nyitottság.
A szereplők elképesztő odaadással keltik életre figuráikat. Gosling fenomenális Ken, nemcsak izmos testével, de elnagyolt mozdulataival, amit ugyanannyira ihlettek az elmúlt évtizedek maszkulin ideáljai, mint a modern csávók stilója. Gesztikulációja, mozgáskultúrája és arcmimikája is csak egyike annak a sokoldalúságnak, amit megszokhattunk tőle karrierje során, a Plasztik szerelemtől a Drive!-on át a Kaliforniai álomig , és hiába károgtak a megjelenés előtt kora miatt: Gosling bizony Ken. Ahogy Margot Robbie pedig Barbie, és annál több is. A színésznő pillanatok alatt tud váltani az ürestekintetű mesefigura és az egzisztenciális válságtól gyötrődő, a valóság és létezés komplexitását felismerő ember között. Ugyanolyan természetes magassarkúban és rózsaszínben, mint amikor épp ezek megkérdőjelezését kell átadnia. A többiek is (Simu Liu és Kingsley Ben-Adir Kenként, Hari Nef, Alexandra Shipp és Issa Rae Barbie-ként) szuperül játszanak, és kifejezetten jópofa ennyi ismertebb nevet és figurát látni felbukkanni, de szerepeik tudatosan egysíkúak, így a film tényleg a központi Barbie-é és Kené marad. Külön pacsi azonban Michael Cera Allanjének, aki bájos „másságával” és kívülállóságával a bináris világ „másai” felé tesznek az alkotók egy kedves gesztust. (Ugyan a film a homoszexualitással aligha foglalkozik, a színészek orientációja sokkal diverzebb.)
Barbie és Ken, matriarchátus és patriarchátus?
A női-férfi dinamikán, a patriarchátus-matriarchátus dualitásán és a nemi szerepeken túl azonban a Barbie még mélyebbre ás – mondhatni előveszi a „filozófus Barbie-Kent”, Simone de Beavuoir-t és Jean-Paul Sartré-t. Az egzisztencialista filozófia két titánja az „én” helyzetét vizsgálta a „máshoz” képest. Elvégre önmagunkat csak akkor definiálhatjuk, ha van valaki más, akihez viszonyíthatjuk magunkat. Nincsenek magas emberek, ha nincsenek alacsonyak; okosak sincsenek buták nélkül; nők sem férfiak nélkül – és persze fordítva. Magunkat csak más függvényében értelmezhetjük, ahogy Ken és Barbie sincs egymás nélkül. Pontosabban ez itt a fő tematika:
önmagunk megtalálásához rá kell jönnünk arra, hogy miként csökkenthetjük a függést másoktól.
Ken igazán csak azért szeretne Barbie-val lenni, mert erre teremtették – a kérdés, hogy tényleg akarja-e ezt, vagy a saját társadalmi kerete erőltette ezt rá. Ugyanez a helyzet Barbie-val, aki „sztereotip női” valóját azért élte csak meg, mert ez lett belé kódolva. Ahogy Beauvoir A második nemben is tárgyalja, a nő a másik a férfival szemben, és ennek dekonstrukciója egy fontos társadalmi, jelenleg is zajló folyamat. Rengeteg frusztráció, szorongás és erőszak oka az, hogy az emberek elfojtják tényleges gondolataikat, és meg akarnak felelni a status quo-nak, emiatt pedig félnek kilépni saját és társadalmuk kereteiből.
Gerwig és Baumbach pedig pontosan erre instruál minket: lépjünk ki a fénybe, legyünk, akik vagyunk, mert ha nem, az csak negatívumot szül – függetlenül attól, hogy miként azonosulunk.
Az egész szépsége, hogy ez a mély filozofálás és kőkemény szatíra – ami nem csak, hogy sokaknak nem jön be, de sokan sértőnek vagy férfigyalázónak találják majd – egy alapszinten szórakoztató, bugyutának álcázott filmbe van rejtve. Sőt, nagyon cinikusan mondhatnánk azt, hogy egy kétórás reklámfilmről van szó, ami igyekszik nem csak revitalizálni a brandet. Elvégre Barbie modern és trendi, figyel mindenkire, gondoskodik mindenről és megtalálja a számításait. Hiába volt pár ballépése, mint a karemelésre mellét növelő vagy hasából babát kibújtatható terhes figura, ő itt van, és jelen van, és menj és vedd meg! Mint már említettem, nagyon szájbarágós is tud lenni, ami egyrészt illik a leegyszerűsített mesevilágába, másrészt azonban kissé fárasztó, főleg a sokadik alkalomra. Plusz, a film az ideális társadalmi balanszig nem jut el, ami miatt kissé egyoldalúnak tűnhet a narratíva. Ezeket a negatívumokat azonban élvezetesebbé teszik az elképesztően látványos díszletek, a bámulatos képi megvalósítások és a pörgős rendezés – sőt, néha kicsit túl pörgős, és olyan, mintha humorszkeccsek egymásrapakolása lenne, amibe belepréseltek egy nagy adag mély filozófiát.
A Barbie nem egy tökéletes film – de hát mi az –, viszont talán a lehető legjobb, ami a karakterrel történhetett, és a legtöbb, amit ki lehetett hozni belőle. Egyszerre egy szórakoztató, színes, vidám családi film és egy mély, összetett, filozofikus, már-már maró szatíra az ellentmondásos nemi szerepek jelenlegi helyzetéről és Barbie szerepéről a világban. Egzisztenciális manifesztó és habkönnyű rózsaszín vattacukor, kéz a kézben. Gyere nevetni, és menj haza gondolkodni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.