A mélyben a valaha szebb napokat is látott creature feature, azaz valamilyen szörnyet középpontba emelő horrorfilmek kortárs felmelegítése. Ott van benne a csírája egy szórakoztatóbb, emlékezetesebb filmnek is. De sajnos számos bumfordi és érezhetően kompromisszumos megoldása meggátolja a törekvéseit. Enyhén spoileres kritika.
Lent a mélyben
Nincs is jobb szórakozás nyári estéken az egyszeri horrorrajongó számára, mint elindítani valamilyen rémfilmet. Sőt, az sem baj, ha valamilyen B-kategóriás, vagy esetleg trash agymenésről van szó. De a legszórakoztatóbb választás ilyenkor talán mégis az, ha valamilyen szörnyike aprítja a jónépet. Jó creature feature-ökkel pedig nem igazán vagyunk ellátva mostanság. És sajnos A mélyben sem javít sokat ezen a statisztikán. Pedig láthatóan nem akar mást, mint egyszerűen különleges rémalakokkal ijesztgetni.
A végeredmény viszont finoman fogalmazva is legfeljebb kompromisszumos sikereket tud felmutatni.
Pedig vannak egészen jól működő részei is!
A mélyben a hetvenes évekbe helyezi cselekményét, meg néha villanásnyira elugrál a negyvenes évekbe is. Ben (Matthew Whelan) és Jules (Luciane Buchanan) egy kisállatkereskedést vezetnek, ám az üzlet nem megy valami jól. Szerencsére épp jókor keresi meg Bent egy ügyvéd, aki áttúrta a férfi elhunyt édesanyja dokumentumait. Ezekből ugyanis az derült ki, hogy Ben és családja örököltek egy tengerparti házat, hatalmas telekkel. Furcsa azonban, hogy anyuka sosem említette ezt az ingatlant fiának. Felkerekednek hát, hogy szemrevételezzék a házat, hogy aztán ideiglenes be is költözzenek. Ahogy arra számítani lehet, az évtizedek során teljesen lerongyolódott házzal rengeteg munka lesz, ha lakhatóvá vagy eladhatóvá szeretnék tenni. Az pedig már az első ott töltött éjszaka során gyanús lesz, hogy valami nincs rendben az építménnyel és környékével.
Nincs minden mélyen
Az író-rendező Scott Walker (lásd még tőle: Dermesztő rémület) a hasonló filmekkel ellentétben egy másik zsáner hatáselemeivel nyit. A mélyben ugyanis elsőre jobban hasonlít egy kísértetházas horrorra, mint egy szörnyfilmre. A két alzsáner házasítása nem feltétlenül új dolog, de valami izgalmas és egyedi ötvözet is lehetett volna.
Érdekes módon a film eleje jobban is működik, legalábbis ami a választott szubzsáner hatásmechanizmusának sikereit illeti.
A színészi munka ha nem is kiemelkedő, de a kívánalmaknak tökéletesen megfelel. Kiváltképp igaz ez az anyukát alakító Luciane Buchanenre. A fényképezés is nagyrészt rendben van, az atmoszférának pedig tökéletesen megalapoz a tengerparton álló roggyant épület és környéke.
Amit viszont már kevésbé tehet ki a vitrinbe A mélyben, az az elnyújtott építkezés. A kísértetházas és szörnyfilmek tipikus dramaturgiai kívánalmai közt húzódó dinamikai különbség itt ütközik ki leginkább. A lassabb folyású felvezetésben nagyobb hangsúly helyeződik az apránként fokozódó házcentrikus ijesztgetésekre (recsegő padló, becsapódó-kinyíló ajtók, valami van az ablakban), mint a valódi veszélyforrás hatásos felvezetésére. A rém pedig eleinte simán meg is elégszik annyival, hogy kisebb kellemetlenségeket okoz a lakóknak. Ahelyett, hogy rögtön potenciális táplálékforrásként tekintene rájuk és megindulna valamiféle ostrom.
Hová lenne így a dráma feszültség, ugye? Nos, nem mintha ebből amúgy is sok szorult volna a filmbe.
Ben múltjából látunk bénácskán vászonra vitt, hideg kékben játszó flashbackeket, így a néző számára nem annyira titok az a titok, ami a mélyben lappang. A cselekményvezetés is kevés olyan drámai vagy feszült pillanatot tartalmaz, ami tartósan képes lenne kilengésre bírni a vérnyomást. A mélyben nem bonyolítja túl a történetét, azt viszont legalább konzisztensen és érthetően viszi véghez. Cserében semmiféle mögöttes tartalmat, vagy érdekesebb, boncolgatni való kérdéseket nem vet fel. Egy ilyen film esetén ez nem is igazán probléma, nem feltétlenül emiatt kedvelik őket a rajongók. Az már más kérdés, hogy a szörnyterrorral sem bánik igazán hatásosan, és a rém is kicsit kiábrándító.
Jajj, a szörnyek!
Walker legalábbis annyira titkolózik a szörnyeit illetően, mintha megint csak 1975-öt írnánk, és le sem tagadhatná egyik fő inspirációs forrásaként A cápát. A rendező ugyanis addig próbálja rejtegetni rémalakjait, ameddig csak lehet. Jelenlétére gyakran csak a ragadozó tekintetét megszemélyesítő nézőpont felvételek és a szörnyhangok utalnak. Meg néhány elhullott mellékszereplő. A mélyben egy másik bevallottan nagy hatásaként Neil Marshall 2005-ös A barlangja is előkerül, hiszen az említett veszélyforrás a házhoz tartozó víztározón keresztül furakodik közelebb a családhoz. A tározó fontos helyszínné is válik (az eredeti The Tank cím eleve erre utal), és nemcsak a végjátékban, hanem Ben múltjának titkai is hozzá kötődnek. A karakterdizájn azonban bőven elszakad az említett klasszikusok megidézésétől.
A mélyben lényegében már a nyitányban és az előzetesben elárulja, hogy milyen jellegű szörnyikével van dolga a szereplőknek. Vélhetően büdzsé és határidő problémák miatt azonban a megjelenése csalódást keltő. Ráadásul olyan, mintha csak a fejszerkezetét találták volna ki igazán. Becsülendő viszont, hogy a filmben végig praktikus effektusokat láthatunk, így az a fej tapinthatónak, fizikai kiterjedéssel rendelkezőnek hat a vásznon is. A többi része viszont annak ellenére is túlságosan emberi, hogy az alkotók direkt kerülni akarták a humanoid formát. A jelmezben pedig egy cirkuszi akrobata, Regina Hegeman riogatja a szereplőket.
A teremtmény dizájnja viszont túlságosan is a kortárs szörnytár olyan sablonizálódott rémeit nyúlja le, mint a Demogorgon, vagy a Hang nélkül idegenjei.
Pedig a lényen a sokszoros díjnyertes és elismert Weta Workshop dolgozott.
A film főleg az utolsó fél órában mutogatja szívesen a teremtményt, ám abban sincs sok köszönet. A korábban pedzegetett korlátok miatt ugyanis olyan kompromisszumokra kényszerültek az alkotók, hogy az akciódús zárásban is alig látni néhány kimerevített póznál tovább a szörnyeket. Ennél a szakasznál a kamerakezelés és a vágás is inkább szolgálja a lények takargatását, amivel egyfelől vizuális káoszt okoz, másfelől pedig a gyengébb tévéfilmes produkciókat idézi. Pedig A mélyben ekkor hasonlíthatna a leginkább egy igazi horrorfilmre.
Szörnyen rémes?
Nem A mélyben lesz az, ami újból felvirágoztatja a mostanság kissé mellőzött creature feature horror alzsánert. A fényképezést vagy színészi játékot és hangulatot illetően vannak kifejezetten élvezhető elemei is. A trashfaktor viszont nincs meg benne, de ügyetlenkedő megoldásai sajnos a gyengébb produkciók sorába terelik. A szörnyfilmek feltétlen híveinek persze még így is tartogathat elég puskaport egy nyári éjszakai vetítésre.
Láthatóan nem tehetségtelen kóklerek készítették, és érezhetően ott van benne egy jobb film lárvája is. Csak sajnos ezúttal nem bújt elő a kifejlett példány.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
