Előre megfogadtam, hogy ha lesz olyan tulajdonsága Greta Gerwig agyonhype-olt Barbie-filmjének, ami miatt nem állok bele, akkor annak előre borítékolható feminizmusa lesz az. Nagyjából fél órányira a játékidőben már biztosan tudom, hogy fel fogom adni ezt az ígéretemet, de hát férfi vagyok, vagyis bájosan irritáló egzisztenciális-genetikai selejt.
A német Bild Lilliről mintázott Barbara „Barbie” Millicent Roberts 64 éve, 1959-ben debütált, és mivel a mai napig igen szépen termel a Mattelnek, igazából az a meglepő, hogy csak most készült belőle élőszereplős mozgóképes adaptáció. Talán kellett ehhez a #metoo keltette társadalmi hullámverés, na meg hogy a játékgyártó (egy másik gigacég, a Hasbro ölelő karjaiba borulva) produkciós-disztribúciós szerződést kössön a Paramount Pictures-szel. Akárhogy is, az eddig főként a fiúk akciófiguráit alapul vevő (G.I. Joe, Transformers, TNMT) mozivásznas feldolgozások után végre a nők kezébe (is) kerül a hatalom. Na meg a felelősség, de erről később.
Újra le kell írjam, hogy ebben tényleg csak a késedelem okoz nálam fejvakarást. Már a Masters of the Universe figurái is azért lettek a férfi testépítők által dominált korszellemnek megfelelően annyira kibikkantva, valamint kiabálta bennük He-Man az intróban, hogy „I have the power!”, hogy ezáltal a kisfiúkat ruházza fel a kraftosság érzésével (aminek következtében anyukáik-apukáik kicsengették kedvükért az újabb és újabb figurák, járművek és miegyebek árát). Bármelyik szülő tanúskodhat róla, hogy gyerekeik apró testméretéhez nagy akarás társul, csak éppen a fizikai erő tekintetében maradnának alul a felnőttek világával szemben, így aztán maradnak a boci szemek, a hiszti, na meg a manipuláció.
Ahol a fiús eposzok miniatürizált hősei pisztolyokkal és lézerkardokkal érkeznek, hogy tekintélyparancsolóbban sorakozzanak a polcokon, ott a „sztereotipikus” Barbie talpig rózsaszínben támad. Egy kislány még csak gyakorolja a csábítást, elbűvöli a környezetét, de egészséges esetben a túl korai szexualitás nem torzítja fejlődő énképét. Barbie babán keresztül viszont kockázatmentesen dominál: neki van gyors kocsija, luxusvillája, kellékpasija (Ken), nemi szerve viszont nincsen, hiszen ő maga a rózsaszín (na vajon mit szimbolizál a szín?) szexualitás, amibe a kislány szeretne „belenőni”, ezen keresztül önérvényesíteni és hatni környezetére. A szex tehát fegyvertényező, csak hát éppen ez nem egy 12-es karikás üzenet, úgyhogy 2023-ban ezt lecseréltük a „Támad a gyilkos patriarchátus!” szlogenjére. Érdekes látni, hogy ahol az erotika elnyomás alá kerül, ott szárba szökken az erőszak, no persze „gyermekbarát”, passzív-agresszív formában – Greta Gerwig tolmácsolásában.
A rendezőnő (Kiasszonyok) Noah Baumbachhal közösen jegyzett forgatókönyve szerint Barbieland a boldogság mekkája; itt minden nap csillámpor és beach party, szipi-szuper életérzés és kölcsönös örömóda-zengedezés egymás egójának ragyogóra fényesítése céljából. Az itt élő Barbie-k kedvükre radiálhatnak boldogságot plasztik babérjaikon, elvégre megmutatták a valódi lányoknak, hogy bármi lehet belőlük az asztronautától az influenszerig (úgy nagyjából ebben a fontossági sorrendben). Ilyenformán Barbieland lakói a társadalmi ranglétra tetejét amolyan Matteles változatosságban lakják be: a színárnyalataik ugyan változatosak, de testalkatban legfeljebb annyira mutatnak különbözőséget, hogy a fejük már nem akar letörni irreálisan keskeny nyakukról, és csak egyikük reprezentál teltkarcsú demográfiát. Egyedül a terhes Barbie marad közröhej tárgya egészen a stáblistáig, ami vagy valami nagyon meta, vagy nagyon gáz poén, ezt inkább döntse el az olvasó.
Hiába tették azonban a testképzavart immáron legfeljebb Margot Robbie impozáns combhosszán keresztül népszerűsítő fantázialányok jobb hellyé a Földet puszta létezésükkel, valami mégis bűzlik ebben a színes-szagtalan Paradicsomban: a legjellemzőbb Barbie-sztereotípia (szőke hajú, vékony, rózsaszínbe mártott prototípus – Robbie) álomvilágába ugyanis elkezd beszivárogni a rusnya realitás: megszűnik a lebegés, jönnek a depresszív gondolatok, a földet döngölő lapos talpak, na meg a narancsbőr. A faluszéli boszorkány archetípusát megtestesítő furcsa Barbie (Kate McKinnon) tanácsára Robbie-nak) el kell utaznia a való világba, hogy kiderítse, milyen gondok kínozzák a vele játszó igazi lányt, mert ha azt megoldja, az ő életébe is visszatér a végtelen tavasz meg az UV-mentes napfény.
Ezen a ponton tényleg muszáj megemlítenem Kent. Belőle is sok van, de a fókusz Ryan Goslingon időzik. Aki csakúgy, mint sorstársai, üres fejű, céltalan, és másodhegedűs sorban tengeti napjait. Csakhogy ő többre vágyik: szeretne néha kettesben lenni a neki elrendelt (legyártott…) párral, élvezni a figyelmét, teszem fel összedörgölni azt, amijük nincs. Kennek ez a béta-szerepe B. életében még értelmezhető is lenne az eredeti játékbaba központi pozicionálásából eredeztetve, ám a film készítői nem állnak meg itt, és ezt a férfi neve kuss nézőpontot vetítik az XY-kromoszómával rendelkező népesség egészére.
Ken – aki elbújik saját ligájában focizó álombarátnője ki nem találjátok, milyen színű Corvette-jének hátsó ülésén, nyilvánvalóan alantas ösztönöktől vezérelten önjelölt testőrségre vetemedve – ideát, vagyis Los Angelesben rádöbben, hogy (így, csupa nagybetűvel) PATRIARCHÁTUS uralkodik, míg B. egy hirtelen rátörő vízió során ezalatt felismeri, hogy a(z emberi) élet csupa szenvedély és szenvedés, no persze mindettől könnyfacsaróan gyönyörű. Még mielőtt úgy csapnám be a klisélexikont, hogy a gerince belereccsen, megismerkedünk a Mattel fejeseivel, élükön a szokásos eszköztárával dolgozó Will Ferrellel, aki két ármánykodás közt homokot szór a fejére, amiért alig vannak a cégnek magas beosztású női vezetői. Ha ez a fajta önirónia bármit indukál bennem, akkor a történelmi reflexió az, amelyben anno a pofátlankodó hercegek megbüntetése helyett nevelői felképelték azok szolgálóit. Efféle önreflexióból akad még, de hogy minek, azt ne kérdezzétek.
Mivel sajnos a 14-ik sor közepén ülök a celebekkel dúsított, eddigi legnagyobb PR-t kapott sajtóvetítésemen, így végig kell szenvedjem az ezután következő mentális tökönrúgásokat is.
Belép a történetbe az egyedülálló anya (America Ferrera), és annak tüskés modorú kamaszlánya (Ariana Greenblatt), akiknek túl fontos szerep azontúl nem jut, hogy előbbi lenyomja a szájába adott, She-Hulkot megszégyenítő kiborulást a film egy dramaturgiailag indokoltnak tűnő pontján. Míg a két és fél hölgy hármasa szövetségbe kovácsolódik, Ken kialakítja a PATRIARCHÁTUST Baribeland-ben, agymosottá téve az erre megfelelő immunválasszal még nem rendelkező babakollektívát. Hőseinkre hárul tehát a feladat, hogy visszaverjék a férfihordát az őket megillető rabszolgasorba, de vajon képesek lesznek-e rá? És ha igen, az annyira jó dolog lesz?
Durván leegyszerűsítve ugyan, de gondolkodjunk el azon, hogy úgy egyáltalán miért is mesélünk történeteket. Lelki szemeinket vessük a régmúltra, amikor még az embernek volt a természettel valamiféle szeretlek-gyűlöllek viszonya, ami úgy a romanticizmusnak az ipari forradalmat időben részben lefedő reményvesztettségével kezdett el végleg megszűnni. Talán nem mondok újat azzal, hogy a technológia nyújtotta kényelem a természeti gyökereink elszakadását hozta, ami a többség számára számos negatív hatása ellenére hosszú távon legalábbis továbbra is előnyös társadalmi szerződést jelentett (ezen persze megint el lehet vitatkozni). A történetek azonban olyan sablonokkal dolgoznak, amiket mindannyian tudunk, és szívesen is értelmezünk: a jó győz, a gonosz veszít, az esendő főszereplő jellemformáló utazáson vesz részt, a királyság kiemelkedik a sötétség korszakából stb. Ezeket nyilván lehet kombinálni, visszájára fordítani úgy, hogy értelmezésünk szempontjából még mindig működőképesek maradjanak, de a kódolt jelrendszerek ettől még változatlanok maradnak.
Komoly spoilerek nélkül a fentieket nehezen tudom részleteiben applikálni a Baribie-filmre, így elégedjünk meg annyival, hogy mindezek a toposzok fájóan inkoherens módon kerültek beépítésre a történetbe, és ez inkább tanúskodik hozzá nem értésről, mint újító szellemről. A jelenség alól egyedül Robbie-Barbie kivétel, ő kap valamiféle szentimentálisan bugyuta fejlődési ívet, még ha ennek lezárása kissé ingujjból kirántósnak tűnik is. Úgy látszik, fontosabb volt elmondani, hogy egy férfi nem szoronghat gyermeke biztonsága miatt (bullshit, fél idő alatt azon agyaltam, hogy vajon a babysitter nem nyomja-e épp a kislányom fejét a kádba fürdés közben, és ez kb. a legszoftosabb rémképeim egyike volt), vagy épp ledorongolni az Alan nevű félszeg karaktert (Michael Cera), amiért saját határain túllépve megvédi a Barbie-kat, mint egy igazi friend zone fighter. Lássuk most már be lassan, hogy mind a vígjátékot, mint a drámát kinyírja a politika.
Szomorúan beszédes, amikor egy mű alkotójának sérült személyiségét kürtöli világgá ahelyett, hogy mélyreható módon vezetné rá a figyelmünket az emberi gyarlósággal kapcsolatos megoldandó feladatokra.
Barbie újfent játékbabává vált, csak ezúttal új kezek csavarják-formálják hajlékony végtagjait az általuk kívánt szögekbe, hogy aztán a kislányok PATRIARCHÁTUS-megdöntőset játszhassanak vele.zúttal Kent sminkelve felismerhetetlenné, majd gyújtva fel egy miniatűr máglyához kötözve. Ha a Mattel így folytatja, kalapáccsal töröm össze a Hot Wheels-gyűjteményem.
Verdikt
Bizonyos szempontból a Barbie a tökéletes termék a véleménybuborékok polarizált világa számára. A megosztottság fensőbbségét, az ego győzelmét hirdeti a kölcsönös párbeszéd és az intimitásra törekvés helyett. Szelepet kínál a kiábrándultaknak, nőként nem kéri, hogy gondolkodj, férfiként viszont felszólít, hogy bólogass és hevesen ostorozd a hátad. Utópiát próbál teremteni, de disztópia lesz belőle. Ez a kőkemény identitáspolitikai üzenethirdetés szórakoztató musicalbetétek, profi díszletek és olykor valóban szellemesre hangolt atmoszféra ködébe bújik, de aki mélyebbre óvakodik benne, arra a szörnyek várnak. A celebek java megtapsolta, szóval ha közösséget érzel velük, talán mindez neked is tetszeni fog. A magam részéről a seggfej pasik minden bűnéért elnézést kérek, de nem vagyok hajlandó beleolvadni velük egyazon masszába.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
