Jessamine Chan első regénye jó érzékkel tapint rá a modern anyák félelmeire, frusztrációira, és persze arra, mekkora nyomást is helyeznek rájuk a mai világ bezzeganyái és szupermamijai, no meg a női princípium. Annyira, hogy a Jó anyák iskoláját bárki földhöz vágná dühében, mert annyira zsigerig hatol. Könyvkritika.
Chan könyve témájában és kivitelezésében is azt a benyomást kelti, hogy az írónő figyelmesen végig hallgatta a disztópia kurzusokat, magába szívta Margaret Atwood ars poeticáját, miszerint minden negatív utópia, amit megír, az az életből merít, mert valahol vagy valamikor minden rossz megtörtént az emberi történelem során. Ugyanis a
Jó anyák iskolájában tényleg minden ott van, amivel a közösségi média világában gyermeket nevelő édesanya megtapasztalt valaha.
Instagramon tündöklő tökéletes anyukák és sosem síró babáik, minden hihetetlennek és kihagyhatatlan gyermeknevelési módszert magáévá tevő haladó szellemű szülők. De van, ami örökzöld, és természetesen elmaradhatatlan tartozéka egy anyuka disztópiának: a mindent jobban tudó más szülők és kívülálló jóakarók.
A könyv főszereplője, a kínai-amerikai Frida ezen szigetek között igyekszik az elvált, egygyerekes szülők frusztráló mindennapjait igazgatni a lehető legjobban. Mert nem akar mást, mint tisztességesen felnevelni kislányát, Harrietet. Úgy is, hogy 20 hónapos babával hagyta egyedül a férje egy fiatalabb nőért, és jelen helyzetében munkahelye se elég rugalmas vele. Ha nem lenne elég disztópia az, ami körülveszi, ott van a hiperérzékeny és 1984-et megszégyenítően éber amerikai gyermekjóléti szervezet, ami az első bejelentésre lecsap. Frida balszerencséjére egy gyenge pillanatában 2 órára egyedül hagyta kislányát, amely kihágás végeláthatatlan kálváriába szippantotta: egy szomszéd bejelentését követően elvették tőle Harrietet és a gyermek feletti felügyeleti jogát. Hogy azt visszakaphassa, bíróságon kell bizonygatnia, hogy jó anya, majd be kell vonulnia a Jó anyák iskolájába, hogy rossz anyából jóvá neveljék.
Mint minden disztópia, úgy Chané is egy felnagyított képet mutat létező jelenségekről. A feljebb említett apró, idegesítő pillanatok bár közelinek érződnek, a könyv disztópikus jellege nem ezekben rejlik. Hanem abban, ahogyan a szerző rávilágít arra a káros anyaképre, amely a legtöbb társadalomban él. A történetbeli Frida és a Jó anyák iskolájában lévő anyák persze súlyos hibát vétettek (a gyerek elszökésétől a pincében tartásáig minden nem mintaanya jelenséget látunk), de az a szigorú átnevelő, amibe kerülnek pont arra az igazságtalan rendszerre mutat rá, amelyre rendre rácsodálkozunk a hírekben. Ha valaki egyszer hibázik, az örökre benne marad a szaranya skatulyában – bármennyire kicsi is legyen a vétsége.
A látszólagos szociális segítségnyújtás pedig csak egy jól álcázott porhintésnek tűnik, amely csak megkezdi a rosszanya kategória konzerválását a társadalom egészének együttműködésével.
Chan ezt a folyamatot viszi végig felnagyítva. A kilóra mérhető öleléstől és pusziktól egészen a tűzön-vízen átfutó hős anyukákig minden lehetséges nevetséges és őrült túlzás megjelenik, amit csak el lehet képzelni, mindezt az áltudományosság magabiztosságával előadva és önigazolva. Egy-egy könyvbéli téma vagy okfejtés tartalmaz részigazságot, de egészében tekintve mégis életidegen és böszmeség. Némi konyhapszichológiával ezeken teljesen át lehet látni – és felértékelődik a regény szatirikus hangja általa -, de ennek ellenére Chan olyan hihetően írja le ezeket, hogy akaratlanul is elkezdi rosszul érezni magát az ember, amiért mondjuk nem tud átugrani a gyermekéért egy égő máglyát, vagy igazi szeretetet mutatni egy androidgyerek iránt.
Máskor pedig bicskanyitogató stílusban tálalja ezeket a mintaanyaságról szóló papolásokat. Hogy egy anyát a saját érzései és magánélete csak hátráltat abban, hogy gyermekét ellássa. Sőt, még gondolatolvasónak is kell lennie, ugyanis ránézésre, de akár érzésből tudnia kell, mi baja a gyerekének, hogy meg tudja vigasztalni. Leginkább az ehhez hasonló elavult, sőt mérgező mondatokban nyilvánul meg az, amit Chan be akar mutatni: társadalmi szinten nagyon hajlamosak vagyunk megfeledkezni az egyéni helyzetekről az ideális kép érdekében. Ezért érezheti magát bárki szaranyának akkor, mikor ő mondjuk nem tudja megnyugtatni a kisbabáját, vagy mert meri rosszul érezni magát a mindennapok kihívásaitól. A Jó anyák iskolája példájában az a legszomorúbb, hogy maga az a rendszer sem veszi figyelembe az egyént, aminek pont hogy úgy kellene segítséget nyújtania, hogy felgöngyölíti az okokat, amelyek bizony egyénileg eltérőek lehetnek.
Ehelyett egy tipikusan olyan rendszert látunk, ami egy csapásra akar mindent megoldani a hosszú távú, de talán mégis eredményesebb problémamegoldás helyett.
Sőt, még versenyt is teremt az anyák között ideológiák és a bekövesedett anyakép mentén, melybe – mert nem ismernek más rendszert, és érzelmileg manipuláltak – az anyák tudattalanul is örömmel vesznek részt.
A regény az egyéni szituációkba az amerikai társadalom specifikus jelenségein keresztül ás bele. Az afro-amerikai anyákon példájával rávilágít arra, hogy tőlük nagyobb arányban veszik el a gyerekeket, mint a fehér lakosságtól. Ennek mentén látunk olyan eseteket is, amikor nem közvetlen a szülő, hanem egy másik gondviselő volt a hibás a kialakult helyzetben. Magyar olvasóként még érdekes volt a kínai-amerikai Frida szemszöge abból szempontból, hogy az USA mennyire nem tud mit kezdeni az ázsiai kisebbséggel a jól beidegződött sztereotípiákon kívül (visszahúzódó, konfliktuskerülő személyek). És hogy egy kínai bevándorlót kulturális neveltetése miatt milyen különbségek érhetik egy olyan társadalomban, mint az amerikai, ezzel is számos frusztrációt kialakítva.
A társadalmi csoportokon túl a könyv második felében szóba kerül a férfi-női szülők megkülönböztetése, de ez megmaradt a feltételezések mentén. Részben azért, mert a Jó anyák iskolája – címéből sejthetően – az anyákra koncentrál, a férfiakat inkább egy feladatsor erejéig hozza csak be. De ennyi épp tanulságos ahhoz, hogy Chan megmutassa, mekkora százalékban hárítja a társadalmi berendezkedés az anyákra a gyereknevelés felelősségét. És ebből fakadóan milyen szigorú is az anyákkal szemben. A regénybeli apák esetében a bűn is sokkal inkább az anyákra vetítve jelenik meg: csak elvonják a nők figyelmét a gyereknevelésről, amiért persze az anyák a hibásak.
Verdikt
A Jó anyák iskolája nem a kellemes olvasmányok közé tartozik, hiszen minden, amit bemutat valahol valakivel – lehet veled is – megtörtént, és legnagyobb erő befektetésekbe tipor bele: a jó szülőségbe. Feszesre és feszültre írt könyv arról, hogyan tartjuk egymást nyomás alatt a társadalomnak nevezett színfalak között a gyerekek érdekében – még akkor is, amikor az a kicsik érdekét egyáltalán nem szolgálja.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
