„A történelem nem egy egzakt, megismerhető folyamat” – interjú Rusvai Mónika íróval

Nemrég jelent meg második regényed, a Kígyók országa. Hogy érzed magad? Inkább megkönnyebbültél, amiért túl vagy az alkotómunka nehézségein, vagy „most jön a java”?

Rusvai Mónika: Ilyenkor, amikor megjelenik a könyv, még nem tudok annyira a visszajelzésekre koncentrálni. Belül inkább azt élem meg, hogy véget ért az időszak, amikor ezek a szereplők és ez a történet ott vannak a fejemben. Kicsit furcsa érzés, amikor a könyv ott van a kezedben fizikailag rögzített formában, és tudod, hogy ezzel már nem tudsz mit kezdeni. Maga a megírási folyamat nekem mindig nagyon képlékeny. Nagyon sokat javítok, átírok, egyszerre dolgozok szinte az egész szövegen, mert mindig van olyan, hogy eszembe jut, hogy ezt vagy azt a kis dolgot kijavítom. De amikor ott van, ki van nyomtatva, elkészült, az egy nagyon furcsa érzés ilyen szempontból. Mindenesetre most igyekszem ezen gyorsabban túltenni magam, mert nagyon sok egyéb feladat, dolog vár rám.

Mikor fogant meg a regény alapötlete, a mágiafonalakkal átszőtt, ám valódi történelmi közegbe helyezett történet?

A világ kidolgozása viszonylag lassan haladt. A Tündöklő megjelenése előtt már megvolt egy olyan ötletcsíra, hogy szeretnék egy női táltosról írni, méghozzá valamilyen XX. századi környezetben. De vicces módon a végleges helyszínek akkor alakultak ki, amikor elkezdődött a pandémia. A piliscsabai helyszín akkor lett végleges, amikor a járvány első hulláma idején meglehetősen sok időt töltöttem otthon, Piliscsabán. A világ működésének részletei is akkortájt n alakultak ki. 2020 nyarán voltam Krakkóban, a Visegrád Fund Literary Residency ösztöndíjával hat hétig. Ez tavasszal lett volna, de aztán a járvány miatt végül július-augusztusra esett. Akkor kezdtem el érdemben dolgozni a regény világával. Amikor ott voltam, háttéranyagokat olvastam, Fortepant nézegettem, dokumentumfilmeket néztem, tehát nagyjából ez az időszak volt az, amikor ezek a dolgok összeálltak. Onnét pedig még további két év volt, mire ebből regény lett.

A könyv „előtörténetét” kísérő Facebook-bejegyzéseidből kitűnik, hogy a Kígyók országa mint munkacím elég korán megszületett. Honnét eredt ez a címötlet?  

Eleinte munkacímként használtam a Kígyók országa címet. Egyébként onnan jött, hogy amikor elgondoltam, mi lesz a regény folklór háttere, akkor felmerült a magyar folklórban meglévő „alsó világ”-képzet. Ha láttál már világfa-ábrázolásokat, ezek háromosztatú világot jelenítenek meg. Ebből az alsó világ az, ahol a világfa gyökerei közé általában kígyókat, békákat, gyíkokat rajzolnak, így az alsó világot szokták kígyók, békák, gyíkok országának is nevezni. Tulajdonképpen ennek az egyszerűsítéséből jött a Kígyók országa. Amit egyébként nem hangsúlyoztam túl, szándékaim és emlékeim szerint egy helyen szerepel a regényben így, konkrétan ez a kifejezés.

A Kígyók országa több népmesei/mitológiai elemet tartalmaz, ilyen például a fehérlófia vagy sárkányok. Kérlek, mesélj kicsit a regénynek erről a hátteréről!

Ez nehéz lesz viszonylag komolyabb spoilerek nélkül. Annyit mindenekelőtt érdemes elmondanom, hogy a Fehérlófiával való kapcsolatom viszonylag régre nyúlik vissza. Még általános iskolás koromban nyertem egyszer egy rajzpályázaton, és a Fehérlófiából a háromfejű sárkányt rajzoltam. Erre már én sem emlékeztem, de pont nemrégiben nézegettem olyan fényképalbumokat, amik a regényben is előkerülnek. Aztán felnőttként a mesterszakos szakdolgozatomban a magyar népmesebeli sárkányt, elsősorban a Fehérlófiában lévőt hasonlítottam össze a Beowulfban szereplő sárkánnyal. Itt tehát már viszonylag intenzívebben foglalkoztam a magyar folklórral. És amikor ezt készítettem – ez mondjuk azért már tíz éve volt –, akkor elhatároztam, hogy a témát valamilyen formában íróként is fel fogom dolgozni. Azt hiszem, most jutottam el idáig. Engem mindig nagyon foglalkoztatott az, hogy olyan sárkányokat ábrázoljak, amelyek részben vagy akár egészen antropomorfok. A regény egyik nagy kihívása az volt számomra, hogy a történelmi, és sok vonásukban abszolút realisztikus helyszíneket és eseményeket hogyan tudom összedolgozni a folklórelemekkel. Mert itt nemcsak metaforikus sárkányok vannak. Ha nem is szó szerint hús-vér sárkányok – mivel nem hús-vér lények –, de azért bizonyos értelemben valódiak.

Az írás és a munka mellett irodalomtudományi PhD-tanulmányokat is folytatsz. A témádnak, ha nem tévedek, fontos eleme az erdő és a növények szimbolikája, irodalmi ábrázolása, a hozzájuk való viszonyulásunk. Mesélnél egy keveset erről a témakörről? Illetve tekintettel arra, hogy az erdőnek a Kígyók országában is központi jelentősége van, a kutatásaid mennyiben voltak befolyással arra, ahogyan az erdőt bemutatod?

A ráhatás kérdése alapvetően fordítva működik. Eredetileg azért kezdtem el a doktori képzést, mert úgy gondoltam, hogy szükségem van egy olyan elméleti háttérre és egy olyan támogató közegre, amiben íróként tudok fejlődni. Amikor befejeztem a mesterképzést, úgy láttam, hogy az egyetem az, ahol van egy olyan közeg, ami egyrészt plusz információkat és az ezekhez való hozzáférést tudja biztosítani, másrészt szellemi műhelyet ad, vagy olyan közösséget, amely engem motiválni tud. Ez abszolút így is lett. Hogy úgy mondjam, ez a „két felem”: a PhD-képzés az elmélet, az pedig, hogy ezekről a dolgokról írok is, a gyakorlat.

Amivel pedig a doktori kutatásomban foglalkozok: a kultúratudománynak van egy területe, amit úgy hívnak, kritikai növénytan. Ez lényegében egy interdiszciplináris terület, aminek az a fókusza, hogy az ember-növény kapcsolatot hogyan ábrázoljuk a kultúra különböző platformjain. Természetesen én elsősorban az irodalommal, és azon belül is a fantasyvel foglalkozom. Konkrétan a disszertációm fókusza Robert Holdstock Mitágó-regényciklusa, és az ebben szereplő erdőt vizsgálom növényábrázolási szempontból. Itt látható is egy párhuzam, mivel Holdstocknál van egy nagyon különleges erdő, ami az emberi tudattal van kapcsolatban. A Kígyók országában szereplő erdő is az emberi tudattal van kapcsolatban, csak másként. Ebben az erdőábrázolásban az motivált, hogy Holdstock brit szerző, így nyilván elsősorban a kelta-angolszász kultúrkör és az ehhez kapcsolódó folklór és mitológia hatja át a regényeit. Engem az érdekelt nagyon, hogy a magyar folklórhoz, illetve a magyar történelemhez, vagy akár ahhoz, hogy mi, magyarok hogyan gondolkodunk magunkról, tehát a klasszikus, a hétköznapjainkat is átható kérdésekről hogyan lehetne egy erdőn keresztül beszélni.

2019-ben jelent meg első regényed, a Tündöklő, ami meglehetősen kedvező fogadtatásban részesült. Volt olyasmi, amit a Kígyók országa elkészítése során másként csináltál a Tündöklő tanulságai alapján?

Csak ilyen volt. (nevet) Azért a Tündöklőről azt tudni kell – és ezt a köszönetnyilvánításban is leírtam –, hogy azt a szöveget hosszú-hosszú éveken át hurcoltam magammal. Lényegében viszonylag alapvető írástechnikai dolgokat tanultam meg azon keresztül, hogy azt a szöveget foldozgattam. Hogy is mondjam, szerintem ennek nyomai a hozzáértő szemek számára láthatóak benne. A Kígyók országa ilyen szempontból teljesen más volt, mert ott már megvolt az az alap toolkit, amiből ki tudtam indulni és amit tudtam használni. Eleve a Kígyók országának az ötlete nem túl régi, az 2020-tól kezdve egy intenzív munka volt. Ennek a regénynek teljesen máshol vannak a fókuszpontjai, más a szöveg struktúrája. A Tündöklő jelentett egy olyan alapot, ami után már tudtam kísérletezni. A Kígyók országánál az volt a legnagyobb kihívás, hogy azt a folklór- és mitikusfantasy-tudást, amit a Tündöklőnél használtam, hogyan tudom összeszőni a XX. századi magyar valósággal úgy, hogy az működőképes legyen. A realisztikus részhez egy pluszt tegyen hozzá, ne egyszerűen csak „furaságok” legyenek, hogy teszem azt egyszer csak megjelenik egy sárkány.

„Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy megeteti az öccse ujját a gyíkokkal” – erős és figyelemfelkeltő mondattal indít a regény. Nemcsak az olvasó kapja fel a fejét tőle, de meg is nevezi az egyik főhőst, előrejelez egy feszültségforrást, sőt, már sugallja, hogy a cselekmény és a környezet túlmutat az evilági téren. Mindemellett a férfiak és nők közötti hétköznapi megkülönböztetés csírája is ott rejlik e mondatban, amit Mécs Ida gyerekkorától kezdve érzékletesen bontasz ki. Tapasztaltál különbséget a férfi és a női szereplőid ábrázolásának nehézségei, kihívásai terén?

Megmondom őszintén, a női karaktereket nehezebb volt ábrázolni, méghozzá azért, mert a férfikarakterek működését, mivel én nő vagyok, általában jobban tudom kívülről szemlélni. Ezért azt gondolom, hogy érzelmileg másként kötődök hozzájuk, vagy jobban el tudom távolítani magam az ő helyzeteiktől, azokat objektíven tudom nézni. Ehhez képest a női szereplők és főként Ida esetében azt tapasztaltam, hogy nekem is nagyon mélyre kellett menni saját magamban. A saját sebeimet is, ha nem is feltépni kellett, de meg kellett vizsgálnom. Olyan szituációkba kerültek a női szereplők, amiket én is megéltem. Itt elsősorban érzelmi megélésre gondolok, tehát semmi nem történt meg velem pont úgy, mint a szereplőkkel. De maguk a szituációk ismerősek. Például hogy egy nő nagyon finoman háttérbe van tolva mondjuk egy családi helyzetben, és el is várják tőle, hogy háttérben maradjon. Ez nem feltétlenül van kimondva, nem szólnak rá, hogy „most már vegyél vissza”, csak érzi, hogy így kéne viselkedni. Ezzel szembenézni nekem is nagyon nehéz volt, mert ahhoz, hogy ezeket a női karaktereket meg tudjam írni, nekem is be kellett járnom egy önismereti utat. A férfi karakterek nem feltétlenül voltak egyszerűek, de őket jobban tudtam kívülről nézni, és nem volt annyira kényelmetlen érzés a helyükbe képzelni magamat.

Mennyire volt nehéz vagy könnyű az egyes karakterek megformálása, a nézőpontjaikba való belehelyezkedés? 

Az volt az érdekes, hogy nem feltétlenül azok a szereplők bizonyultak nehéznek a megírás közben, akikről azt gondoltam, hogy nehezek lesznek. Például Dér Hangáról, aki a könyv nagy részében egy 17-18 éves kamaszlány, azt gondoltam, hogy egy „easy ride”, betesszük a Nightwisht és minden jó lesz (nevet). És nem, egyrészt az életkorából adódóan: ő akkor volt kamasz, amikor én, ezért nekem is olyan szituációkba kellett visszaképzelnem magam, amikbe nem feltétlenül volt kellemes. Az is nehéz volt, hogy az ő élete viszonylag nyugis. Az a cselekményszál 2007-ben játszódik. A háborús rész után, ha az ember nem figyel arra, hogy a megfelelő módon mozogjanak a lélektani szálak, ez egy kicsit unalmassá is tud válni, hiszen nem fognak bombázni, nem lesz veszélyben fizikailag az élete. Tehát a belső motivációit kellett elég erőssé tenni ahhoz, hogy a karakter működjön. Ez például nehéz volt. Ami nagyon meglepett a végén – és ezt most próbálom nem elspoilerezni –, az az, hogy azt hittem, a legvégén, amikor Dér Ilona nézőpontját tükrözi az utolsó fejezet, mi már „ismerjük egymást” és azt a részt könnyű lesz megírni. De aztán kiderült, hogy nem ismerjük egymást (nevet), mert az a karakter, aki ott megjelenik, már nem ugyanaz, mint aki az elején volt. A férfikaraktereknél inkább az volt a nehéz, hogy soha nem voltam elégedett azzal, hogy van-e kellő háttérinformációm ahhoz, hogy bemutassam az ő életüket. Például Morozov esetében a fiatalkorához kellettek információk. A férfikaraktereknél nagyon tartottam attól, hogy majd túlságosan sztereotipikusra írom a negatív szereplőket. Az küzdelmes volt. Például a kedves barátunk, Forgács Endre (nevet) karaktere, na, ő elég nehéz volt. Ő ugye a regény elején szerepel, és vele azt akartam megmutatni, hogy az, ahogyan viselkedik, olyan viselkedésmód, amit megerősít az a társadalmi közeg, amiben él. Viszont az olvasó nem biztos, sőt, reményeim szerint nem fogja őt pozitívan értékelni. Ezt a kontrasztot hozni azért nem volt egyszerű.

A Kígyók országa felöleli a magyar XX. század jelentős hányadát: Monarchia, Horthy-korszak, második világháború, szovjet dúlás, kommunista elnyomás; a cselekményben nagy szerepet játszik a történelem. Mit mondhat a történelmünkről egy mágikus elemekkel átszőtt történet, hogyan kapcsolódhat össze az egzakt, megismerhető folyamatként felfogott történelem a képzelet szülte jelenségekkel?

Az előbb úgy fogalmaztál, hogy „egzakt, megismerhető folyamat”. Ez az, amivel hitegetjük magunkat, de a történelem nem egy egzakt, megismerhető folyamat. Szerintem egy mágikus történet pontosan arra tud rávilágítani, hogy mennyire nem az, mennyire az egyedi tapasztalatokon és nézőpontokon múlik. Leginkább a történelmi részeknél azzal próbálkoztam, hogy megmutassam az olyan nézőpontokat, amelyek nem feltétlenül voltak dominánsak, nem kerültek be a történelemkönyvekbe abban a formában, ahogy látjuk őket. Tehát mondjuk a háború nem feltétlenül hősies, igazából nem mindenki akart részt venni benne. Ezek kevésbé vannak kidomborítva. Vagy akár az sem, hogy a visszacsatolt területeknek mi volt az ára. Illetve számomra az volt még nagyon fontos, hogy a mágiával olyan dolgokat tudtam megmutatni, amik általában rejtve maradnak, mint például a női nézőpontokat.

Szintén fontosnak tartom, hogy nem úgy dolgoztam a történelemmel, mintha egy lineáris valami lenne, hanem úgy, ahogy a jelenlegi tudatunkban él. Például nagyon érdekesnek találom azt a fogalmat, hogy „közösségi emlékezet”, ami addig nyúlik vissza, ameddig a legidősebb ember emlékezete terjed. Általában az átlagember a történelemre közösségi emlékezetként tekint, amihez még van valami köze és el tudja képzelni. Ilyen például a visszaemlékezés, hogy „a nagyanyám, amikor átvonult a front”, stb. És ezek a dolgok folyamatosan zajlanak bennünk, ezért a történelem nem egy lineáris folyamat, vannak kapcsolódási pontok a generációk között. A fantasy azért tud ehhez hozzájárulni, mert a mi világunkban, a valóságban ezek csak fiktív kapcsolódási pontok. Például el tudom mondani, hogy „jé, velem is valami hasonló dolog történt, mint a nagyapámmal”, vagy én is hasonlóan éltem meg valamit. Viszont ebben a regényben van átjárhatóság az időben, és a közösségi emlékezet tere valós térré válik. Ezért a különböző generációkhoz kapcsolódó emberek találkozhatnak egymással, és a fiktív kapcsolatok valósakká válnak. Ami egyébként nem könnyíti meg az életüket, de ez már egy másik kérdés. Többek között ezt teszi hozzá szerintem a fantasztikum a realista elemekhez.

A Kígyók országa nemcsak nyelvezetében tükrözi az adott korszakot, amiben a cselekmény éppen zajlik, de a tárgyi részletek is alaposan ki vannak dolgozva. Hogyan jártál utána a korhű környezeti és technikai részleteknek, és ez az utánajárás mekkora részét vette igénybe a regény megírására szánt energiának?

Hú, az utolsó kérdésre a választ nagyon nehezen tudnám megbecsülni, de sokat (nevet). Talán azzal kezdeném, hogy én ezt iszonyatosan élveztem, nagyon szerettem a regényt írni és a háttérmunkáján dolgozni. Ami talán tényleg izgalmassá tette, az az, hogy az alapvető introvertáltságomat le kellett egy kicsit küzdenem. Nyilván a kutatáshoz hozzátartozik az, hogy odaülsz a gép elé és nézegeted a Fortepant meg dokumentumfilmeket töltesz le meg könyveket olvasol. De volt olyan oldala is, hogy mondjuk megkerestem egy orosz műfordító kollégát és átnézettem vele bizonyos részeket. A lengyel részekhez szintén kaptam segítséget. A könyvben, azt hiszem, két egész lengyel mondat van, illetve van egy szereplő, aki lengyel akcentussal beszéli a magyart, és erről is egyeztettem. Ez nagyon izgalmas volt, mert kaptam néhány tippet, hogy mi az, ami nehézséget okoz egy lengyel anyanyelvű beszélőnek a magyarban. Viszont utána én írtam meg a vonatkozó részeket, amiket aztán átnézettem a segítőmmel. A műszaki részeket általában a párommal szoktam egyeztetni, aki villamosmérnök. A regény megírásának egyik fénypontja volt, amikor az UAZ-469-ről néztem YouTube-videókat, ahol kedves autószerelő bácsik magyarázták el, mi hol van a műszerfalon (nevet). Azért abba igyekeztem nem túlzottan belemenni, mert tény és való, hogy nem értek annyira hozzá. A tárgyakat nagyon szerettem, de az szerintem látszik is, hogy mindenhol van egy kis babrálnivaló.

Ez az utánajárás a történelmi háttérre is kiterjedt. Például az akadémián van egy történész kollégám, aki a második világháborús bombázásokból írta a szakdolgozatát. Ő elég lelkesen segített nekem a bombázás alatt játszódó jelenetekben, noha szerintem ez olyan mélységben nem jelenik meg a regényben, mint amennyire belement a témába. Illetve van a regényben olyan történet, ami az illető hozzájárulásával egy családi történetből került a szövegbe. A Krakkóban játszódó jelenetek esetében volt szerencsém a helyszínt megnézni. Igazából nem tudom megmondani, hogy ez hány százaléka volt a tényleges munkának, de mindig ez volt, ami hajtott. Nyilván maga a megírás is motivált, de amikor úgy hozol létre egy szöveget, hogy előtte ott vannak ezek az adatok, akkor azokat először össze kell szedegetni. Ennek megvan a folyamata, ez pedig izgalmasabbá tette az írást.

Végül még egy adalék a háttérmunka kérdéséhez, ami a borító elkészítéséhez kapcsolódik, és szerintem vicces. Aki a kezébe vette a könyvet, az láthatta, hogy a borítón szerepel a háborús Budapest. Ehhez a borítófestővel együtt keresgéltük a Fortepanon a fotókat a leszakadt Lánchídról.

Írói és személyes Facebook-oldaladon több saját ráhangoló illusztrációt tettél közzé, a borítókép azonban Szép-Bíró Erika munkája. Gondolkoztál rajta, hogy egyszer saját borítóképpel, esetleg illusztrációkkal lásd el az írásaidat? Illetve milyen érzés, amikor az általad elképzelt és szöveg formájában ábrázolt dolgot valaki más vizualizálja?

Arra, hogy miért nem én rajzolom a borítót, vagy miért nincs a könyvben illusztráció, nagyon egyszerű a válasz: tisztában vagyok a korlátaimmal. A digitális rajzoláshoz még nem igazán értek. Egyrészt időm sincs ezzel már foglalkozni, pontosabban szólva még ezzel is. Másrészt ahhoz, hogy valaki jó borítóképet tudjon készíteni, meglehetősen komoly gyakorlat kell, képarányok, szoftverhasználat, és nem tudom, még mi. Lehet, hogy vizuálisan képes lennék valamit létrehozni, csak ez mondjuk tízszer annyi időbe telne, mint egy profinak. Nekem pedig ennyi időm nincsen, és még akkor sem biztos, hogy olyan színvonalú lenne, amilyet szeretnék.

Ami a belső illusztrációkat illeti, a Tündöklőben volt néhány kisebb motívum, amit én rajzoltam, de most egyszerűen azt éreztem, hogy ez nem fog beleférni az időmbe. És igazából úgy is gondoltam, hogy ehhez a szöveghez nem szeretnék belső illusztrációkat. Néha ugyanis picit még mindig azt érzem, hogy ha illusztráció van egy könyvben, akkor azt elkezdik eltolni az ifjúsági irodalom felé. Ezt nem szerettem volna. Viszont azt látom, hogy a saját közösségi felületeimen az olvasók szeretik az én munkáimat is látni. Igazából a rajzolás nekem is segít, mert egyébként általában nem szoktam nagyon részletesen elképzelni a szereplőimet. Miközben megrajzolom őket, olyan dolgokon is elgondolkodok, amik nem feltétlenül jutnának eszembe a szöveg létrehozása közben.

És amit még kérdeztél, hogy milyen érzés, ha más rajzolja meg. Ezt most először volt alkalmam megtapasztalni, mivel ha én rajzolok, olyankor nekem senki sem szokott rajzolni, vagy senki nem mer, vagy nem tudom. Erikával nagyon jó volt a közös munka, mert ő tényleg elolvasta a kéziratot, és a koncepció, amit létrehozott, teljesen az övé. Szóval nem mentem oda és mondtam neki, hogy legyen rajta egy erdő, legyen rajta egy kéz, vagy ilyesmi. Ő elolvasta, és összerakta ezt a borítóképet, ami minden részletében nagyon tetszik nekem.

Kiket tekintesz írói példaképednek, illetve kiknek a munkássága inspirált a Kígyók országa világának kialakításában?

Ez mindig nagyon nehéz kérdés, mert ilyenkor úgy érzem, hogy az adott szerzőt reklámozom. Akit feltétlenül szeretnék említeni, az Ursula K. Le Guin, akinek a regény mottóját köszönhetem. Ő nyilván a fikciós szövegein keresztül is motivált, de számomra elsősorban az esszéi voltak nagyon fontosak. Le Guin egy csomó esszét írt, amik sajnos nem jelentek meg magyarul. Vannak köztük írástechnikai, illetve alkotáslélektani jellegű szövegek is, és ezek számomra mindig is roppant motiválóak voltak. Továbbá neki az a hozzáállása, ami a regény mottójában is megjelenik. Eszerint az igazán érdekes az, ami a szereplők tudatában megy végbe, az ott zajló fejlődés.

Nyilván ha most azt mondom, Robert Holdstock, azon megint nem fog senki meglepődni. Azt gondolom, én eléggé másfelől fogom meg az erdőtémát, de természetesen ő is inspirált.

Ha azt mondom, hogy a magyarok közül rám nagyon nagy hatást gyakorolt Dragomán György Máglya című regénye, az lehet, hogy megint egy kicsit furcsa lesz. Ezt a regényt talán nevezhetjük mágikus realistának. Mindenesetre ahogyan a valóság képlékeny voltát kezelte, az nagyon tetszett. Az én prózám valószínűleg egészen más. Jobban szeretem a pattogósabb, rövidebb mondatokat, miközben Dragomán prózája hömpölygő, soha véget nem érő. De mint szöveg a mai napig inspirál engem.