A Flash – A villám az egyik legjobb DCEU film, még ha ez nem is feltétlenül jelent sokat. A sok látványelem ugyan elnyomhatja lényegét, de azért kitűnik, hogy lelke is van. Filmkritika.
A képregényfilmek történetének egyik legmeghatározóbb mozzanata a Warner Bros. és a DC 1989-es Batmanje, ami több szempontból is rávilágított: megéri képregényadaptációkba fektetni. Ugyanennyire jelentős a másik képregényóriás, a „konkurens” Marvel 2008-as Vasembere, amely pedig az összekapcsolt filmuniverzum alapjainak sarokköve, mellyel idővel egy masszív, sorozatokat és egyéb tartalmakat magába foglaló gigavállalkozás jöhetett létre. Természetesen több jelentős képregényfilm is készült ezeken kívül is, de a jelenlegi témához ezek a legfontosabbak. Legfőképpen azért, mert a DC próbálta a Marvel filmuniverzumának a mintájára elkészíteni saját franchise-át, kezdve Zack Snyder Az acélember című, 2013-as Superman-filmjével.
Míg a Marvel a Bosszúállók felvezetéseként több hős különálló projektjét álmodta meg, addig a DC ennek a fordítottjára törekedett: az Igazság Ligája „csoportfilmek” lesznek az alappillér, és készülnek külön-külön kalandok is.
Annak, hogy ez miért nem vált be, több oka is van, a karakterek eredeti népszerűségétől a filmek minőségén át egészen üzleti döntésekig. Az eredmény azonban egy hatalmas, inkább csak az elkötelezett rajongók által követhető katyvasz lett. A DC ugyanis létrehozta a DC Extended Universe-t, ami összekapcsolt filmeket jelent. Készített sorozatokat is, azonban ezek egy különálló kontinuitásba kerültek, amelyek hol összefüggésben voltak egymással, hol nem. Ráadásul készültek különálló filmek is, mint például a 2022-es Batman vagy a 2019-es Joker, akik egyébként egy forrásból származó karakterek, egymástól teljesen független alkotásokban. A gond persze itt nem azzal volt, hogy az alkotói szabadság megőrzése érdekében a kontinuitás másodlagossá vált, hanem az, hogy ezt valamennyire gyengén kommunikálták a fogyasztók felé – nehéz tehát a laikusnak eldöntenie, hogy ha elmegy valamire, az most folytatás, előzmény vagy különálló élmény-e.
Így lett hát, hogy James Gunn, a 2021-es The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag a mindezeket magába foglaló DC Studios társfeje lett, és úgy döntött: ami még kifuthat, fusson ki, utána pedig egy új korszak indul. Így „futott ki” a The Flash – A villám, amely a „régi világrend” egyik utolsó darabja, és amely a régi és az új, már jobban összekapcsolt film-sorozat-játék-minden-univerzum áthidalása lesz, valamennyire kanonizálva a váltást. A hosszú bevezető célja pedig az, hogy megértsük: ekkora múltbéli teherrel és jövőbeli elvárásokkal kész csoda, hogy épkézláb film született.
Az pedig még hihetetlenebb, hogy néhol kifejezetten jó is.
A sztori főszereplője a címadó hős, Flash, polgári nevén Barry Allen (Ezra Miller), aki a 2016-os Batman Superman ellen – Az igazság hajnalában jelent meg először, majd 2017-ben Az Igazság Ligájában kapott nagyobb szerepet, amit tovább bővítettek a Zack Snyder 2021-es rendezői változatában. Fontos, hogy semmi köze a The Flash sorozathoz, és attól külön kontinuitásban van (bár azért abban is felbukkant, hogy tovább bonyolítsa a helyzetet).
A szupergyors hős apja börtönben van, ugyanis őt vádolják felesége – Barry anyja – meggyilkolásával. Flash gyerekkori tragédiája meghatározza személyiségét, és apja felmentéséért megy kriminalisztikára. Az Igazság Ligájával való közös kalandjuk során azonban rájött arra, hogy gyorsaságával nem csak a térben, hanem az időben is képes közlekedni: ugyan a Steppenwolf és a többiek elleni küzdelemben egy pillanatot „tekert” csak vissza, felmerül benne a gondolat: mi lenne, ha éveket menne vissza, és megmentené az anyukáját? Mentora/barátja/valamije, Batman (itt még Ben Affleck) ugyan felhívja rá a figyelmet, hogy a tér-idő birizgálása problematikus lehet, mellesleg személyes tragédiáik és múltjuk elválaszthatatlanok tőlük, Flash úgy dönt, azért megpróbálja. Meg is változtatja a múltat, de a visszatéréskor nem saját jelenébe kerül, hanem egy alternatív „korábbanba”, ahol 18 éves énjével találkozik. Barry képességeit egy kriminalisztikai laborban bekövetkezett baleset miatt kapja, itt azonban nem motiválja semmi, hogy ebbe a szakami irányba induljon. Félő tehát, hogy ha nem lesznek képességei sem, akkor talán vissza se tud menni saját idejébe.
Kiderül azonban, hogy ebben az alternatív valóságban más dolgok is megváltoztak, és nagyjából egy időben járunk Az acélemberrel – Zod tábornok, Superman nagy kriptoni ellenfele épp most garázdálkodna a Földön.
Barry nagy ötlete, hogy összehozza már most az Igazság Ligáját, így talán még kevesebb emberéletbe kerül a titáni összecsapás a két „idegen” között. Hamar rájön viszont, hogy nagyon máshogy alakultak a dolgok, és cseppet sem lesz ilyen egyszerű az elképzelés. Batman is más: itt Michael Keaton alakít egy öregebb, visszavonult hőst, aki az 1989-es epizód karakterét viszi tovább; míg Superman helyett Supergirl (Sasha Calle) az, aki képbe jöhet. Az új jövő ugyanis új múltat követelt magának, ami következmények hadát zúdítja rájuk. Nem segít az sem, hogy
az itteni Barry egy infantilis, irritáló kis p*cs, aki nem érzi a tettek súlyát vagy a felelősség fontosságát.
A zűrös életű Ezra Miller egyébként remekül alakítja a két Flasht. Az „érettebb” is fárasztó valamennyire, de sokkal megfontoltabb és jobban átgondolja a dolgokat, míg ifjabb, irritáló variánsa szinte folyton csak baromkodik. Az „eredeti” Barry ráadásul ismeri az események kontextusát, így egyfajta közvetítő is a néző számára: ahogy a fiatal énjének magyaráz, közben a fogyasztónak is összegzi a történéseket – ez pedig egy jó megoldás Christina Hodson forgatókönyvíró részéről. Miller ezen kívül remekül közvetíti karakterei érzelmi skáláját, és könnyedén vált a humorból drámába, vagy épp fordítva. A többiek is jól játszanak, de a két Flashen túl itt szinte mindenki csak kiegészíti az ő történetüket, és az ő jellemformálásukat szolgálják, így az egyéb jellegű karakterfejlődés vagy el van engedve, vagy be van áldozva ezért. Egyéb komplexitásra tehát ne nagyon számítsunk, a sztori pedig inkább a nosztalgiára és az easter eggekre épít.
A Flash – A villám ugyanis egyfajta nosztalgikus remix, ami a múltbéli filmek és történések eseményeit keveri újra, új kontextusban prezentálva őket. Ez egyrészt kreatív és szórakoztató, másrészt egy kevésbé bevállalós módja a történetmesélésnek, aminek ráadásul azoknál van igazi súlya, akik ismerik a sok érintett idővonalat, feldolgozást és témát. A nagy időcsavarok és kikacsintások mellett pedig kevés egyedi gondolat kapott teret. Jó újra látni régi arcokat, , de ha ezeket lehántjuk, a szórakoztatáson túl nem sok egyéb tartalom marad. Leszámítva Flash traumafeldolgozását, ami a valódi magja és értéke az alkotásnak, ugyanis meglepő módon jól nyúlnak az egészhez, csak közben betemetik a sallang alá. A pörgés és szórakozás leköti a figyelmet, de a közéjük beiktatott pihenők azok, ahol fel lehet fedezni értékeket. Egyébként A Flash – A villám szépen egyensúlyozik humorával is, és határozottan jól működik: sokat épít helyzetkomikumokra, de szépen behelyezi a két idősík közti különbségeket, a hősök képességeit és múltját, és általánosan vicces elemeket.
Ezra Miller botrányain, és a Warner és a DC bizarr franchise-építésén túl azonban a film is tesz eleget azért, hogy szabotálja magát. Két és fél órás játékideje például teljesen felesleges, és bőven lehetett volna vágni belőle: főleg gagyi harmadik felvonásából, ami túl gyorsan akar túl sokat, és az újrahasznosítás csúcsra futtatása mellett az érzelmi vonalat is egy ütvefúró finomságával próbálja a nézőbe verni. Szintén elképesztő, hogy milyen fájóan gagyik tudnak lenni az effektek egy olyan filmben, ami szinte kizárólag ezekből áll össze. A CGI-tól való függés egy dolog, és bár néhol kiválóan fest, máskor olyan, mintha a B-csapatra delegálták volna, akik tizedannyi büdzséből dolgozhattak csupán. Sőt, a narratíva szempontjából is kritikus mozzanatoknál olyan mű gumifejek pillantanak ránk, hogy azt hittem, sosem mászom ki abból a bizonyos hátborzongató völgyből. Máskor meg szinte látni a hátteret, ahova odaheggesztették azt, aminek épp ott kell lennie. Pedig tud látványos, frenetikus és izgalmas is lenni – pont ezért még ellentmondásosabb az egész. Ráadásul maguk az akciójelenetek kreatívak és ötletesek, csak kivitelezésük nem mindig van a toppon.
Szintén kár, hogy a marketingcsapat az előzetesekben elspoilerezett egy csomó mindent a Flash – A villám filmből, aminek egyik erőssége pont az a meglepetés lenne, aminek az alternatív valóság teret ad. Pláne, hogy sosem volt titok, hogy mi a cél ezzel az alkotással. A 2011-es Flashpoint képregény sztoriívének a végére a DC gyakorlatilag teljesen újraindította szériáját a The New 52-vel; James Gunn pedig a DC filmek új, átgondoltabb, összekapcsoltabb éráját szeretné felvezetni ezzel. Pont ezért furcsa, hogy promóanyagokra tettek olyan részeket, amiket megtapasztalni lenne az igazi.
A Flash – A villám a maga módján kész csoda, hogy elkészült, és ebben a formában. Nagyon sok ellentmondásos eleme van, de ezek ellenére is összeállt egy koherens, gyakran szórakoztató egésszé. Visszaél ugyan a játékidejével, és a vizuális effektek minősége gyakran megkérdőjelezhető, de van lelke és humora. Izgalmas és szépen összefűz szanaszét lévő, hektikus gondolatokat. A DC filmuniverzum egyik legjobbja, de ez persze önmagában nem nagy érdem – viszont egy egész jól sikerült film, ami botladozva ugyan, de csak beér a finisbe. Egész jó teljesítmény, mindent figyelembe véve – kiderül, hogy az új teremtett iránnyal mit kezdenek majd a kreatívak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
